A többek között Kerkez Milost és Mocsi Attilát is felfedező Hadnagy Zsolttal beszélgettünk.
Mint arról az NB1.hu is beszámolt, a román élvonalbeli UTA Arad a magyar megyei elsőosztályból igazolt új játékost a fiatal Sámson Ábris személyében. A 17 éves labdarúgó esete nem példa nélküli, korábban többen kerültek már alsóbb magyar ligákból az NB I-gyel legalábbis összemérhető szintre.
A különös átigazolásban a szombathelyi Illés Akadémia korábbi vezető játékosmegfigyelője, Hadnagy Zsolt játszott közvetítő szerepet. A szakember több évtizedes tapasztalatát nemrég a Sport Solvo játékosügynökség állította szolgálatába.
Az Angliát és a Barca akadémiáját is megjáró Sámson Ábris a te segítségeddel igazolt a román élvonalbeli UTA Aradhoz a megye1-es Szabadkikötő csapatától. Különös életút, hogyan nézett ki az átigazolás?
Annyiban pontosítanék, hogy ráadásul a Szabadkikötő U19-es csapatában játszott. A játékosmenedzserként dolgozó Sowunmi Thomas kért meg, hogy menjek el megnézni. Sokakkal jó a kapcsolatom a szakmában, így gyakran kikérik a véleményem. Kimentem egy meccsére, majd 15 perc után mondtam Thomasnak, hogy mehetünk kávézni, mert vitán felül fantasztikus tehetség a srác. Rettentően technikás, nagyon jó futballista, az viszont látszott rajta, hogy a tudásából adódóan úgy érzi, a megye1-ben mindent megengedhet magának.
Ez így is volt, hiszen tényleg kilógott, de úgy gondoltam, ezt helyre kell benne tenni. A meccs után leültünk beszélgetni, ott mondtam neki, hogy vissza kell vennie ebből, a sportban nem azt kell keresni, hogy az adott szinten minél inkább kilógj, hanem azt, hogy ha kilógsz, akkor menj magasabbra, ahol élesebb a verseny, nagyobb a kihívás. Két kamasz fiam van, úgy érzem, jól értek a nyelvükön, helyre tudtam rakni úgy, hogy ne vegye sértésnek.
A magasabb szintet végül te „kerested meg” neki. Mekkora rizikó a megyéből ajánlani valakit a román élvonalba? Illetve mit szóltak Aradon ahhoz, hogy az NB-s bajnokságok alól ajánlasz be valakit?
Jogos a felvetés. Régóta jó a kapcsolatom az aradiakkal, azt a Sorin Botist hívtam fel, akit a magyar szurkolók is jól ismerhetnek a Fradiból és a Honvédból. Úgy kezdtem, hogy „Sorin, ne kacagjál ki, de mutatnék nektek egy srácot, aki jelenleg a megyei első osztályban focizik. Adjatok neki egy lehetőséget, nézzétek meg.” Olyan helyre akartam őt küldeni, ahol keményen kell dolgoznia, hogy magasabb szintre érhessen, ahol igazi versenyhelyzetben van. De én itt ki is szálltam, innentől a felek egymás között intézték. A folyamatot persze figyelemmel követtem. Egy olyan kiválasztóról vitték el a szlovéniai felnőtt edzőtáborukba, ahol 30 játékos volt ott, nagy részük helyi akadémista vagy kölcsönjátékos, tehát már az UTA Arad kötelekéhez tartoztak. Az edzőtáborban is jó munkát végzett, a két klub vezetőinek sikerült megegyeznie Ábris átigazolásáról, így innentől sínre kerültek a dolgok.
A megye 1ből nagy ugrás a román élvonal. Ha oda kellett, itthon – magasabb szinten – miért nem?
Ezen én is csodálkoztam. Sokan azt gondolják, hogy nem kell lemenni a megyei bajnokságokba megnézni egy játékost. Ez szerintem nem igaz. A szombathelyi akadémián végzett munkám során is volt játékos, akit a legalsóbb megyei osztályból hoztunk el. Nem csak a legfőbb statisztikák számítanak, kismillió apró tényező van egy játékosban, amely alakítja a személyiségét, ezáltal azt is, hogy milyen sportoló. Túl azon, hogy a játékos mit tud a pályán, le kell ülni vele és a családjával is, hogy egy pontosabb képet kapjunk magáról az emberről. Csak ennek birtokában lehetséges egy részletes jellemzést adni egy játékosról. És ha még itt is rendben vannak a dolgok, az sem jelenti egyenes ágon, hogy az illető világsztár, vagy akár csak válogatott futballista lesz.
