Már a legfontosabbat sem fogadhatjuk meg soha!
„Mit fogsz csinálni a hétvégén? Segítesz takarítani, majd sétáltok egyet Margitszigeten?”
Sokszor gondoltam már arra, hogy semmi szükségem ellenségekre, ha például az emberi- és szakmai példaképem, az édesapám így tud indítani azok után, hogy három hét után ma végre találkoztunk. Az az apám, akiről pontosan tudom, hogy egész nap meccseket nézett vissza vagy a gólvideókat bámulta.
Eleve minden bajom van tegnap este óta (véget ért az NB I, az NB III már korábban, az NB II még tartja magát, mert 19-től van ma még egy Gyirmót-ETO…), erre sikerült még egy utolsó döfést belevinnie a szívembe.
Pontosan tudom, hogy milyen a magyar futball, mert benne nőttem fel. Pontosan tudom, hogy hivatalosan hol a helyünk Európában és a világban, de számomra mégis a legjobb dolog az Univerzumban. A meta- és a multi változatában is.
Már most hiányzik!
Semmi más nem tud úgy kikészíteni, semmi más miatt nem tudok annyira rosszul lenni, mint miatta, és semmi más nem tud úgy a felhők fölé repíteni, mint Ő!
Nick Hornby, a világ valaha volt legjobb írója, a világ valaha volt legjobb könyvében (Fociláz) a világ valaha volt legjobb elemzését adta arról, ami számomra maga az élet:
„Úgy lettem szerelmes a futballba, ahogy később a nőkbe is. Hirtelen, megmagyarázhatatlanul, feltétel nélkül, mit sem gondolva azzal, hogy mennyi fájdalmat és bajt okozhat a szenvedélyem.”
Sokszor gondoltam arra, mi lett volna velem, ha előbb olvasom el ezt az örökbecsűt és csak utána kerülök ki életem első meccsére, de aztán mindig hamar rájövök – és teljesen egyedül, bizony -, hogy akkor nem olvastam volna el az igazi Bibliát, ami a szenvedély(betegség)ről szól.
Ha egy szenvedélybetegtől elvonják azt, ami a szenvedélye, akkor az nem jó. Nagyon nem jó. Nincs meg az adag, ami éltet, ami működteti a szervezetet, ami életben tart.
Ezért felteszem újra a világ legfontosabb kérdését:
Miért kell szünetet tartani a világ legfontosabb bajnokságában, a magyarban?
Megértem én (vagy nem), hogy kell pihenni meg erőt gyűjteni a játékosoknak, de akkor is:
a futballt értünk, szurkolókért találták fel, nekünk meg nem kell pihennünk. Soha! Mert mindig készen állunk az újabb bevetésre, ráadásul mindig csúcsformában vagyunk.
Pihenni kell télen? Minek? Vannak már fűtött, remek stadionok, ahol azok a csapatok is tudnának játszani, akiknek nincs még ilyen létesítményük.
Pihenni kell nyáron? Minek? Már az ivószünetet is bevezették, ráadásul a játékosoknak, mert mi eddig is éltünk a kínálkozó, remek lehetőséggel.
Akkor meg?
Nem lesz magyar meccs a hétvégén!
Miért jó az, hogy elviselhetetlen leszek, hogy nem lehet hozzám szólni, hogy csak bámulok majd magam elé és nem eszem. Ivószünetet viszont tartok majd, mert el kell viselni ezt a kegyetlen állapotot.
Magyar meccsre akarok menni, magyar meccset akarok nézni!
Látni akarom és kikészülni miatta, hogy 5 méterről fölé megy az üres kapura ezredszer is, hogy a kapus lepkézik, hogy egyedül a mi bíróink nem látják azt, amit az egész világ. Át akarom élni, hogy csak nálunk mély a pálya talaja, hogy csak bálunk baj az egyedül a világon, hogy egy héten kétszer kell játszani. Hogy a mi játékosaink cipői a legszínesebbek az egész világon és azt is, hogy a mi focistáink tetoválásai a hosszú ujjú mezek alól is kilátszanak.
De nem. Nem, nem és nem!
Mert pihenni kell!
Hat hét múlva lesz a következő bajnoki forduló az NB I-ben, ha jól vágom (matekból még az 1-est sem adtam volna meg magamnak soha, így elnézést, ha megint rosszul számoltam), addig ki kell(ene) bírni.
Mentőöv lehet a téli edzőmeccsek armadája, főleg a kedvenc csapataink első fellépései, melyeknek megvan az a semmi máshoz nem hasonlítható, jogos varázsa, hogy az első perc végén megállapítjuk, hogy bajnokok leszünk vagy most már biztos, hogy kiesünk!
De már az az időszak sem az igazi, mert külföldre járnak edzőtáborozni a csapataink. Jó időbe, jó pályákra, hogy utána visszajöjjenek a téli körülmények közé…
Hat hét üresség és fájdalom…
A testünket megtörhetik, azaz távol tarthatnak minket a stadionoktól ilyen mondvacsinált ürügyekkel, de a lelkünket azt soha nem fogják tudni legyőzni.
Azt a lelkünket, ami táplálja a képzeletünket.
Látjuk mindig, mindenhol magunk előtt, ahogy találkozunk a srácokkal, elindulunk a meccsre együtt (idegenbe pláne), hogy utána a meccs végén a legtöbb esetben megfogadjuk végtelenszer, hogy soha többet nem megyünk!
ADJÁTOK VISSZA AZ ÉLETÜNKET!
Kipróbálnád a sportfogadást? A legjobb helyen jársz! (x)
