Supka bírózott, majd rákérdeztünk a tabellára.
A szombati Derbi után vasárnapra is maradt két igazi csemege Budapestnek, igaz, a másodosztályban. Az éllovas MTK a Budafokot fogadta, a listavezető kék-fehérek 2-1-re győzték le az akkor még második vendégeiket, így megerősítették azokat a bajnokság előtti feltételezéseket az első helyük mellett – mellyel akkor is egyetértettünk és mi is így vélekedtünk -, hogy az MTK a NB II-es pontvadászat megnyerésének a legnagyobb esélyese.
Derbi: lefradistázott újságíró és a Crvena-fan igazságai – helyszíni riport – NB1.hu
A másik kiemelkedő, másodosztályú mérkőzésen a Vasas fogadta az idén 100 éves Haladást a nagyon szépre felújított Illovszky Rudolf Stadionban és meg kell vallani, furcsa volt a mérkőzésre menni úgy, hogy ez a két gárda nem az élvonalban találkozik egymással.
Mert a Vasas azért csak megnyerte hatszor az élvonalbeli bajnokságot és négyszer a Magyar Kupát, Szombathelyen meg gyakorlatilag soha nem volt gond azzal, hogy kongott volna a lelátó az ürességtől.
A kezdés előtt békebeli hangulatot árasztottak a környék utcái, annak ellenére, hogy szinte mindenki biztos volt benne, hogy a lefújás után ez majd azért kicsit másképpen lesz. Mégpedig azért, mert a Haladás ultrái nagyon jóban vannak a Zalaegerszeget előtte való nap, szombaton kicsit átrendező kispestiekkel, utóbbiak meg elég régóta, pontosabban évtizedek óta gyepálják egymást, amikor csak lehet, az angyalföldiekkel. És nem csak focimeccsek alkalmával.
A felek újbóli találkozásáig azonban még hátravolt három óra, az elsőben így volt időm többekkel is beszélgetni. Elsőként a Vasas Szurkolói Klub egyik vezetőjével találkoztam kinn az utcán, aki az általuk készített igényes, remek témaköröket feldolgozó szurkolói újságot árulta, amihez remek poszter is társult a Dunaszerdahely elleni stadionavató legszebb pillanatait felelevenítve.
Utána találkoztam az angyalföldi körökben Hurunak becézett legendás drukkerrel, aki hatalmas River Plate-fan, és mivel nekem Argentínában a Boca Juniors a csapatom, gyorsan megbeszéltük a lényeget. A két csapat ugyanis a tavalyi finálé után (amit a River nyert meg megérdemelten) ezúttal az elődöntőben csatázik egymás ellen a Libertadores-kupában (első meccset 2-0-ra húzták be a Huruék).
„Valami brazil csapat lesz a döntőben az egyikünk ellenfele, igaz?”- kérdezte Huru.
„Jaja!” – válaszoltam neki nem biztos, hogy minden részeltre kiterjedő szakmai megalapozottsággal és felkészültséggel.
„Ha ti juttok be a döntőbe mégis, nektek szurkolok majd, mert valahol mégiscsak argentinok vagytok ti is.”
„Én is nektek szurkolok majd, Huru, pont emiatt. De melyik két brazil játszik a másik elődöntőben?”
„Nem mindegy? Úgyis csak brazilok!” – vágta rá.
Majd arról beszélgettünk tovább, milyen jó lenne ott lenni a chilei döntőben, mire közbeszólt Lepete, aki ugye árulta az újságokat, hogy oda jobb, ha nem megyünk ki, mert biztos, hogy nem élnénk túl, mert a chileiek csak a chileieket szeretik.
Pár pillanattal később az egyik legjobb magyar kapusedzővel, Tóth Ivánnal találkoztam, aki ikonnak számít a Kispest-fanatikusok köreiben. Máig nem értem, hogy hozhattak olyan döntést a kispestiek új tulajdonosai, hogy vele nem hosszabbítottak szerződést. Ráadásul, megint Trónok harca-pólóban volt, ami tovább fokozta az értetlenkedésemet.
Ezután érkeztem oda a vendégszektor bejáratához és ekkor vettem észre először egy-két Kispest fanatikust, akik igyekeztek föl a lelátóra a szombathelyi barátaik közé. Zsoltival beszélgettem a vasiak közül, nyilván az állítólag küszöbön álló tulajdonosváltásról, csak hát Szombathelyen is voltak önkormányzati választások és a Haliban ugye az egyik tulajdonos maga a város.
„Még mi sem tudjuk, hogy mi lesz pontosan, de az új polgi szokta tolni a Falco meccsein (helyi kosárcsapat – a szerk.), így tudja, mi az a szurkolás” – tudtam meg talán a legfontosabbat.
Aztán elkezdődött a mérkőzés, aminek az első félidejéről egyértelműen kijelenthető, hogy akkor még csak a két szurkolótábor tagjai érezték át fejben és teljesítményben, hogy miről szól ez a találkozó. Egyik ultracsoport tagjai sem töltötték meg teljesen a szektoraikat (mármint hosszában végig), de ezért nem azokat kell cikizni, akik ott voltak, hanem azokat, akik nem csatlakoztak hozzájuk.
Az angyalföldiek két koreográfiát is bemutattak egy kiírás mellett, a szurkoláshoz kapcsolva persze belefért mindkét féltől a másik erőteljes anyázása is.
Fordulás után hatalmas góllal megszerezte a Haladás a vezetést, ezt viszont én nem láttam, mert a biztonságiakkal a Derbiről beszélgettem még. Aztán nagyjából a 70. perctől igazi foci is volt a pályán, azok után, hogy előtte a 60. percben véleményes 11-est kapott a Vasas, Balajti gyenge, éppen jobbra tartó lövését Gyurján védte. Egyébként a kapusnak vehemensen jelezték a kispadról, hogy az angyalföldi jobbra rúgja majd a labdát, de a piros-kékek közül senki nem vette ezt észre – legalábbis a jelek szerint.
