A legfontosabb bejelentés még mindig várat magára.
Kezdjük a lényeggel!
Nem volt, most sincs és nem is lesz olyan ember a világon, aki el tudná hitetni velem, hogy van fontosabb bajnokság az NB I-nél. Ami után az NB II, az NB III és az összes magyar bajnoki osztály következik, utánuk meg az argentinok küzdelmei holtversenyben az Atlético Madrid meccseivel.
A felsorolásból is kitűnik, normál esetben rendezhetnek bárhol, bármilyen jellegű és nációjú meccset a világon, ami az előbb említett kategóriákon kívüli, az engem pont úgy nem érdekel, ahogy van.
Most viszont nincs normális helyzet, ráadásul az M4 Sport is lusta volt magyar edzőmeccset közvetíteni, így be kellett érnem a Dortmund Schalkéval a Sport TV-ről.
Ami viszont nem rossz párosítás, ezt én is tudom, mert attól, hogy a Bundesligáról (is) nekem az a véleményem, hogy meg sem közelíti a magyar vagy az argentin bajnokikat az Atlético-meccseivel együtt, még tudom róla, hogy jó kis szurkolás szokott lenni rajta.
Mániákusan érdekel egyébként a történelem, olyannyira, hogy amikor még suliba jártam és még magunknak kellett tankönyveket venni minden évben az iskolakezdés előtt, a háborúkról már akkor elolvastam mindent, mielőtt újra a suliba kellett volna menni (nekem egyébként az esetek legtöbb százalékában mellé sikerült mindig).
Bundesliga: újabb meccsadag – program – NB1.hu
Kiemelten érdekel a politika és a társadalmi berendezkedés is (ezekről viszont soha nem mondok véleményt), így pontosan tudom, hogy hiába a német gazdaság motorja a Ruhr-vidék, azokban az időkben, amikor a náci Németországban divattá váltak a regionális bajnokságok, Dortmundban és Gelsenkirchenben is a szegény, munkás rétegek szórakozása volt elsősorban a világ legcsodálatosabb játéka, mint akkoriban a világban mindenhol.
A Ruhr-vidék az acél- és szénbányászata miatt gyakorlatilag mindig is önálló régiónak számított Németországon belül (foci hőskorszakában pláne), így a labdarúgása is. Az ottaniak, főleg a huliganizmus térnyerésével, nem nagyon szerették, ha kívülállók beleokoskodtak a dolgaikba, de a berkeken belül is kegyetlenül csépelték egymást, ha kellett. Meg akkor is, ha nem.
És ebben Dortmund és Gelsenkirchen az élen járt és jár még most is. Mert azt a kamu mítoszt, hogy nyugaton megoldották, felszámolták a futballhuliganizmus problémakörét, úgy ahogy van, el kell felejteni.
Méghozzá a lehető legnagyobb ívben.
El kell mesélnem, hogy úgy ültem le megnézni a meccset, hogy nekem aztán teljesen mindegy, melyik csapat nyer, meg az is, ha iksz lesz, de úgy voltam vele, 1.45-ért megéri koronavírus elleni gyógymódra pár hete gyűlő kis pénzemet feltenni.
Amikor bekapcsoltam a tévét, nagyon megörültem neki, hogy két régi barátomat, Petur Andrist, a Sport TV műsorvezetőjét, valamint Kemenes Szabit, a kedvenc magyar kiscsapatom, a III. Kerületi TVE vezetőedzőjét láttam meg a képernyőn.
Pár pillanattal később eldőlt, hogy hiába tettem fel a gyógyszerre, a túlélésre félre tett pénzemet a Dortmundra, a Schalkénak fogok szurkolni, mert a hazai cserék között megláttam Mario Götze nevét.
Azét az emberét, aki a 2014-es vb-döntőben a hosszabbításban, egészen pontosan a 113. percben, győztes gólt mert szerezni Argentína ellen. Azóta úgy utálom, mintha Andreas Brehme lenne, aki meg 1990-ben vetemedett erre a gyalázatos tettre.
Mindkét finálét a bírók, a FIFA és a média együtt csalta el ám Németországnak, mert egyik brigád sem képes felfogni és elfogadni, hogy Diego Maradona a világ valaha volt legjobb nem magyar focistája.
Ahogy Götzét szapultam habzó szájjal, eszembe jutott, hogy már csak azért is a gelsenkirchenieknek szurkolok, mert náluk játszott az egyetlen olyan német focista, akit tisztelek és mindig is kedveltem. Ráadásul Dortmundból igazolt a Schalkéba, ahol a legnagyobb isten lett, és nála nagyobb gólokat kevesen vágtak a világon. Ráadásul, még a neve is eléggé parádés.
Ő nem más, mint a legendás Ingo Anderbrügge!
Aztán elkezdődött a meccs, és bebizonyosodott az az örök igazság, amit az egyik legnagyobb fradista, Lavi is megkommentelt nekem a Facebookon, amikor kitoltam egy posztot arról, hogy végre meccset nézhetek: hogy a foci semmit nem ér szurkolók nélkül.
Néztem, néztem és csak néztem a meccset, és nem tudtam rájönni, hogy miért jobb, mint bármelyik magyar meccs.
Aztán megvilágosodtam: hát azért, mert tömve szoktak lenni a német stadionok és remek szokott lenni a hangulat.
Majd eszembe jutott az a legnagyobb hülyeség, hogy csomóan, akik utálják a magyar focit, azzal bántják, hogy miért nincsenek annyian a mi stadionjainkban, mint a német meccseken, és jönnek olyan adatokkal, hogy százezrek, esetenként milliónyian is meccseken vannak a hétvégeken Németországban.
Nekik üzenem, úgy könnyebb, annyian kint lenni az arénákban, hogy ott nyolcszor annyian laknak….
Szóval, csordogált a meccsecske, és a 29. percben Erling Haaland góljával megszerezte a Dortmund a vezetést, és ez volt az a pillanat, amikor eldőlt, hogy nyerek a fogadáson. Egyébként nem kell arra gondolni, hogy aztán milliomos vagy milliárdos lettem, mert annyi volt félretéve a csodaszerre, amennyit az elmúlt két hónapban nem tudtam egy héten egyszer elbulizni….
Innentől kezdve ment a meccs a tévében, de tényleg nem tudott az egész lekötni.
Lehet, hogy voltak ügyes, vagy örökké emlékezetes megoldások, de nekem hiányzott a szurkolás. Két olyan szurkolótábor nem volt ott ugyanis a meccsen, melynek tagjai eléggé ott vannak a szeren, ráadásul, elképesztő koreográfiák bemutatására is képesek.
A Dortmund simán nyert, de a többi gólt már nem is láttam. Inkább elkezdtem utánaolvasni, mi történt a magyar edzőmeccseken azok közül, amik akkora már véget értek.
Végigpörgettem a többi honlapot, a klubok felületeit, szembetalálkoztam azzal a hírrel is, hogy Budapesten elkezdik hétfőtől feloldani a korlátozásokat.
De a legfontosabb, semmi máshoz nem hasonlítható, legjobban várt bejelentéssel sajnos nem találkoztam.
Azzal, hogy a szurkolók a világon mindenhol visszatérhetnek a lelátókra.
A (modern) foci a lé, a szurkoló a hús.
A húsleves meg milyen már hús nélkül?
Kipróbálnád a sportfogadást? A legjobb helyen jársz! (x)