Emlékeznek a klub legendái.
112. születésnapját ünnepli az NB I 12. helyén álló Vasas. 1911. március 16-án írták alá a klub alapítólevelét.
“Talán nem gondolhatta senki az alapítás óráiban abban a bizonyos irodahelyiségben, hogy az éppen megalakulni készülő Vas- és Fémmunkások Sportklubja milyen hosszú utat fog bejárni az elkövetkező évtizedekben, és mennyi siker, elismerés, legenda fűződik majd a Vasas névhez. Az elmúlt 112 év olyan csodákat rejtett magában, mely históriák teljes egészét szavakba önteni képtelenség. Kivételesen szerencsés korban élünk, hiszen a jövő nemzedékei által már csak ódákba foglalt vagy megfilmesített formában megtapasztalható legendás pillanatokat testközelből megélő személyek első kézből mesélhetik el számunkra, mit is jelentett a Vasas történelmének legsikeresebb korszakaiban futballozni.
Klubunk megingathatatlan jelentőségét a hazai- és nemzetközi futballvilág kiemelkedő alakjainak személyes történetein keresztül mutatjuk be.
„A csodálatos Vasas-család”
Kiss László a ’70-es és ’80-as évek meghatározó labdarúgójaként – hét esztendős Vasas-karrierje alatt – 33-szoros válogatottságot ért el, majd hírnevét Franciaországban, a Montpellier csapatában öregbítette. Edzői karrierje során több klubnál is megfordult, továbbá a magyar női labdarúgó válogatott szövetségi kapitánya volt két éven keresztül. Kiss László – klubunk alapításának évfordulója alkalmából – így mutatta be a Vasas-életérzés lényegét:
– Nehéz megfogalmazni, hogy mit is jelent igazán a „Vasas”. Számomra egy olyan klubot, ami befogadott, ahová nagyon vágytam és örömmel érkeztem, és ahol rendkívül sok értékes sportemberrel találkoztam. Ezen remek emberek összessége adja a Vasast, ebben töltöttem a fiatalságom, fantasztikusan éreztem magam ebben a közegben. A klub kapaszkodót adott egy magamfajta vidéki srácnak, csak így válhattam azzá, aki lettem. Itt dolgozhattam együtt kiváló edzőimmel, itt váltam válogatottá, illetve itt szerettek meg a szurkolók és szerettem meg én is őket. Angyalföldön adatott meg, hogy a világhírű labdarúgó, Mészöly Kálmán lehessen az edzőm, majd csodálatos emberként és trénerként ismertem meg Bundzsák Dezsőt, illetve a keménykezű legendás mesterem, Illovszky Rudolf irányítása alatt is itt futballozhattam. Mindhárom személy más és más volt, de mindhárman átadtak valamit a Vasasból: a klub iránti feltétlen szeretet és kötődés mindannyiukban megvolt, és ezt tovább is tudták adni játékosaiknak, többek között nekem is. Nagyon tetszik a gyakran használt „Vasas-család” kifejezés, egészen csodálatos, hogy így jellemezzük a saját közösségünket. Büszkék lehetünk arra, hogy a Vasas nem csupán egy labdarúgócsapat, hanem egy identitás, így a szurkolók sem csak futballszurkolók, hanem Vasas-szurkolók, akik sportágtól függetlenül a Vasas sikereiért szorítanak. Örülök, hogy ennek részese lehettem, illetve vagyok is, hiszen itt vagyok a stadionban a mérkőzéseken, amikor csak tehetem.
