Budapest – Azért imádtam az első meccsemet, mert voltak, akik szurkoltak nekem!
Úgy kezdtem el futballozni, mint mindenki más. Gondolom én. Mivel nem emlékszem rá, csak elbeszélésekre hagyatkozhatok és arra, hogy másoktól/másokról is hasonló sztorikat hallottam. Szerintem még kúszni sem tudtam, amikor először gurított felém vagy mutatott nekem az apu labdát. Ismerve magam, biztos vagyok benne, hogy amikor már képes voltam négykézláb haladni, mindig a zsugát vettem célba. Aztán megtanultam megfogni, elkapni és eldobni. Sokkal könnyebben ment, mint később a matek, a kémia vagy a fizika. Majd jöhetett az igazi áttörés: megtanultam járni, és a lábaimat használni. Sétára és rúgásra is.
Hosszú évek elteltével a BVSC, Tatai úti salakos (de inkább kavicsos és murvás) pályáján találtam magam, idővel tönkre is ment a térdem. Nekem is. Előtte egyébként rúgtam a gólokat az iskolai válogatottban, nyilvánvaló volt, hogy az első edzésen hátraküldenek középhátvédnek. Aztán a tréningeken jöttek az egymás közötti játékok, amiket imádtam. Majd az első meccsem, amit nagyon élveztem. Mert ott voltak szurkolni nekem a szüleim, a testvérem és még egy-két barátom. Jól esett, hogy hangosan bíztattak, pedig már azon a meccsen is rúgtam néhány akkora luftot (voltak persze jó megoldásaim is, de szerintem 5-ös osztályzatnál nem érdemeltem jobbat és ezt bevallom), hogy azt hittem, földkörüli pályára áll a jobb lábam.
A legemlékezetesebb találatom egy Fradi elleni meccsen volt az első percben. A zöld-fehérek kezdtek, egyből indították a bal oldali szélsőjüket. Gondoltam, felszabadítok előle, de gyorsabb volt nálam, eltolta a labdát, én meg a gyomorszáját találtam telibe. Életem első piros lapját kaptam és én bőgtem az öltözőben, hogy nem focizhatok tovább.
A másik legbrutálisabb futballista élményem is a Ferencvároshoz köthető. Vagyis a szurkolótáborához. Az MTK ellen ugyanis előmeccset játszottunk a Hungária körúton. Az első félidő felétől elkezdett megtelni a lelátó, fordulás után már tényleg tele volt a stadion. És a Fradi-tábor (a kép nem az említett mérkőzésen készült) miatt mi megtáltosodtunk, mert izomból elkezdtek nekünk drukkolni. Arra már nem emlékszem, mi lett a végeredmény (nem is kérdezem meg senkitől, mert akkor nem lenne őszinte), de azt tudom, hogy onnantól kezdve nem álltunk le a pályán. Olyan erővel lettünk gazdagabbak, hogy nem fáradtunk el.
Ez volt az a pillanat, amikor tudatosult bennem a lényeg: minél többen vannak egy meccsen, annál jobb a hangulat és ez annál jobb mindenkinek. Pozitívan hat a pályán lévőkre, ami így még pozitívabban hat a lelátókon lévőkre. És így tovább. Mert körfolyamat!
Senki nem tud meggyőzni arról a világon, hogy a labdarúgásnak nem ez az érdeke! Jó és megfelelő hangulat, minél több nézővel.
Ezt azok tudják csak pontosan, akik a gyakorlatban művelik a labdarúgást. Edzők, játékosok és a szurkolók!
És aminek a legfontosabbnak kellene lennie: ők vannak többségben!
Kipróbálnád a sportfogadást? A legjobb helyen jársz! (x)
