Fáj, hogy semmit nem tettem meg érte!
„Hogy kukás legyél.”
Ezt válaszolta apu pár hete, amikor az a roppant fontos dolog foglalkoztatott a látogatásomkor, hogy miről álmodoztam az életemben először.
„Síugró-világbajnok, állatmentő, Tour de France-győztes, világcsavargó és a magyar válogatott csapatkapitánya is szerettél volna lenni a Népstadionban (akkor még úgy hívták – a szerk). Egyik álmodról se mondjál le, csak egy picit pörögj fel a megvalósításukkal!”
Mondta és tanácsolta egyszerre még, miközben egy pillanatra sem nézett ki a Nemzeti Sportból. Nem kérdeztem meg tőle, hányadik alkalommal olvassa ki az aznapi lapszámot, mert majdnem este nyolc volt, így tudtam, hogy legalább negyedszer csekkolja le az elsőtől az utolsó betűig.
Azt még nem mertem neki megmondani, nehogy megint csalódást okozzak, hogy igazából már csak egy álmom maradt.
A magyar válogatott csapatkapitánysága.
Annyiszor elképzeltem már, hogy a karszalag ott virít a „messze földön híres (bal) bicepszemen”, a jobb kezemet a szívemre teszem, és nem a tévékamerával állok szemben, hanem a magyar válogatott szurkolótábora felé fordulva éneklem a Himnuszt a kezdés előtt. Aztán az első sípszó utáni pillanatban rácsúszok finoman az ellenfél csékájára, hogy ő és a társai is még jobban érezzék és tudják, hogy hol vannak, és, hogy semmi esélyük a győzelemre. Lehet, hogy iksz lesz, de nem verhetnek meg minket. És erről tényleg jobb már a legelején tájékoztatni az ellenfeleinket.
Apu amúgy nemcsak az a személy, aki először kivitt a Népstadionba, hanem ő volt az, aki először szólt, hogy világbajnokság (két évvel később, hogy Eb) megy a tévében. Az első vébét 1986-ban láttam, és amikor kaptuk a gólokat a szovjetektől, mindegyiknél elsírtam magam. Azóta sem csipázom, ha betalálnak a kapunkba, világtörvényben tiltanám, hogy egész egyszerűen tilos!
Egyébként akkor fogadtam meg először, hogy a válogatott csapatkapitánya leszek, meg azt is, hogy utána megnyerjük a világbajnokságot és én lövöm a győztes gólt a döntőben. Naná, hogy a Népstadionban.
Később rájöttem, hogy az Európa-bajnokságot sokkal nagyobb kunszt megnyerni – úgynevezett szakmai értelemben. Az Eb-re csak jó csapat juthat ki, míg a vébén az európai- és a latin-amerikai gárdákat leszámítva csak gyenge képességű válogatottak kapnak szerepet a legtöbb esetben. Nem azzal van bajom, hogy honnan jutottak ki, hanem azzal, hogy gyengén fociznak.
Bizonyos okok miatt, amikről csak én tehetek, az eddigi szövetségi kapitányok egyszer sem hívtak meg a válogatott keretbe. És ami a jelen időben a legdurvább, hogy Marco Rossi sem. És ezzel a szörnyű tudattal (hogy nem kaptam meghívót) nem csak nekem kell szembesülnöm ám az álmodozók közül…
Mint ahogyan igazából azzal is tisztában kell lennem, hogy az utolsó álmom sem válik valóra. Nem leszek soha a magyar válogatott csapatkapitánya, így egyértelmű, hogy világ, vagy ami szakmai értelemben ugye még fontosabb, Európa-bajnok sem leszek a csapat tagjaként.
Pedig, ha most kijutna velem a válogatott az Eb-re, akkor játszhatnék az új Népstadionban, amit Puskás Arénának hívnak majd.
Egyébként három bekezdés óta nem érzem már viccesnek a dolgozatomat, de sem az elején, sem az azóta bekövetkezett hangulatingadozásán nem vagyok hajlandó változtatni.
Pedig mennyire jó lett volna, atyaég!
Nem is feltétlenül megnyerni az egész sorozatot, csak játszani Budapesten egy Eb-meccset. Nem is végig, nem az a lényeg. Igazából az sem zavarna, ha le vagy becserélnének. De talán még az sem, ha csak végig kispados lennék. Csak az számítana, hogy ott legyek valahogy és valameddig.
Most azt gondolom, hogy mindent odaadnék érte. De nem azért feltétlenül, hogy a mellemet döngessem miatta… Hanem azért, hogy örömet okozzak a valamennyi honfitársamnak. Mindenkinek. Mert emlékszem, hogy és mennyire örültek a válogatott sikereinek a legutóbbi Eb alatt.
De a leginkább azért, mert apu (és egyébként anyu is, aki már nem él), sokkal jobban álmodoztak erről, mint én.
És bőven megelégszem azzal, ha csak a magyar válogatott tagjai tudják/érzik, hogy mit is akartam elmesélni valójában…
Kipróbálnád a sportfogadást? A legjobb helyen jársz! (x)