„A Vasas a sikeres élet reményét jelentette”
A Vasas nyitott, befogadó szemlélete hosszú évtizedek óta jellemzi az angyalföldi sportkultúrát. Klubunkhoz – Kiss Lászlót egy generációval megelőzve – a hatvanas években csatlakozott Puskás Lajos. Az akkor 20 éves, hajdú-bihari tehetség aligha gondolta volna, hogy pályafutása befejeztével a Vasas és a magyar futball legendájaként vonul vissza. Közel 60 év távlatából Lajos bácsi így emlékszik vissza a kezdetekre, és az ezt követő történelmi időszakra:
– Mikor a Vasasba igazoltam, ez a klub egy sikeres élet reményét jelentette számomra, annak ellenére, hogy édesapám internált református lelkész volt, így ezt a pedigrét viseltem magamon, de az angyalföldi klubnál otthonra leltem. Nagyon nehéz kiemelni egy momentumot a Vasasban eltöltött évtizedemből, hiszen a két bajnoki cím, a megannyi fantasztikus mérkőzés és a fontosabb pillanatokban szerzett góljaim mind-mind nagyon kedves emlékek számomra. Ha ki kell emelnem mégis egy fontos mérföldkövet, akkor mind közül az egyik legemlékezetesebb napom 1970 júniusának huszadik napja. Ezen a napon délelőtt átvehettem doktori diplomámat, majd délután az Inter Bratislava elleni KK-döntőben léptem pályára. Ellenfelünk a félidőben 1-0-ra vezetett, de a második játékrészben – négy gólt szerezve – megfordítottuk a mérkőzést. A találkozót követően a Fáy utca teljes közönsége – ha jól emlékszem közel 20 ezren voltunk – a csapatot éltetve ünnepelte meg a serleg elhódítását. Nem véletlenül ezt a két élményt választottam ki, hogy elmeséljem, hiszen nagyon fontos pillanatai voltak ezek a karrieremnek. Sok embert ismertem meg az évek alatt, akiket a Vasas meghatározó személyiségeinek tartok, ezért csak annak a reményében emelek ki kettőt, hogy senkit nem bántok meg, ha most nem említem. Egyik Rozner Győző, aki a Vasas szakosztályvezetője volt. Bár sokan nem emlékeznek rá, de ő volt az a személy, aki Rudi bácsi keze alá összehozta azt az azóta is kiemelkedő 1965-ös és ’66-os csapatot. A másik természetesen maga Illovszky Rudolf, a főnök. Nagyon sok emlékem van vele kapcsolatban, hihetetlen ember volt…
„A felöltött Vasas-mez nemcsak külsőleg takarja az ember testét, hanem a szíve is piros-kékké válik”
Rudi bácsi ikonikus személyisége minden emberben mély nyomott hagyott, akivel valaha találkozott. Egészen rendkívüli az a tisztelet, megbecsülés és rajongás, amit korábbi csapattársaiból, játékosaiból és kollégáiból váltott ki. Kenderesi István, egykori magyar bajnok Vasas-játékos úgy fogalmazott, maga Illovszky Rudolf személye jelentette a garanciát arra, hogy a játékosok mindegyike az élete árán is tűzbe menjen a pályán csapatáért:
– Hatalmas megtiszteltetésként éltem meg, hogy 24 évesen a Vasashoz kerülhettem, ahol a regnáló bajnokcsapatba csöppentem bele, melyben világklasszis játékosok játszottak, s akik veretlenül nyerték meg az első osztályt. A tudat, hogy együtt játszhattam ezen világsztárokkal, velük együtt képviselhettem a klubot és ekkora sikereket és élményeket élhettem meg, rendkívül nagy büszkeséggel tölt el. Az évek során felöltött Vasas-mez már nemcsak külsőleg takarja az ember testét, hanem a szíve is piros-kékké válik. Ezt a mai napig így érzem, és immáron 50 éve, hogy ennek jeléül egy Vasas-medált hordok a nyakamban. Az arany címer teljesen egyedi, annak idején – ’79-ben – Farkas Jancsitól könyörögtem ki, hogy adja nekem, mikor hosszú évek után először tértem haza Magyarországra. Az, hogy én mindig vasasos voltam, és maradok is, míg el nem megyek ebből a világból, igazából két személynek köszönhető. Egyikőjük Ihász Kálmán, akivel valami oknál fogva már a Vasashoz való csatlakozásomtól kezdve életre szóló barátságot kötöttünk. Minden alkalommal – mikor utaztunk a csapattal – ő volt a szobatársam, és később ő lett a fiam keresztapja is. A másik fontos személy Mészöly Kálmán volt, vele egy 55 éves barátság kötött nagyon szorosan össze – az utunkon mindvégig. Két ilyen barátom volt, akik úgy gondolom, a Mr. Vasas megnevezést bizonyosan megérdemlik, így nem lehetek más, mint vasasos örök életemben. Több garancia is volt arra, hogy a csapat szívvel-lélekkel ment ki a pályára, megküzdeni a győzelemért. Természetesen a szurkolóknak nagy szerepük volt abban, hogy minden esetben a maximumon tudott teljesíteni a csapat. A Fáy utcában mindig 20-25 ezer ember előtt futottunk ki a gyepre, de a Népstadionban rendezett találkozókra 80-100 ezer néző is kilátogatott, ilyen közönség előtt pedig nem bele adni mindent egyszerűen lehetetlen volt. A másik garancia a vezetőedző személye volt, hiszen akár Illovszky Rudolf, akár Csordás Lajos jelenlétében elképzelhetetlen volt, hogy valaki ne mindent egy lapra feltéve szántsa végig a pályát.
