Csak egyetlen gyógyír létezik az angyalok földjén.
Picivel több, mint egy hónappal ezelőtt, még minden más volt.
Akkor is volt, hogy sütött a nap, de az is előfordult, hogy egymást váltó hideg, illetve melegfrontok cikáztak át hazánk légtere fölött, okozva a mókázásuk által erősebb éjszakai lehűlést vagy éppen erőteljesebb nappali felmelegedést, de olyan is előfordult, hogy záporokkal, zivatarokkal itatták a szomjas földeket.
És a labdarúgásban is minden a megszokott módon alakult.
Érkeztek ugyan egyre a hírek egy eddig nem ismert vírusról, de a legtöbben talán még akkor sem hitték el, hogy Magyarországon is megáll miatta az élet.
Így a labdarúgás is.
Addig az edzők, a játékosok készültek a következő, a drukkerek számára mindig, mindennél fontosabb mérkőzésre (utána meg mindig a következőről gondolták/gondolják ugyanezt), a vezetők intézték a napi ügyeket, tervezték a jövőt, a klubalkalmazottak meg összejártak, hogy egyeztessenek, megvitassák, mi történt, minek, hogyan kellene következnie és mi lesz majd „holnapután”.
A láthatatlan és egyelőre legyőzhetetlen ellenség azonban keresztülhúzta a számításokat. És el kell ismerni, gyakorlatilag majdnem mindegyiket.
Az edzők most nem a pályák mellett tanulmányozzák a játéktereken zajló eseményeket (mindegy, hogy edzésekről vagy meccsekről van szó), utána (vagy előtte) nem az öltözőben mondják el az észrevételeiket, meglátásaikat, hanem otthonaikban nézik a felvételeket, elemzik a látottakat, vagy azokat a mért adatokat, melyek a szintén otthonaikban, vagy éppen erdőkben, réteken, lankákon, tóparton egyedül tréningező játékosok testfelépítéseit díszítő futurisztikus eszközök szolgáltatnak.
És ez így nagyon nem jó.
A foci csapatjáték és nem egyéni sport, nemcsak az öltözői hangulat miatt lenne szükség a közösségi élményre.
Egyedül csak bizonyos ideig és szintig lehet megőrizni az erőnlétet, de a formát például már kábé semennyire.
Az FTC, a Kisvárda és a ZTE már edz kiscsoportokban az NB I-esek közül, de azok a gyakorlások sem az igaziak. Hiányoznak belőlük a foci egyik legízesebb savát és borsát adó szituációk, a test-test elleni küzdelmek.
Kis csoportokban lehet erőt, dinamikát, gyorsaságot fejleszteni, talán még beadásokra is lehet érkezni, de lehet bizonyos szintig gyakorolni a csapatmozgásokat is.
Ám a küzdelmet, a harcot, amiért a szurkolók tömegei úgy istenigazából odavannak, hanyagolni kell.
Edzésfelszerelésbe kell kiérkezni a létesítménybe, majd izzadtan, adott esetekben koszosan kell beszállni az autókban a tréning végeztével, hogy utána nem a feleséget/barátnőt és akiknél megadatik, a gyereket átölelve, megpuszilva, megcsókolva érkezzen haza a futballista, hanem egyből menjen zuhanyozni, fertőtleníteni és talán jó alaposan elkülönülni.
Az élet azonban nem állhat meg, a kiscsoportos foglalkozás még annál is jobb, mintha egy focista egyedül róná a kilométereket játszó kutyákkal versenyezve, miközben elképzeli azt, hogy a kapu elé kellene érkeznie, hogy győztes gólt szerezzen vagy éppen vesztes góltól mentse meg a csapatát.
A focistáknak, mint minden otthon ragadt embernek, szükségük van a közösségre. A semminél az is jobb, ha csak több méterre egymástól gyakorolnak, de mégis együtt.
Erőt és motiváltságot tud adni a társak jelenléte, az, ha látják, hogy a többiek is jól vannak. A focit egyik legfontosabb szellemi termékének számító zrikákról nem is beszélve.
Tudják ezt jól az újra NB I-es szereplésről álmodozó Vasasnál is. Mindenki a feljutásra gondol, aki angyalföldi, még akkor is, ha az előzetesen elhangzottak szerint lehet, hogy ennek kiharcolására majd csak a következő kiírásban lesz lehetőség.
Ha jelenlegi állás szerint hirdetnék ki a bajnokság végeredményét, a hatszoros bajnok és négyszeres kupagyőztes Vasas nem jutna fel az élvonalba. Még akkor sem, ha az élvonalból nem lenne kieső, mert az illetékesek, talán nem feltétlenül teljesen érthetően, csak 14 csapatosra emelnék az NB I létszámát, ha valóban megemelnék.
Ám a (közel?)jövőre készülni kell. Akkor is, ha a zöld asztalnál dőlnek el a dolgok, akkor is, ha majd a pályán.
Honlapunk úgy tudja, a Vasas operatív tanácsa vizsgálja, kutatja, mérlegeli annak a lehetőségét minden apró nüanszra kitérve, hogyan lehetne megoldani a gyönyörűvé varázsolt, az ikonikus Illovszky Rudolfról elnevezett sporttelepen annak a lehetőségét, hogy az edzők és a játékosok újra lássák egymást, újra elkezdhessenek közösen, de mégis kicsit külön készülni.
Készülni a megmérettetésekre, melynek így vagy úgy, de mindegyik állomása nemes feladatnak ígérkezik.
Amióta új tulajdonosi kör, új szakmai stáb, új játékoskeret van, a Vasas szárnyakat kapott. Nem fehéreket, mint általában a repülőgépek szoktak, hanem piros-kékeket.
A felületükre az van ám írva, hogy „Irány az NB I”.
Hogy a sikeres landolás mikor lesz, senki nem tudja.
Lehet tényleg, csak másfél vagy két év múlva.
De a rengeteg csalódáson, kudarcon és hamis ígéreteken átesett Vasas-család szurkolói magjának gyógyír lenne egy olyan hír, hogy a kedvencek újra elkezdtek edzeni.
Mert akkor azok a Vasas-szurkolók, akik szintén igen nehéz napokat élnek át, újabb reménysugarat kapnak.
Hogy az orvosok, nővérek, ápolók, mentősök, áruházi eladók, árufeltöltők, patikusok, rendőrök és katonák mellett azok is értük kezdtek el dolgozni, akik talán most az egyetlenek, akik nem csak a mában tudnak kiutat mutatni nekik a kialakult, súlyos helyzetből.
A Vasas vezetői, edzői és játékosai a járvány kitörése óta segítik a bajba jutott szurkolóikat, akiknek a legerősebb tagjai is az emberekért dolgozókat támogatják hosszú, fájdalmas napok óta, akárcsak a klub.
Mindannyian megérdemelnének egy reménysugarat (akárcsak a többi klub drukkerei is egyébként), egy olyat, amelyiknek szintén piros-kék színe van.
Azt, hogy eljött végre a nap, amiről majd egyszer azt gondolhatják, ez volt az A BIZONYOS, amikor a Vasas végleg megkezdte a munkát azért, hogy eljusson a legfontosabb, legerősebb gyógyír szintjére.
Oda, ahová egyébként mindig is való (volt).
Az élvonalba!
Az EDDA Művek igazsága – NB1.hu
