Legendájára emlékezik a Vasas.
Napra pontosan 100 évvel ezelőtt született Illovszky Rudolf. A magyar foci egyik ikonjára Sinkovics Gábor a következő írással emlékezett a Vasas hivatalos weboldalán:
"Ácsorogtam a szobra előtt és beszéltem Önhöz, Rudi bácsi. A Fradit fogadtuk hosszú évek után először és én szinte könyörögtem, hogy segítsen onnan fentről, mert lehet, hogy épp ez hiányzik nekünk itt lent a Földön. Ön, a nyugodtságával, a klubszeretetével, a céltudatosságával, a szakmaiságával, a pedagógiai érzékével.
Hiányzik nagyon.
Leírtam már százszor, ezerszer ezt a két szót, de ahogy telnek az évek, sőt az évtizedek, semmit sem veszítenek érvényességükből. Ácsorogtam a szobra előtt, várva arra, hogy majd nekimegyünk, jól nekimegyünk a Fradinak, úgy ahogy annak idején megszámlálhatatlan rangadón. Mert mi a Vasas vagyunk, és azt gondoljuk, még mindig, még most is nagycsapat. S talán ez a legnagyobb bajunk, Rudi bácsi: hogy állandóan a múltban élünk, a régi szép sikereket emlegetjük, Mészöly Kálmánt a felhőfejeseivel, Farkas Jancsit a feltartóztathatatlanságával, Várady Béluskát a sistergős bombáival, Izsó Nácit, Kiss Lacit a virtuóz cseleivel.
Megállt az idő.
Nálunk, nekünk, valahol, valamikor.
S persze kimegyünk a meccsre, elkísérjük a csapatot Budafokra, Szentlőrincre, Szegedre, az Óperenciás tengeren túlra. Ott állunk a csillogó-villogó új stadionokban, kiabálunk, szentségelünk és az jár a fejünkben, hogy ez már nem ugyanaz, mint amit annak idején megszerettünk, s amitől annyi, de annyi örömet kaptunk. S erről nem a ma Vasas-labdarúgója tehet. Sokkal inkább mi, akiket elkényeztetett a hatvanas, hetvenes évek – az Ön Vasasa, Rudi bácsi.
Ma lenne száz esztendős.
S bizisten mondom, azt gondoltam, hogy megéli ezt a születésnapot is. Hogy majd életben tartja a fiatalok közelsége, a zöld gyep látványa nap mint nap, az öltöző pezsgése, az edzések hangulata. Mert ott élt a pályán nap mint nap. Úgy sietett, úgy száguldott a kis meseautójával végig a városon, el egészen a Fáy utcáig, mintha még mindig fontos dolga lenne, mintha még mindig taktikán, összeállításon kellene gondolkodnia. Jött, mert ez volt az Ön világa, az Ön otthona.
A pálya.
A pálya és a Vasas.
Milyen messziről indult. Irtózatosan messziről. Egy autógumi-javító műhelyből, ahol talán üvöltöttek Önnel, gyerünk, gyerünk, csináld, az anyád úristenit… Mert akkor az olyan világ volt. Kisemberből még kisebbet, aprócskát csináltak. Aztán váltott, villanyhegesztőnek tanult, Csepelen melózott, a gyárvárosban, ahová aztán később, évekkel később már diadalmas mesteremberként tért vissza.
Mesteredzőként.
Amikor még az MTK-ban futballozott, aligha gondolhatta volna, hogy egy másik csapatba lesz halálosan szerelmes. Hogy a kék szín mellé nem a fehéret, hanem a pirosat szereti meg, és hordja, hordja nyolcvanhat éves koráig. Mert akkor is Vasas volt, ha épp egy ballonkabátot viselt, vagy egy elegáns felöltőt. Vasas volt a szíve, a lelke mélyéig. Sokszor hallgathattam Önt, ahogy visszafogottan, mindenféle pátosz nélkül mesél. Hallgattam a gyerekkoráról, a pályafutásáról. Hallgattam a családi drámájáról, a fia súlyos balesetéről. Könnyek nélkül beszélt erről, pedig tudtam, hogy ott belül zokog, hogy soha, de soha nem bocsátotta meg a sorsnak, amiért elvette a gyermeke és az Ön álmát: hogy a fiából Vasas-futballista legyen. Az a végzetes ugrás a Balatonba, az a rosszul megkomponált fejes, az a szörnyű nap. Az a szörnyű kitörölhetetlen nap, amikor Spanyolországból a válogatottól kellett hazarepülnie, mert hívták telefonon, és mondták bele a készülékbe, a sercegő készülékbe, hogy: „Illovszky elvtárs baj van, nagy baj, jöjjön haza…” Kemény ember volt.