„Mi Trabanttal jártunk, ők pedig nyolcméteres Mercedesszel”
Az Illovszky, Mészöly, Csordás, Puskás és hasonlóan legendás nevekkel fémjelzett klub könnyen országos hírnévre tett szert. A mai napig tapasztalható, hogy határon innen s túl találkozhatunk tradicionálisan Vasas-fanatikus családokkal, közösségekkel, hiszen a sikerkorszakban az említett játékosok megigézték a futballt szerető publikumot. Gass István putnoki születésű fiatalemberként Miskolcon vált labdarúgóvá, ám büszkén vállalja, hogy már gyermekkorától kezdve és örökre rabságba ejtette szívét a Vasas. Történetében olyan korképet tár elénk, mely a mai perspektívából nézve elképzelhetetlen magasságokat mutat be az európai futball színterén:
– Tizenhat évesen lettem NB I-es játékos Diósgyőrben, ahol hamar alapemberré váltam, ami ilyen fiatalon nagy ritkaság volt, ráadásul abban az időben az ifjúsági válogatott csapatkapitányi karszalagját is viseltem. Megkeresett a Vasas és a Ferencváros is, mindkét klub szerette volna, ha náluk folytatom a pályafutásomat. Számomra egyértelmű volt a döntésem, méghozzá azért, mert gyerekkoromtól Vasas-szurkoló vagyok, így óriási megtiszteltetés volt szeretett klubomhoz játékosként csatlakozni. Akadtak kevésbé sikeres éveink is Angyalföldön, de azért kijelenthető, hogy minden esztendőben nagyon jó csapataink voltak. Nyolc évet játszottam piros-kék mezben, ezalatt sikerült megnyernünk a magyar bajnokságot, ami elmondhatatlanul fantasztikus érzés volt. Az a csapat nem egy átlagos bajnokcsapat volt, hiszen a nemzetközi ellenfeleink elismerték, hogy kiemelkedtünk az európai mezőnyben is. ’77-ben a Borussia Mönchengladbach együttesével játszottunk BEK-találkozót, mely után a németek vezetőedzője úgy nyilatkozott rólunk, hogy ha ez a csapat Németországban játszana, akkor sokkal magasabb célokért küzdene. Igazi európai nagy klubokkal tudtuk felvenni a kesztyűt. Egy-két évvel a Borussia elleni párharcot megelőzően a Barcelonával játszottunk kiélezett összecsapásokat, a spanyolok soraiban olyan nevek voltak felfedezhetők, mint például Johan Cruijff, tehát a két csapat megítélésében hatalmas különbség volt. Úgy is jellemezhetném az akkori viszonyokat, hogy mi Trabanttal jártunk, ők pedig nyolcméteres Mercedesszel. Sajnos a katalóniai odavágón 1-1-nél egy borzasztó nagy helyzetet kihagytam, ez a mai napig megmaradt bennem, hiszen ki tudja, hogy alakul a találkozó, ha értékesítem a ziccerem. Nagyon becsülöm a másik két klubot, ahol angyalföldi pályafutásomon kívül futballoztam, de azt azért kijelenthetem, hogy hús-vér vasasos vagyok a mai napig. Egykori csapattársammal, Izsó Ignáccal gyakran találkozom kutyasétáltatás közben, ilyenkor mindig jóízűen elbeszélgetünk a régmúlt időkről. Hasonlóan Müller Sanyi barátommal is napi kapcsolatot ápolok, vele is mindig megbeszéljük az akkori és a jelenkori Vasas-történéseket. Ha már a jelenkorról beszélünk, nagyon örülnék, ha a Vasas nyerné meg idén a kupát, az elődöntőbe jutás egy nagy lehetőség kapuja. Becsülendő, hogy csak magyar játékosok alkotják a csapatot, ez a mostani viszonyok között abszolút pozitívum.
