Megemlékezések a tegnap elhunyt kis Vikuról

Igazi harcos volt, a teljes magyar foci tudja.

2015. május 29-én összefogásra hívta a Vasas Család a tagjait, az alábbi közlemény jelent meg a Vasas SC hivatalos honlapján:

,,Vikukel Krisztián, a Vasas Kubala Akadémia 2005-ös születésű játékosa jelenleg intenzív osztályon fekszik, egy súlyos, életet veszélyeztető betegségben szenved, lélegeztetőgéppel tartják életben.

Krisztián 2014 augusztusában csatlakozott a Vasas Családhoz, azóta is töretlen lelkesedéssel bizonyította szeretett sportága iránti elkötelezettségét.

A Vasas Család ezúton kéri, hogy akinek lehetősége van rá, támogassa a családot, hogy Krisztián mielőbb felépülhessen és visszatérhessen körünkbe.”

A segítség természetesen nem maradt el. A magyar szurkolói társadalomtól megszokhattuk, hogy ha baj van, mindig segít. Színektől függetlenül, egy emberként álltak a drukkerek a nagy beteg kis kapus mögé.

Sportolók és sportszakemberek is folyamatosan próbálták segíteni Viku gyógyulását, sorban ajánlották fel a különböző ereklyéket licitre, a befolyó összeget a Vikukel család kapta.

Krisztiánt visszavárták, amit mi sem bizonyít jobban, hogy a Vasas Kubala Akadémia képviselői, amikor 2015 végén meglátogatták, vittek neki az aktuális kapusmezből. Ezt a közleményt jelentette meg akkor a vkla.hu:

,,Kedd délben Csúri Csaba ügyvezető igazgató, Tuboly Frigyes szakmai igazgató, és Pallagi Péter kommunikációs és marketing vezető, a Vasas Kubala Akadémia nevében meglátogatták játékosunkat, Vikukel Krisztiánt, aki több mint fél éve, továbbra is kórházi kezelés alatt áll. Krisztián és édesanyja nagy örömmel fogadta képviselőinket, Krisztián tetőtől talpig Vasas szerelésben ült szobájában és várta a látogatókat.

A szobába belépve minden falon üzenetek, rajzok, fotók, képek és persze rengeteg mez, amelyek mind azért kerültek oda, hogy Krisztián mielőbbi felépülését segítsék. Természetesen mi is elvittük az Akadémia karácsonyi ajándékát, többek között a legújabb Vasas Kubala kapusmezt, amit kis kapusaink közül először Krisztián kapott meg. A mezt az Akadémia kapusai, illetve a felnőtt csapat játékosai is kézjegyükkel látták el, jelezve ezzel is, hogy Krisztián a csapat, a Vasas család tagja, és mindenki várja mielőbbi visszatérését közénk.

Terveink szerint a tavaszi bajnoki meccsekre akár már személyesen is kilátogathat, mint ahogy ez ezen a jó hangulatú beszélgetésen fel is vetődött. Persze a teljes gyógyulásig még hosszú utat kell Krisztián bejárjon, de szépen halad, és biztosak vagyunk abban, hogy előbb-utóbb ez az egész történet csak egy rossz emlék marad.

Hajrá Krisztián, a Vasas család mindig melletted van!”

Rengeteg felajánlás érkezett, a sport365.hu csinált egy összeállítást az éppen aktuális licitekről 2016-ban. Lehetett licitálni az Aranycsapat által dedikált képeslapra, a vízilabda válogatott által dedikált labdára Az olimpiai bajnok Nagy Tímea aláírt párbajtőrére, Király Gábor kesztyűjére.

Súlyos betegség után elhunyt a Vasas 15 éves kis kapusa – NB1.hu

 

Viku küzdött, hatalmas harcos volt. Akkora harcos, hogy talán ilyet még nem is hordott a hátán a föld. Mindene volt a foci és a Vasas. Amikor csak tehette részt vett a meccseken és szurkolt a szeretett csapatának.