Ez tartotta akkor Önt életben. Ez segítette ahhoz, hogy értelmet találjon a holnapban és a holnaputánban. S persze a futball, az imádott játék nyújtott némi vigaszt a legnehezebb pillanatokban is. Belefeledkezni a labda pattogásába, a stoplik kopogásába, a háló zizzenésébe. Különleges hang valamennyi – hát még Önnek, drága Rudi bácsi. Sokszor hallgattam Önt.
Hallgattam, ahogy szerényen mesél arról a meccsről, amelyet a háború után, a világégést követően szinte a romok közepette rendeztek az Üllői úti stadionban 1945. augusztus 19-én. Negyvenezren mentek ki ünnepelni: ünnepelni a békét.
Ünnepelni az életet.
És azon a napon Ön, Rudi bácsi bemutatkozhatott a magyar válogatottban jobbszélsőként Szusza Ferenc, Zsengellér Gyula mellett, és a mi aranylábú gyerekink kettő-nullra verték az osztrákokat, miután Barcs Sándor üdvözlőbeszéddel köszöntötte a publikumot, köszöntötte a túlélőket, és elindult útjára a labda. Háromszor viselhette a címeres mezt, pedig többet, sokkal többet érdemelt volna. Csakhogy akkoriban zseniális futballisták, korszakos egyéniségek rúgták a lasztit a magyar bajnokságban.
De a sors kárpótolta, amikor játékosból edzővé vált.
Mit kárpótolta: bőségtállal, érmekkel, serlegekkel ajándékozta meg. Még futballozott, amikor már Angyalföldi kissrácokat trenírozhatott, majd 1957-ben szakedzői oklevelet kapott, és ott lehetett Baróti Lajos mellett a szakmai stábban, amikor a Vasas – története során először – 1957-ben bajnoki címet nyert. Aztán átvette a karmesteri pálcát, átvette az öltöző kulcsát, átvette a felelősséget és a csapatot. S Angyalföld, amely akkor már ott volt a világ futballtérképén KK-győzelmekkel, a Rapid kilenc-kettes kiütésével, a Real Madrid elleni BEK-elődöntővel, itthon is fontos hellyé vált.
Angyalföld, az ország legjobb csapatának az otthona.
Bajnoki cím 1961-ben, 1962-ben, 1965-ben, mind-mind az Ön irányításával, drága Rudi bácsi. És egyik szezon izgalmasabb, emlékezetesebb, parádésabb volt a másiknál. És Ön akkor már hol a válogatottnál, hol a Vasasnál alkotott maradandót – hol Baróti Lajos mellett, hol már szólóban.
Kevesen emlékeznek rá, de 1970-ben engedélyt kapott rá, hogy külföldön is dolgozhasson, Görögországban a Pierikosz csapatánál. Aztán hazajött, mert hazahívták. Épp túl voltunk Marseille-ben a vb-selejtező kudarcán, Sós Károly bukásán, majd Hoffer Józsefnek, az újságírónak is túl nagy volt a kabát. Jött egy súlyos vereség Szófiában a bolgároktól és ment a levél Önnek, drága Rudi bácsi, hogy vegye át az irányítást megint. Kezdésként gól nélküli döntetlen a Maracanã-ban a brazilok ellen.
S ha Bene Feri ott berúgja a ziccert…
S a magyar futball újra feltámadt. Olimpiai döntő Münchenben (sajnos vereség a lengyelektől..), Európa-bajnoki négyes döntő Brüsszelben (Zámbó Sanyi kihagyott tizenegyese a szovjetek ellen…).
Órákig hallgatnám, Rudi bácsi.
Újra és újra meghallgatnám a történeteit, hogy mi történt az öltözőben, a svédek elleni három-hármas döntetlen után, amikor Ralf Edström a térdre rogyó Bicskei Berci mellett a hálóba fejelt.
Vajon sírt-e valaha meccs után? Mert erről soha nem beszélt. Sírt-e bánatában vagy örömében? Mert amikor 1977-ben újra bajnoki címet nyert a Vasas, a Zalaegerszeg elleni három-egyes győzelme után olyan hűvösen, olyan visszafogottan beszélt, miközben őrjöngő szurkolók lepték el a zöld gyepet. Mintha nem is a Vasas lett volna abban a pillanatban az ország legjobb csapata.