Kerkezért annak idején a Milan és a Juventus licitált, vagyis a világelitbe tartozó kluboknak sem derogál az NB II-ből igazolni, ha valóban látják a minőséget. Mégis úgy tűnik, erről a szintről azért nehéz a célkeresztjükbe kerülni.
Az ő történetét is elég közelről ismerem, hiszen a részese voltam. A Covid alatt történt, az akkor ügynöke, Kaposi Dániel hívott el engem, hogy nézzem meg és mondjak róla véleményt. Akkor Győrben játszott, és miután megnéztem, azonnal azt kérdeztem Danitól, mit keres ez a srác az NB II-ben. Elsőre azonban nem akartam sarkos véleményt mondani, utánanéztem különböző statisztikai platformokon, hogy egy átfogó elemzést csinálhassak róla. A következő mérkőzése után már nem igazán maradt bennem kérdőjel, így utána egy személyes találkozót szerveztünk vele. Sosem felejtem el, amikor elmentünk hozzájuk, a szobájában feküdt az ágyon, a két lába be volt kötve zacskóval, úgy jegelte, miközben a TV-ben meccset nézett. Ritka, hogy 16 évesen valaki ilyen profin törődik magával, ez csak megerősítette az addigi pozitív benyomásaimat.
Felhívtam Claudio Chiellinit, Giorgio ikertestvérét, aki akkor a Juventus nemzetközi sportigazgatójaként dolgozott. 6-8 évvel azelőtt lettünk jóban, és ő azt mondta nekem, ha úgy érzem, bármilyen szintről ajánlhatok neki játékost, meg fogja nézni, mert ad a véleményemre. Azelőtt senkit nem küldtem neki, Milos volt az első. Délután hívtam fel, ő másnap délelőtt visszaszólt, hogy továbbította a megfigyelőiknek. Innentől már nélkülem alakultak az események. Milost hívta a Juventus, de mivel a média is felkapta, megjelent a Milan és beszállt a versenybe. A történet későbbi alakulását pedig már ismerjük.
A siker és az öröm mellett valahol aggasztó, hogy külső segítség nélkül talán ez sem valósult volna meg. És nem ő az egyetlen példa: a válogatott meghívót kapó Nikitscher szűk három éve még az NB III-as Makóban játszott, holott fizikuma már önmagában látványossá teszi játékát. Varga Barnabás sztoriját pedig már sokszor átrágtuk, ahhoz, hogy valaki az ő súlypontemelkedését kiszúrja, talán még testnevelőtanárnak sem kell lenni, nemhogy futballedzőnek. Miért nem tudnak ezek a játékosok organikusan, a magyar rendszerben zökkenőmentesen átlépni a felnőtt szintre?
Nem biztos, hogy a rendszerrel van a hiba. Van, hogy a játékosokban nincs meg a profizmus, az első nehézségnél feladják. Hamis álmokba ringatják őket, másokra hallgatnak – sok esetben nem a klubokon, akadémiákon múlik mindez. Ezek persze látványos példák, de nem úgy kell elképzelni, hogy tele vannak ilyen srácokkal a magyar alsóbb osztályok. Rengeteg olyan meccsre mentem el, amit végignéztem, majd „üres kézzel” mentem haza, hiszen senkit nem tudtam kiszemelni.
Ez a szakma rengeteg munkával, utazással jár, az elmúlt években több mint 80 országban jártam már csak a munkámból adódóan. Ez rengeteg költség és energia, a befektetett munka megtérülése pedig sokszor nagyon kicsi. Ebben is ki lehet égni, sok megfigyelő már nem teszi bele ezt a munkát, hiszen sokszor az sem fér bele, hogy sok utazás és megfigyelés után nem tudnak felmutatni egyetlen játékost sem, holott ez is benne van a pakliban. Véleményem szerint a jó megfigyelő akkor profi, hogyha azt is felismeri, ha valahol nem talál megfelelő játékost, és pusztán azért, hogy letehessen valamit a főnökei elé, nem ajánl be félmegoldásokat.
Az említetteknek hány sorstársuk kallódhat még az NB II-ben vagy alatta?