Sinkovics Gábor egy gyönyörű írásban foglalta össze a küzdelmét a Vasas honlapján:

,,Majd ha túl leszünk rajta.
A férfi tekintete elkalandozott, ahogy kimondta ezt a mondatot. Hol az ágyon mozdulatlanul fekvő fiát nézte, hol pedig kibámult az ablakon valahová a semmibe. Izzasztó meleg volt odakint, a lakótelep forró betonján kamasz lányok mutattak be valamiféle tornagyakorlatot, vihogva, csacsogva, egészen rövidre vágott farmer sortban. Élvezték a tikkasztó nyári délután minden egyes pillanatát, a mozgás örömét. A lakásban a klímának köszönhetően nem érződött az egyre brutálisabb hőség. Meghitt csend töltötte be az ízlésesen berendezett szobát és olyan volt az egész, mintha a háttérben Mike Oldfield valamelyik lemeze, vagy Vivaldi léleksimogató muzsikája szólna, ám a harmóniát ezúttal nem a gyönyörű zene teremtette. Sokkal inkább a Vikukel család tagja, István az apa, Paula az anya és Krisztián, a tizenhárom esztendős fiú. Olyan szeretetben élnek ők itt, hogy a világ zűrzavarából a fojtogató hőhullámoktól szenvedő és folyton panaszkodó ember szinte zavarba jön.
Majd ha túl leszünk rajta.A férfi megismételte a mondatot, már hangosabban, határozottabban, s közben a fiára nézett. Vikura, ahogy a barátai, sőt immár az egész közvélemény ismeri őt. Viku története felkavarta, megérintette az embereket. A Vasas Kubala Akadémia kapusának 2015. április 24-én gyökeresen megváltozott az élete, a sors valami egészen brutális, kíméletlen játéka folytán az örökmozgó, életvidám, tehetséges kapus nyaktól lefelé teljesen megbénult. Bakteriális fertőzésről beszéltek, olyan drámáról, amely ezer, tán tízezer emberből eggyel történik meg.
Vikuval megtörtént.
Immár négy esztendeje ennek, és a kezdeti őrület (nincs erre jobb szó…) elmúlt, lecsillapodott, s a helyét átvette, ha nem is a beletörődés, de a helyzet elfogadása – és a reménykedés.

„Hiszem, sőt tudom, hogy egyszer kisüt majd a nap felettünk. Nem is gondolunk másra, minthogy a fiunk újra talpra áll. Vannak kísérletek, vannak úgymond bíztató jelek, és mi ezekbe kapaszkodunk. Tán egy gerincvelő implantátum segít, vagy valami ma még talán nem is ismert tudományos kísérlet, beavatkozás. Addig pedig mindenben támogatjuk, segítjük a gyerekünket. Hihetetlen erő lakozik benne. Gyakran magam is megdöbbenek ettől. Krisztián nem panaszkodik, nem sír, nem sajnáltatja magát, és nézze meg, nevet, látja, nevet ez a gyönyörű fiú…”