Az Ön Vasasa.
Ha akkor nem megy el, a következő szezonra, szezonokra marad, talán újabb két-három bajnoki elsőség díszelegne ott az angyalföldi dicsőségtáblán. Az eddigi utolsó bajnoki címünk.
S az eddigi utolsó kupagyőzelmünk 1986-ban.
Ez is Önnek köszönhető, Rudi bácsi. Ez is az Ön műve volt.
Soha nem tudott igazából visszavonulni. Hiába mondta. Hiába hangoztatta, hogy öreg már az edzősködéshez, még hetvenhárom esztendősen is leült a Vasas kispadjára, hogy bent tartsa a csapatot. Milyen végtelen, kiapadhatatlan erő dolgozott önben, drága Rudi bácsi. Vagy az is lehet, hogy már csak a szíve, az Ön piros-kék szíve vitte előre, vitte edzésre és újabb meccsekre Angyalföldön.
Ma lenne száz esztendős.
Ma este majd megint ott állunk az Ön szobra előtt, szurkolók, vezetők. Koszorúk kerülnek majd oda, ünnepi beszédek hangoznak el, miközben a csapat, a jelenkor Vasasa épp a siófok ellen készül immár negyedik esztendeje a második vonalban. És mi ott néhányan legszívesebben kiabálnánk, üvöltenénk, hogy szálljon le a talapzatról, drága Rudi bácsi, húzzon melegítőt, és menjen be az öltözőbe a fiúkhoz, aztán mondja el nekik, hogy mit jelentett a Vasashoz tartozni.
Mit jelentett a Vasasért dolgozni.
Az ország egyik legjobb csapatáért.
De látja Rudi bácsi, már megint csak repülünk, repülünk vissza az időben. Pedig nem kellene. Titokban azt lessük az új stadion kispadján, hátha ott ül maga mellett Vinkovics Lajos, a Szenyor, és hátha odaszól a fiatal Izsó Ignácnak, hogy: „Nácikám, melegítsen…”
De ez már elmúlt, réges-rég elmúlt.
Ön viszont, drága Rudi bácsi itt lesz, itt marad, míg világ a világ.
Míg Vasasnak hívnak egy egyszer volt legendás futballcsapatot."
(null)
(null)
Az angyalföldi klub közleménye Illovszky Rudolf pályafutásáról:
"Ma van 100 éve, hogy megszületett a Vasas valaha volt legnagyobb legendája, Illovszky Rudolf, aki egyben az egyetemes magyar labdarúgás egyik legfényesebb csillaga is.
Illovszky Rudolf 1922. február 21-én, Budapesten született és ott is halt meg 2008. szeptember 23-án – ez az a nap, mely a legjobban fáj minden igazhitű Vasas-szurkolónak.
Elvégezte az elemi és a polgári iskolát, kezdetben autógumi-javító volt, később villanyhegesztőnek tanult, majd Csepelen kezdett el dolgozni, miközben már egymásra találtak az örök szerelemmel, a labdarúgással.
Pályafutása 1933-ban az MTK-ban kezdődött. 1941-ben – 19 esztendősen – leigazolta a Vasas, innentől pedig kizárólag Angyalföldön futballozott, egészen 1955-ig. 270 mérkőzésen 87 gólt szerzett balszélsőként, de megannyi találat előkészítésében is szerepet vállalt, miközben szorgalmának köszönhetően a kevésbé látványos csapatmunkából is alaposan kivette a részét, nagyon gyors játékos volt. A magyar válogatottban csupán 3 alkalommal léphetett pályára annak ellenére, hogy többször is kerettag volt, azonban az is igaz, hogy abban az időszakban rengeteg világklasszisa volt labdarúgásunknak.
A hatszoros magyar bajnok Vasas eddig kétszer végzett második helyen az NB I-ben, méghozzá az 1945/46-os, illetve az 1947/48-as kiírásban, de amikor Illovszky még játékos volt, két bronzérem is összejött az ezüstök mellé 1946/47-ben, illetve 1953-ban, 1955-ben pedig csapatunk megszerezte az első Magyar Kupa-győzelmét.