Szerintem nagyon sok. Sokat kell mérkőzésekre járni, információt gyűjteni, ez kemény munka. Ráadásul egy játékosmegfigyelő nem lehet elfogult. Ki kell zárni az érzelmeket, reálisan kell értékelni azokat is, akiknek a játéka a saját ízlésének különösen tetszik. Van az a helyzet, hogy 10-ből 10 játékosra kell nemet mondani. Én ezt a saját életemben is megtanulhattam. A kisebbik fiam, aki Szigetszentmiklóson él, imád futballozni, de meg tudtam beszélni vele, hogy szeretem, büszke vagyok rá, ott vagyok minden meccsén, de nem fogom tudni elvinni magasabb szintre játszani. Mindig el tudtam neki magyarázni, hogy pontosan miért. El fog tudni érni a jelenleginél magasabb szintre, de nem akarom őt becsapni, nem fogom irreális álmokkal hitegetni. Őszinte vagyok mindenkivel, mert szerintem csak így működik. Persze ez nem mindig kellemes, van, hogy az adott játékos szülei ezután köszönés nélkül állnak fel az asztaltól, de ebből akkor sem engedek.
Sokat hallunk génekről, tehetségekről, néha DNS-ről a fiatal tehetségek kapcsán. Bizonyára ezeknek is megvan a jelentősége, de a világszintű minta azt mutatja, hogy azok az országok erősek egy adott sportban, ahol a képzési rendszer magas szinten van. Mennyit számítanak valójában az adottságok, és mennyiben humbugok a fentebb említett jellemzők?
Tehetségek a világ minden országában vannak, a hangsúly szerintem a megfelelő gondozásukon van. Hiába álmodozunk arról, hogy hetente vigyünk ki Angliába játékost, nem fog menni. A tehetséges fiatalok között azokat kell megtalálni, akikben megvan az az erő és munkamorál, hogy külföldön is megállják a helyüket. Aki kész megtanulni egy nyelvet, hogy valahol beilleszkedjen, és nem jön haza két hét múlva, mert nem tudott beilleszkedni. Az is nagyon fontos, olyan helyekre kell elvinni az ígéretes játékosokat, ami nemcsak szakmai előrelépést jelent, de egyúttal emberileg is boldogulni tudnak ott. A tehetség megtalálása nem könnyű, de ennél is fontosabb a megfelelő felépítésük.
Nem feltétlenül azért viszünk ki külföldre egy játékost, mert száz százalék, hogy ott is marad. De megérzi, milyen az ottani mentalitás, mennyivel többet kell dolgozni, hogy oda kerülj. Itthonról a legjobbként mész ki, majd ott pontosan ugyanilyenek között találod magad, egy vagy a sokból. Ezek azok a tapasztalatok, amik a megfelelő mentalitással párosulva előre tudnak mozdítani egy karriert. Nem egy olyan játékost láttam, aki egy ilyen próbajátékról hazajött, majd itthon kezdett el berobbanni, hiszen látta, felismerte, hogy mennyi mindent kell még tennie ahhoz, hogy ne csak egy itthoni klubnál legyen a legjobb.
Országunk adottságait tekintve az NB I számára a nevelőligává válás lehetne az a reális végcél, amit ki lehetne tűzni. A fentebbiek fényében mennyire vagyunk messze ettől?
Szerintem elindultunk. Idén három csapatunk van ott a nemzetközi kupákban a főtábla kapujában, a válogatottunk sikeres. Ezek mind impulzusok, egy jó folyamat részei, ami ösztönzően hat a fiatalokra is. Ki kell várni ennek a végét, de persze nem mi, magyarok vagyunk a legtürelmesebb nép.
Világos, ugyanakkor a válogatott tagjai kapcsán visszatérő és jogos kritika, hogy a nagy részük így vagy úgy, de különutas karriert fut be. Az Ekl-playoffban pedig találunk gibraltári és andorrai csapatot is.
Azért egy gibraltári és andorrai csapat sem úgy néz már ki, mint 10-20 évvel ezelőtt. Ahogy minden, úgy a labdarúgás is globalizálódik, ezáltal a legjobb csapatok már erre a szintre is el tudnak vinni olyan szakembereket, akik ha nem is világverők, de komoly helyeken tanulták a futballt.
Persze igaz mindkét felvetés, de ezekkel együtt is bizakodó vagyok. Hosszú idő, mire ez a folyamat beérik, de szerintem jó irányba indult el.