A pillanatnyi érzelmek jönnek-mennek, de a Vasas-szerelem örök marad”
A 20. század végére a Vasas legendája megannyi kisgyermeket kápráztatott el országszerte, így volt ezzel Juhár Tamás is, aki 11 évesen már gyermeki álmait valósította meg az angyalföldi utánpótláshoz való csatlakozásával. Akkor még nem is sejthette, hogy a piros-kék mez jelenti majd labdarúgóvá válásának alapkövét. Volt védőnk – a klub alapításának 112. évfordulójának alkalmából – azt is elmondta, mekkora hatással volt rá Rudi bácsi, de beszélt arról is, hogy karrierje végeztével – immáron apaként – is erős kapcsolata maradt a Vasas-családdal:
– Egész életem akörül forgott, hogy a Vasas kötelékébe tartozhatok. Kisgyermekként még csak a lelki szemeim előtt lebegett, hogy egyszer majd én is piros-kékben focizhatok, aztán ’83-ban beteljesült az álmom és a Vasashoz kerültem. Nagyon szép út volt, rengeteg impulzus ért, ami a Vasashoz való kötődésemet kialakította és formálta bennem. Szurkolóként kezdtem csupán, aztán lépkedtem egyre feljebb, csapatról csapatra, míg végül a Vasas NB I-es játékosa lehettem. Nagyon szép ívet írt le a Vasas-karrierem ebből a szemszögből, melengető érzés, mikor erre gondolok, örülök, hogy így történt. A pillanatnyi érzelmek jönnek-mennek, de a Vasas-szerelem örök marad. Amikor az angyalföldi klubhoz kerültem, Illovszky Rudi bácsi irányította az utánpótlásban folyó munkát. Az ő személyisége és kisugárzása, az őt övező tisztelet a mai napig hihetetlen számomra. Később edzőnk is lett, és a pályán végzett munkájában megmutatkozó ereje és lendülete – 70 éven túl is – egyszerűen magával ragadó volt. Tökéletes bizonyítéka volt a klubhűség értékének, hiszen aki ismerte, az láthatta, hogy a Vasashoz fűződő szeretete és kitartása többet ért annál, mintha száz bajnoki címet szerez valaki különböző csapatokkal. 1991. március 30-án volt az első mérkőzésem, emlékszem a bizsergésre, amit éreztem, mikor megtudtam, hogy kezdeni fogok. Abban az időben érettségiztem, így kettős fronton kellett megfelelnem. Komoly felelősségtudatra volt szükség, főleg amiatt is, hogy az utolsó fordulóban a Ferencváros elleni 1-0-s vereséggel maradtunk bent, jobb gólaránnyal. Ekkor érezhettem át igazán, milyen komoly teher van egy profi labdarúgón, hiszen a csapat és a klub jövője 19 éves srácként rajtam is múlt. Hihetetlen élmények fűződnek életem vasasos időszakához, egy érzelmi hullámvasút volt sokszor, de így tudtunk igazán örülni egy-egy győzelemnek, vagy teljes felszabadultsággal a szurkolókkal közösen megünnepelni egy bennmaradást az első osztályban. Azóta újabb Vasas-élménnyel gazdagodtam, mely talán minden korábbit überel, hiszen a lányom a Vasas röplabda-játékosaként ünnepelhetett bajnoki címet. Ez egy meghatározó emlék és büszkeség számomra, örülök, hogy a Vasas és a Juhár család ezen a ponton is kapcsolódik egymáshoz.”
Az angyalföldiek a hétvégén hazai pályán fogadják a Paksot.
Kipróbálnád a sportfogadást? A legjobb helyen jársz! (x)
