Eb2020: magyarok Münchenben - a helyszínről jelentjük

Így lehet egy kocsiban szurkolni Magyarországnak.

Forrás:

Múlt kedden mindent elterveztem előre, meló, vonulás, meccsnézés, de ebből semmi se valósult meg az előzetesen elgondoltakhoz képest, ezért a szombatnak már ezekkel a tapasztalatokkal vágtam neki. A reggeli hírügyelet az enyém volt, ami a vonulás miatt az átlagosnál rövidebbre sikeredett. Természetesen az egyszeri firkász meg volt róla győződve, hogy egykor indul a menet, így fél 12-kor már eszeveszett módon elkezdem kapkodni, mert a start egy órával korábban lesz.

 

 

A harmincakárhány fokos hőséget és a tűző napot nem az olyan rikítóan fehérbőrű embereknek találták ki, mint én, de ha a magyar válogatottról van szó, akkor menni kell, nincs mese. Tűző napon három kilométert kellett megtennem futólépésében, hogy utolérjem a szurkolókat és tudjak készíteni néhány képet és élő videót. Véleményen szerint több vizet veszítettem ez idő alatt, mint Valter Attila a Giro d’Italia egészén, persze ez csak egy feltételezés. Annak ellenére, hogy egyedül indultam el otthonról, gyorsan ismerős arcokra leltem a tömegben, hiszen a szolnoki ultrák is feljöttek a vonulásra, annak ellenére, hogy a többségüknek nem volt jegye, ahogy nekem sem. A kocsmába sajnálatos módon már nem tudtam velük tartani, mert jelenésem volt a Felvidéken, egy családi rendezvényen, ami előtt zuhanyozni se ártott volna.

 

 

Ebből adódóan a Magyarország-Franciaország mérkőzést a tabletről néztem az autópályán, mivel Ádi barátom volt annyira nagylelkű, hogy elvitt a program helyszínére. Az utazás eleje zökkenőmentesre sikerült, eltekintve attól, hogy a kesztyűtartóból egyszer csak előreugrott egy madárpók méretű jószág. Szakmai tudásommal igyekeztem a legjobban átadni a sofőrnek azt, hogy mit történik a pályán, ami egyharmadrészt a magyar válogatott dicséretéből, egyharmadrészt a bíró szidásából és egyharmadrészt az ezeket kísérő káromkodásokból állt.

A határra pont az első félidő vége előtt érkeztünk, a GPS az új komáromi híd fele vitt minket, amiről utólag megtudtam, hogy nem lett volna szabad áthajtanunk, de természetesen én navigáltam, jogosítvány nélkül. Az internet a hídon ment el, így már el is könyveltem magamban a 0-0-s félidőt, ám ekkor megszólalt az egyik telefon, gól. Fiola Attila. Vezet a magyar válogatott. És én nem láttam a gólt. Itt szeretném megjegyezni, ha azon múlik a magyar válogatott Eb-győzelme, hogy én egy gólt se lássak, hajlandó vagyok meghozni ezt az áldozatot.

 

 

Felvidéki utunk további részén viszonylag sokszor ment el a net, így a meccs többi részét már nem tudtam nézni, azonban Fiola Attila gólját még időben betöltötte az egyik mobil, így a meccs végéig és még azután is csak azt néztem. A bulira egyébként egy gyönyörű, volt népiskolában került sor, azonban én viszonylag hamar lefeküdtem, mert másnap is enyém volt a reggel, valamint útra kellett kelni Németországba.

 

 

Kocsival átvittek Győrbe, ahol még gyorsan be kellett ugranom egy magyar válogatott mezért egy boltba, mert a vendéglátóm, Dani a német szomszédaival szokta nézni az Eb-meccseket, a sorház nagy garázsára porjektorral kivetítve és a sok bajor között büszkén szeretne feszíteni hazája címeres viseletében, majd ezután szálltam vonatra. 

Dani és a felesége Petra már hosszú évek óta élnek Bajorország fővárosában, két pici gyerkőccel. Egy rögtönzött miniinterjú keretein belül ki is faggattam őket, hogy követik-e a kontinensviadalt, amire kicsit furán is néztek rám, mert ez náluk magától értetődő. Mesélték, hogy a szomszédiak kérdezték tőlük, hogy kinek szurkolnak majd, a németeknek vagy a magyaroknak, amit talán kicsit sértésnek is vettek, mert természetes, hogy a hazájuknak. Jegyet sajnos nem sikerült venniük a szerdai összecsapásra, irigykedtek is rám, hogy én hamarabb jutok el az Allianz Arénába, mint ők. 

 

 

Természetesen az öt éves Zoét is muszáj volt megkérdeznem, akinek a legtöbb figyelmét még az unikornisok és a különböző hercegnők kötik le, hogy kinek szurkol:

-A pirosaknak! – szólt a magabiztos válasz.

Sokáig abban a hitben voltam, hogy vasárnap én leszek az első fecske Münchenben, azonban már a vonatról leszállva kiszúrtam egy srácot, aki magyar zászlóval a hátán haladt a pályaudvar aluljárója felé. Mielőtt metróra szálltam volna, pár percig egy káros szenvedélyemnek hódoltam az utcán és ezalatt is több magyar szót hallottam, mint németet. A hangulat a szerdai meccsen biztos, hogy nem lesz olyan, mint otthon, a Puskás Arénában, de egy dologban biztos vagyok, hogy az ide kilátogató magyar szurkolókon semmi nem fog múlni és pokoli hangulat lesz a müncheni stadionban. 

Egy nagyon fontos kérdés azonban még mindig nyitott, hány góllal verjük meg a németeket?

KÉPEK:

Felvidék:

Győr:

München:

Legfrissebb híreink