Elárulta, miért nem igazolt a Fradiba, létezik-e rossz pálinka, és mi a legnagyobb álma debreceni másodedzőként.
Dombi Tibor a debreceni szurkolók nagy kedvence, és nem bánja, sőt kedveli a vele kapcsolatos ironikus viccelődéseket. Az egykori villámgyors szélső nem volt nagy lövő, egy szép gólja miatt mégis bombázónak becézték, Felix Magath neki szánt frankfurti kiabálását pedig máig gyakran visszahallja a haverjaitól, amikor hülyeséget csinál. Az első debreceni bajnoki címéről húsleves-evés közben értesült, és az NB1.hu-nak arról is beszélt, miért nem igazolt a Fradiba, létezik-e rossz pálinka, és mi a legnagyobb álma másodedzőként a DVSC-vel. Dombi Tibor volt „Első és utolsó”-rovatunk vendége.
Mi volt az első és az utolsó beceneved?
Az első becenevem a serdülőben az volt, hogy "Kicsi", mert én poénból mindenkit így szólítottam, pedig én voltam a legkisebb. Ezért utána a többiek "visszakicsiztek", és még a mai napig sokan így szólítanak. Új dolog a "Hortobágy gepárdja", ezt a pályafutásom vége felé kaptam, éppen akkor, amikor már nem voltam gepárd. (A Bombázó név hogy tetszett?) Szeretem az iróniát, az öniróniát, ez nyilvánvalóan poén volt, nem komolyan gondolták a Bombázót. Ez a név a Bombajó Bokszolóból jött, amelyben Bud Spencert hívták Bombázónak, és akkor aggatták rám ezt a nevet, miután a horvát Varteks elleni kupameccsen elsütöttem ballal 16-17 méterről egy bomba gólt, ami nem volt rám jellemző, még jobb lábbal sem, nemhogy ballal.
Az első emléked arról, amikor ETO-szurkolóból DVSC-drukkerré váltál?
Mindkét bátyám kedvenc klubja a 80-as években a Verebes József-féle ETO volt, egy sikeres csapat volt, ezért 9-10 éves koromban én is Győr-drukker lettem. Nyolcadikosként aztán sportiskolába kerültem Debrecenben, onnantól nyilván a DVSC-ért szorítottam. Abban az időben minden vidéki szurkolónak a helyi mellett volt egy fővárosi kedvenc csapata is, az apámé a Debrecen mellett a Vasas volt, kérdeztük is, hogy miért szereti a Debrecent, hiszen csak a másodosztályban szerepel?! Aztán mire felcseperedik az ember, rájön, hogy hát nyilván azért, mert helyi csapat.
Az első dobfelszerelésed?
2004-ben vettem a Tankcsapda-dobos Fejes Tomi hangszerboltjában, de egyszer sem játszottam rajta. Elvittem a Tankcsapda próbahelyszínére, de sohasem a saját dobomon játszottam, mert Tomi, miközben megmutatta az alapokat, megengedte, hogy az övét használjam, mert az enyém annál sokkal rosszabb volt.
A Mindig fölfelé című Wyrfarkas-dalt a klipben unott arccal végignézték a Tankcsapda tagjai. A végén Sidlovics Gábor meglapogatja a válladat, majd azt mondja, "Nem baj!". Mi jut erről elsőként az eszedbe?
Ennek is egy korábbi sztori az alapja. A második fellépésünk a debreceni Vekeri-tavi Fesztiválon volt a Wyrfarkassal egy olyan színpadon, ahol a helyi zenekarok három-négy lejátszott szám után váltogatták egymást. Koncertek után ment a kötelező udvariaskodás, "nagyon jók, nagyon szuperek voltatok", mondták rendre a zenészek a színpadra lépés előtt az előző zenekarnak. Amikor mi jöttünk le, akkor nekem egy pacsizás után viszont csak annyit mondott a következő zenekar gitárosa, hogy "nem baj". A sztorit elmeséltem a Tankcsapdának, és innen jött az ötlet, hogy a klipünk végén jöjjön oda hozzám Sidi, és csak annyit mondjon, hogy "nem baj".
Melyik volt az első debreceni bajnoki címed legszebb pillanata?
Faramuci helyzet volt. Nekünk kettő, a Fradinak még három meccse volt vissza a bajnokságból, Pécsre látogatott, és ott nem tudott nyerni, és ezzel dőlt el a bajnoki címünk 2005-ben. Én ekkor otthon voltam az édesanyámnál a két testvéremmel, pont akkor ettük volna a húslevest, nem is nagyon néztük a meccset, félve figyeltük csak, hogy mennyi az eredmény. Aztán egyszer csak az egyik bátyám bejött a szobába, és mondta, hogy bajnokok vagyunk, már hozta is a pezsgőt, így a húsleves evésből pezsgőzés lett. Este Debrecenben folytatódott.
Az első maratonfutásod?
Több félmaratoni után eldöntöttem, hogy elindulok a Budapest-maratonon. Ez örök szerelem marad, az elsőt sohasem felejtem. Én voltam ekkor az arca a "42 kilométert 42 évesen" nevű kezdeményezésnek. A már akkor tapasztalt maratonista Kovács "Kokó" István futotta le velem az első 21 kilométert, segített, hogy mikor milyen tempóban menjek, mikor igyak, jót beszélgettünk.