Edzői pályafutása már akkor elkezdődött, amikor még aktív játékos volt a felnőtt csapatban, szakvezetőként pedig a valaha volt legnagyobbak közé emelkedett. 1957-ben a Vasas akkori vezetőedzőjét, Baróti Lajost kinevezték a magyar válogatott élére, klubunk vezetői pedig Illovszkyról gondolták azt, hogy megfelelően tudja majd pótolni a szintén ikonikus távozót. És milyen jól gondolták, hiszen Rudi bácsi összesen 487 alkalommal ült a kispadunkon!
Az 1957-es első bajnoki cím után, Illovszky Rudolf irányítása alatt jött el a Vasas aranykora. 1961-ben megszületett a második aranyérmünk, 1962-ben pedig sikerült a címvédés is, így már háromszoros bajnokcsapattá váltunk. Vezetőedzőnket 1963-ban jó barátja, Baróti Lajos a magyar válogatotthoz hívta pályaedzőnek, de Rudi bácsit hamar hazahúzta a szíve, 1965-ben visszatért a jól megszokott angyalföldi kispadra, aminek az eredménye újabb bajnoki elsőség lett. 1966-ban kinevezték a magyar válogatott élére, de 1 év után lemondott a posztjáról és ismét visszatért a Vasashoz. 1970-ben, életében először külföldön bizonyíthatott, a görög Pierikosz vezetőedzője lett, de 1 év után már újra nemzeti csapatunkat irányította. Munkásságának köszönhetően a magyar válogatott 1972-ben ezüstérmet szerzett a müncheni olimpián, majd ugyanebben az évben 4. helyezést ért el az Európa-bajnokságon. Ezt követően Rudi bácsi visszatért imádott Vasasához, melynek élén 1977-ben megszerezte a 4. elsőségét, ami a Vasas életében a 6. bajnoki cím volt. 1978/79-ben az Admira Wacker szakvezetője lett, majd 1983-ban visszatért Angyalföldre utánpótlás-igazgatónak, 1984-től pedig ismét az első csapat vezetőedzője lett, amit 1986-ban kupagyőzelemmel ünnepelt. Közép-európai Kupát kétszer nyertünk az irányítása alatt.
Rudi bácsi az utolsó Magyar Kupa-siker után nyugdíjba vonult, de 1995 tavaszán, 73 évesen ismét elvállalta az edzősködést, a legtöbbek által már kiesőnek ítélt csapatot csodával határos módon tartotta bent az élvonalban. Ezt követően szakmai igazgatóként és tanácsadóként a csapat mellett maradt, s bár egészsége többször közbeszólt, amikor csak tehette, mindig ott volt a Vasas mérkőzésein. 2008. szeptember 23-án hajnalban hunyt el, 86 évesen.
A felülmúlhatatlan Illovszky Rudolf 1956-ban megkapta a Magyar Népköztársasági Sportérdemérem bronz fokozatát, 1961-ben Mesteredző lett, 1995-ben Orth György-életműdíjat vett át, 1996 óta a XIII. Kerület díszpolgára, 2002-ben Bay Béla-díjat kapott, míg 2007-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje díjjal lett kitüntetve. Illovszky Rudolf a Vasas örökös tagja, aranygyűrűse és életműdíjasa, nagyságáról mindent elmond, hogy futballstadionunkat még életében elnevezték róla.
„Nekem nem papíron, hanem szóban, egy örökös szerződésem van a Vasassal, amíg élek és mozgok, és hívnak, addig én mindig ott leszek” – nyilatkozta 1999-ben. Legendás, szívből jövő gondolatai az új Illovszky Rudolf Stadion falára is kikerültek.
1995-ben, amikor átvette a kiesésre ítélt csapatunkat, edzői ars poeticája a legendák szerint az öltöző falán is olvasható volt: „A rendet, a fegyelmet, a munkát szeretem, a magánéletben mindenkinek szívesen segítek, a futballban nem ismerek barátságot.”
Illovszky halálának a napján a Vasas-család tagjai közös gyertyagyújtást hirdettek meg a régi stadionban az eredményjelző tábla alá. Gyerekek, felnőttek, lányok, fiúk, asszonyok és férfiak zokogtak az emlékhely előtt. A fájdalmas összejövetelen az FTC, az Újpest és a Kispest szurkolói is méltóságteljesen képviseltették magukat.
Illovszky Rudolf ma lenne 100 esztendős. Rudi bácsi nyugodjék békében, emlékét örökké megőrizzük."
Kipróbálnád a sportfogadást? A legjobb helyen jársz! (x)