Majd eljött a 71. perc, Birtalan remek fejessel egalizált és innentől kezdve már nem csak az ultrák szurkoltak a Vasasnak. A meccs innentől kezdve tényleg nagyon jó volt, bármelyik élvonalbeli találkozóval össze lehet nyugodtan hasonlítani ezt a periódust.
A 80. percben felrobbant a stadion, mert Szanyó Károly becserélte lehet, hogy minden angyalföldi legnagyobb kedvencét, Torhgelle Sándort, az atmoszféra így még emelkedettebb lett.
Torghelle két perccel később majdnem álomgólt szerzett, mert bal oldali beadás után ritkán látható, remek mozdulattal perdített ballal és kapásból a léc alá, de csak majdnem a léc alá, mert Gyurján emberfeletti bravúrral hárított. A szögletből viszont Lakatos, szintén szép stukkolással, megszerezte a vezetést a hazaiaknak.
De az eufóriának nem volt még vége, mert újabb véleményes tizit kaptak a hazaiak (a Halinak korábban nem adtak meg viszont egyet, pedig a szitu teljesen olyan volt, mint az első angyalföldinél) és a közönség egy emberként követelte, hogy Sanyi végezze el. És Sanyi el is végezte, a maga nemes egyszerűségében bikázta a léc alá a zsugát. A középkezdés után Novák szintén nem piskóta góllal szépített, de többre már nem volt idő, így a Vasas megnyerte 3-2-re a roppant fontos összecsapást.
A mérkőzés utáni sajtótájékoztatón jót beszélgettem a két szakvezetővel. Szanyó Károly megígérte a meccs előtti beharangozójában, hogy győzni fognak és arról is beszélt, hogy a terveik helyett már álmaik vannak. A tervet ugye meg kell valósítani, az álmot meg jó lenne megvalósítani, ez a különbség a kettő között. Ugye a piros-kékek célkitűzése az volt, hogy bajnokként akarnak feljutni az NB I-be…
Szanyó elmondta, döntő momentum volt, amikor a hajrában a 4-3-3-as felállásra váltottak, mert mindent egy lapra feltéve kezdtek el támadni. Arról is beszélt, hogy a korábbi fordulókban saját maguknak tették nehézzé a meccseket, meg arról is, hogy hiába próbálja egy-két ember befolyásolni vagy tönkre tenni a csapategységet, ezt nem engedik, nem fog sikerülni a mesterkedés. Torghelléről meg elmondta, sajnos nincs rá lehetősége, hogy orvosi vizsgálatra küldje, hogy megállapítsák azt, hogy pontosan mennyit bír, de mindketten tartják magukat ahhoz a megállapodáshoz, hogyha szükség van rá, akkor játszik.
Supka Attila nem volt túl boldog a lefújás után, nyilván számonkérte a játékvezetőtől az ítéleteit. Központi téma volt értékelésében – direkt vissza is kérdeztem rá -, hogy döntő volt az a meccsen, hogy a Vasasnak sokkal hosszabb volt a kispadja, azaz, Szanyó gazdagabban tudott variálni. Supka azt is elmondta, mindhárom cseréje kényszerből született. Arra a kérdésemre, hogy kell-e félniük a szombathelyieknek, ha a tabellára pillantanak, azt mondta, hogy hosszú még a bajnokság és utalt rá, hogy bizonyítani fognak. A Hali jelenleg 3 egységgel előzi meg a 15. helyen állva a már kieső helyen tanyázó Budaörsöt.
A sajtótájékoztató után nosztalgiától vezérelve elindultam a Béke tér irányába, mely útvonal a nyolcvanas, a kilencvenes és a kétezres évek idején kőkemény verekedések helyszíne volt, mert a stadionból kilépve szirénázó rendőrverdákat láttam arrafelé sietni.
Az angyalföldiek törzskocsmájába a meccs alatt kispestiek vetették be magukat, velük szemben sorakoztak fel a piros-kékek, a feleket viszont rendőrök választották el egymástól, amikor odaértem. A kispestieket az egyik, a hazaiakat a másik irányba terelték a zsaruk.
A vasárnap délutánról elmondható, hogy megérte kilátogatni a Fáy utcába. 60 percig mondjuk gyenge volt a foci, de a szép gólok, Torghelle Sanyi, az utolsó 20 perc és mindkét szurkolótábor emlékezetessé tette.
A meccs hőse egyébként így elevenítette fel a 11-esét a Vasas honlapjának: „Több játékos is ki van jelölve a 11-esek elvégzésére. Király Boti és Szatmári Lóri már nem volt a pályán, Balajti Ádi, Birtalan Boti és én viszont igen. Amikor a játékvezető befújta, felvettem a labdát, leraktam a 11-es pontra és bevágtam. Érdekesség, hogy a bemelegítésnél Kleisz Márknak mondtam, hogyha tizit fogok lőni, izomból megküldöm valamelyik oldalra. A meccs után odajött hozzám és mosolyogva mondta, hogy szavatartó ember vagyok. Örülök, hogy végül pozitívan jöttünk ki a mérkőzésből.”
És szerintem annak is örül, hogy mindegyik Vasas-szurkoló úgy szereti, mintha egész életét az angyalföldiek között töltötte volna.
De nem feltétlenül a pályán, hanem a lelátón.
Mert az sokkal fontosabb!
Kipróbálnád a sportfogadást? A legjobb helyen jársz! (x)