Az utolsó emléked az 1996-os olimpiáról?
Kísért a mai napig. Japán ellen 2-1-re vezettünk, öt perc volt hátra, de végül kikaptunk 3-2-re. Az egyik gólnál úgy jutottak szöglethez a japánok, hogy rajtam pattant meg a labda. Én pedig azóta is sokszor lejátszottam magamban újra és újra ezt a pillanatot, hogy az ellenfél lövése után miért fordultam el. Mert beleléptem ugyan a lövésbe, de miért féltem, miért nem rontottam a rá a japán játékosra, hiszen lehet, akkor úgy tudtam volna blokkolni, hogy nem kapnak szögletet. Ez esetben pedig nem maradunk pont nélkül. A csoportunkból Brazília végül bronz-, Nigéria pedig aranyérmes lett.
Az első gondolatod, ha meghallod a műesés szót?
A tizenegyesek. Ha az én időmben lett volna VAR, mint most az NB I-ben, akkor sokkal több büntetőt befújtak volna. A tavalyi szezonban ezer olyan eset volt, hogy esélye nem volt a játékosnak, hogy utolérje a labdát, csak megtolta, hozzáértek – visszanézték, tizi. Én nem a játékvezetőket csaptam be, általában inkább a védőket. A 20-as éveim elején elég gyorsnak számítottam, a védők sem voltak olyan koordináltak, mint a maiak, mindenki csak annyira volt gyors, amilyennek született. Nekem tehetségem volt hozzá, hogy mindig egy picivel hamarabb tudtam a labdán tolni egyet a védőknél, akik már csak engem találtak el. Nyilván előfordult, hogy rájátszottam, de amikor valaki azt mondja, hogy feldobtam magam, én úgy válaszolok, sokkal több büntetőt nem adtak meg ellenem, mint amennyi jogos lett volna.
Mi volt az utolsó NFL-élményed?
Most jöttem haza az Egyesült Államokból. A baráti társaságommal 2011 óta játsszuk az NFL-es Fantasy League-et, azóta is járunk Amerikába barátokkal, családdal is, egyedül a 2020-as év maradt ki a járvány miatt. Mindig más városba megyünk, most Los Angelesben jártunk. New England-szurkoló vagyok, a 32 csapat 30 stadionjának a felében már jártam, most Los Angeles-Seattle meccsen jártunk, és természetesen fantasztikus élmény volt. Egyébként igyekszünk minden alkalommal egy-egy NHL- és NBA-meccsre is elmenni.
Felix Magath sokat kiabált Frankfurtban, utolsó alkalommal mi miatt húzta fel magát, ha emlékszel rá?
Bennem maradt, hogy egyszer vele is ordibált. Egy gyakorlatot kellett csinálni, az első és a második játékos is elrontotta, aztán jöttem én, izgultam is, és persze nem is sikerült megcsinálnom. Egyből rám ripakodott, hogy "Tibooor! Was machst du?!", de én még jól jártam, mert a nevemen szólított. Ezt később meséltem itthon a haveroknak, és ha hülyeséget csinálok, akkor még ma is így kérdezik tőlem németül.
A Fradi utolsó megkeresésére miért mondtál nemet?
Havasi Misi bácsi akkori Fradi-elnök megkeresett négy debreceni társamat és engem. De igazából nem akartunk elmenni a klubtól, legalábbis én biztos, hogy nem akartam elmenni. Ez a megkeresés inkább a lelkemnek tett jót, hogy megkeresett egy fővárosi csapat.
Sándor Tamással miről beszéltél utoljára?
A zenekarban volt egy változás, az énekesünk elment, erről beszéltem vele. Vagy talán a Fantasy League-ről, amelyet 12. éve az én lakásomon játszunk. Ő is bejutott az elődöntőbe velem együtt, így biztosan ez lesz a következő témánk. Vagy a kispályás csapatunk, amelynek a hétvégén lesz az évzárója. Elég sok projektben együtt vagyunk, ezek közül beszélhettünk az egyikről, de nem a nagypályás fociról, az biztos.
Hogyan sikerült a máig utolsó koncerted a Wyrfarkassal?
A Campus Fesztiválon volt még a régi énekessel, és nagyon rossz időpontban játszottunk, óriási hőség volt. A koncert után megittam egy korty pálinkát, és én bírom az italt, de nagyon rosszul lettem, úgyhogy utána csak söröztem. (Nem lehet, hogy a pálinka volt rossz?) Nem, azt mondják, nincs rossz pálinka. Rossz idő lehet, túl meleg az időjárás, de rossz pálinka nem létezik.
Az utolsó nagy álmod a debreceni focicsapattal?
Nem voltak vezetőedzői ambícióim, mert van egy képem egy vezetőedzőről, és szerintem abból sok minden nincsen meg bennem. Kiélvezem, hogy itt lehetek pályaedzőként. Nagyon sok mindent kaptam már a DVSC-től, de ha még lehet egy kívánságom, az az lenne, hogy nyerjünk egyszer bajnokságot úgy, hogy tagja vagyok a szakmai stábnak.