S valóban. Viku az ágyon fekve, egyfolytában mosolyog ahogy viccelődök vele, és azt kérdezem tőle, Vasas-drukkerként, a Vasas család tagjaként hogyan képes a Real Madridnak drukkolni, ahelyett, hogy a Barcelonáért rajongana? És az a tündéri gyerek szinte kacagva érvel, és beszél, beszél, megállás nélkül Iker Casillasról, az ő nagy-nagy kedvencéről, és akkor olyan az egész, mintha egy lelátón állnánk meccset nézve. Mintha a világ tökéletes lenne körülöttünk. Hallgatva és elnézve Vikut az olyan szavak, mint hatalomvágy, korrupció, lopás, cinizmus, urizálás, agymosás teljesen értelmüket vesztené – és semmit sem jelentene. Viku megmutatja, hogy a legapróbb dolgoknak is örülni kell, hogy az élet még így, ágyhoz kötve, mozdulatlanul is megannyi boldogságos pillanattal ajándékozza meg az embert. Miért is írok mozdulatlanságról!? Hiszen Viku ott van mindenhol. Az apja meg az anyja viszi őt moziba, a kedvencei a Marvel filmek, a Balatonra, ahol az apja mindig felnyalábolja őt és cipeli magával a vízbe, és együtt kiabálnak, szinte sikítoznak az örömtől, a boldogságtól. Mindennapos program a séta és nem ám csak az óbudai lakótelepen, hanem irány a Margitsziget. Órákig mászkálnak és közben beszélgetnek.
Van valami varázslat ebben az egészben.
Mert ahogy ott ültem Viku ágyától másfél méterre, nem a nyomasztó fájdalmat, a tehetetlen dühöt éreztem, sokkal inkább a szeretetteljes harmóniát (ha szabad ezt a giccses kifejezést használni…) és a bizakodást. S eszembe jutott az a gyönyörűséges film, amit ki tudja hányszor láttam, és amely három így, vagy úgy sérült fiatalemberről szólt, akik nem törődve a helyzetükkel, hogy egyikük látássérült, a másikuknak csak a feje mozog és kerekesszékkel közlekedik, ők el akartak jutni Spanyolországba. Egy olyan házba, ahol vonzó örömlányok vártak rájuk – igen rájuk, a sérültekre.
És el is jutottak oda.
Mert mindennél jobban vonzotta őket az izgató, formás lányok illata, érintése, közelsége, és a zamatos borok kóstolása.
Az élet íze.
Hasta la vista a film címe.
Viku még csak tizenhárom esztendős, de sok, nagyon sok minden van mögötte. S az a nagy kérdés, mi van előtte? Merre, hogyan tovább? Magántanuló a Szent-Györgyi Albert Általános Iskolában, és a legjobbak között van, okos, intelligens srác, aki szeret és tud is tanulni. Már nem kell gyógyszereket szednie, rengeteg vitamint kap, olykor kontrollvizsgálatra viszik, és rendszeresen gyógytornász jár hozzá, heti három-négy alkalommal. Valamelyest javult az állapota, de a mozdulatlanság mint valami erős, vastag kötél, nem engedi őt talpra állni, futni, rohanni. Éjszakánként lélegeztető gép segítségével alszik, de a szülei bíznak benne, hogy előbb-utóbb erre sem lesz szükség.
A családfő bizakodik, reménykedik, s fohászkodik.
Majd ha túl leszünk rajta.
"Az élet megtanított bennünket küzdeni, és ezt most nem panaszképpen mondom. A barátainkon érzem néha, hogy sajnálkozva néznek ránk, nem mondják, de látom a szemükön, pedig minket nem kell sajnálni. Nekünk ez az út jutott, ezen kell továbbmennünk. Kerestük, s talán most is keressük a válaszokat, hogy mi miért történt. Azt képzelje el, hogy Paula az én gyönyörű, imádnivaló feleségem megnézte a kisebbik gyerekünk TB kártyáját, és ennek az a száma 20150424. Tudott követni? Ezek a számok a gyerekem betegségének a napjával megegyezőket.
Hátborzongató egybeesés…”
Vikukel István kilenc évig élt Kolumbiában, a diplomáciai szolgálatot teljesítő szülei révén került oda, és futballozott is több klubban, nem is ment rosszul neki a játék. Ott ismerte meg Paulát, az akkor tizenöt esztendős kolumbiai lányt – ő tizennyolc éves volt. Szokták mondani, néhány optimista regényben leírni azt a kifejezést, hogy sírig tartó szerelem. Nos az övék ilyen. Paula azóta két fiúgyermekkel ajándékozta meg magyar párját. Isti az idősebb srác tizenöt éves és a III. Kerület csapatában futballozik, és remekül bánik a labdával, akárcsak az apja, aki hazatérése után itthon futballozott egy rövid ideig a Vasasban, majd abban az Újpest ifiben, ahol például Szanyó Károly és Egressy Gábor volt a csapattársa.
„Nem tudok elég hálás lenni azoknak, akik rengeteget segítettek nekünk. A Vasasnak, ennek a csodálatos klubnak, amely soha nem engedte el a fiam kezét, olykor kimentünk a Fáy utcába, s hallottuk, hogy a gyerekem nevét kiabálják a drukkerek, és az is előfordult, hogy itthon a tévét lesve éltük át ugyanezt, Krisztián szemébe könny szökik ilyenkor. Természetesen ott voltunk a pályaavatón valamennyien. Csodálatos az új stadion. Markovits László elnök külön fölhívott, és meghívott bennünket. De visszatérve a segítségre, eddig nem volt lehetőségem, hogy köszönetet mondjak például Békési Balázsnak, Fazekas Erzsinek a Sport TV riporterének, Bogdán Ádámnak, Balajcza Szabolcsnak, és még ki tudja hány ismerős és ismeretlen embernek, akik nélkül tönkrementünk volna. Nem valamiféle drámai túlzás ez, higgye el. Svájci frank alapú hitelünk volt és nagyjából két hónap választott el bennünket, hogy felhívjam a bankot és azt mondjam, nem bírjuk tovább, vigyék a lakást, képtelenek vagyunk fizetni. És akkor összefogtak, pénzt gyűjtöttek, sőt az OTP-nél felajánlották, hogy ők is beszállnak, ezt képzelje el. És így kifizettük, ki tudtuk fizetni az adósságot, megszabadultunk ettől az átkozott, nyomasztó tehertől.
Kisebb lakásba költöztünk, ugyanazon a lakótelepen, abba a házba jöttünk vissza, ahol a két fiam született, talán ezt is a sors akarta. Paula itthon van Krisztiánnal, én dolgozom, van munkám és így valahogy meg tudunk élni.”
Majd ha túl leszünk rajta.
Ezt mondja Paula is. Csodálatos nő, temperamentumos, erős, és hihetetlen energia, szeretet lakozik benne. Úgy vigyáz a vele, körülötte élő három férfira, mint egy anyatigris. És mutatja büszkén az ajándékokat, a relikviákat, amelyek díszítik a lakást, itt egy futballcipő, a brazil Coutinho dedikálásával, amott egy kapuskesztyű, Bogdán Ádámtól, emitt egy másik Balajcza Szabolcstól. Paula azt mondja, volt olyan Vasas-drukker, aki ezer forintot hozott nekik, mert hallotta, hogy segítségre van szükségünk, és látták rajta, hogy talán ez az összes vagyona.
„A jóistennek valami célja volt azzal, hogy a mi fiunk ilyen helyzetbe, ilyen állapotba került, majd kiderül, hogy mi volt ez…”
Majd ha túl leszünk rajta.
Ezt mondta a férfi, amikor kezet fogtunk, és hangosan, hogy a fia is hallja, hozzátette, szóval majd ha túl leszünk rajta és Krisztián meggyógyul, újra talpra áll, akkor nagy bulit csapunk, és én felmegyek a háztetőre és onnan hajítom le a kerekesszéket, hogy millió darabra törjön…”
Nehéz volt megszólalni.
Odakint mint egy súlyos medicinlabda mellbevágott a meleg, szinte fuldoklott az ember a hőségben. Az autóban bekapcsoltam a klímát, és Manu Chao lemezét, s meghallgattam azt a dalt, amit Maradonáról írt, ez Viku egyik kedvenc száma. Gázt adtam, a kamaszlányok még mindig hahotázva spárgában ültek a perzselő betonon.
Hasta la vista.
Majd ha túl lesznek rajta nevetünk az egészen…”

Amikor még én voltam fenn a kerítésen a Vasas tábor előtt, akkor a győztes meccs után nem a társaimhoz mentem rögtön ünnepelni, hanem Viku felé fordultam. Megannyiszor kiabáltam neki a hangzavarban, hogy egy nap majd ő fogja védeni a Vasas kapuját. Magunk közé, a csoportba is vártam, hogy együtt sörözhessünk a lelátón, vagy meccs előtt és után.

Viszont mint annyiszor, az élet újra bebizonyította, hogy igazságtalan. A tegnapi napon ez nb1.hu az alábbi írással búcsúzott a kis kapustól:

„Edzője, Németh Norbert elmondása szerint a fiatal kapus, Vikukel Krisztián (a nyitóképen 10 évesen látható, amikor beteg lett – a szerk.) tavasszal még védett a Vasas Kubala László Akadémia U10-es együttesében, azonban közel egy hónapja kómába került.

– Krisztián néhány hete felső légúti fertőzést, majd tüdőgyulladást kapott. Az orvosok felírtak neki antibiotikumot, mi úgy készültünk, hogy néhány nap múlva már újra velünk edz – mesélte megtörten a szakember.

A gyógyszer viszont bakteriális fertőzést okozott a szervezetében. A vírus megtámadta a gerincét és az agyát is, lebénult, de már nincs kómában. 

A Bethesda kórházban fekszik, az orvosok mindent megtesznek érte” – kel szárnyra a hír 5 évvel ezelőtt, május végén.

Viku gyógyulását a Vasas-család mindig segítette, akárcsak a rivális klubok és kiemelten a szervezett szurkolói táborok.

Pár perccel ezelőtt viszont megdöbbentő, felfoghatatlanul fájdalmas bejegyzést kaptunk a Vasas szurkolóitól…”

Ma estére a Vasas szurkolói megemlékezést szerveznek a stadionhoz:

Vasas Fan

Megemlékezés és gyertyagyújtás Vikukel Krisztián emlékére. Ma este … 8-kor a Vasas család közös megemlékezessel búcsúzik Vikutól. Az Illovszky szobornál felállitott kép előtt mindenki elhelyezheti mécsesét, virágát. Isten veled Viku, nyugodj békében!