Pedig már nem gondolok a rivalizálásra!
18 óra 30 perc van, amikor elkezdem az írást.
Ilyenkor szoktam elkezdeni végleg kikészülni.
Ilyenkor szoktak a 17 órás meccsek a hajrájukhoz közeledni. Vagy egy stadionban, vagy otthon a gép előtt szoktam totál más állapotba kerülni.
Egyrészt azért, hogy a tudásunkhoz, kapacitásunkhoz mérten (sajnos, egyik sem végtelen), minden rendben van-e az oldalon.
Megy-e az élő hírfolyam a gólok történetével, kerülnek-e ki más hírek is, legfőképpen a gólvideókról, és azokról is, hogy melyik légiósunk védi ki éppen külföldön az ellenfél szemét, vagy dönti el szereléseivel, indításaival, gólpasszaival vagy góljaival a meccsét.
Ilyenkor nem igazán lehet hozzám szólni, mint ahogyan megállítani sem.
Pörgök ezerrel, ugyanúgy, ahogy a srácok is a gép előtt. Másodpercenként nézem a munkánkat és várom, hogy csipogjon az Eredmények. Mert az gólt jelent.
A játék sava-borsát a szurkolás után.
Két hete viszont csak néma üresség a szombat kora este.
Nem eszem, nem iszom, csak lélegzem.
Éppenhogy!
Tudom, hogy nem az NB I (és a többi magyar osztály) a világ legjobb bajnoksága. Lehet, hogy soha nem is lesz az.
De a legfontosabb! Tényleg mindegyiknél fontosabb.
A hibáival, mosolyogni való pillanataival, és a remek, soha el nem felejthető élményeivel együtt.
Hiányzik a szurkolók morajlása is, a katarzisuk, a koreográfiáik, az anyázásuk, az edzőváltás-követelésük, a csürhézésük, ahogy a bírók édesanyjaikat emlegetik, és ahogyan a mennybe vagy a pokolba kerülnek.
Nem csak a lefújás pillanatában, hanem minden pillanatban.
Otthon vagyok én is.
Körülöttem a falakat már lelátóknak látom, tele szurkolókkal.
Pontosan tudom, hogy a szobámban hol van a mi kapunk, hol van az ellenfélé.
Azt is precízen vágom, hogy hol van a mi szurkolótáborunk, de azt is nyilván, hol van az ellenfélé, akiket az elsőtől az utolsó pillanatig leszurkolunk.
Viszont furcsa, hogy már nem szidjuk őket a gondolataimban. Mert ők is hiányoznak, hiszen ők is kellenek az egészhez.
És még az is oké, hogy a lámpám egyedül helyettesíti a reflektorokat, de a plafon nagyon zavar.
Hiába próbálom elképzelni, hogy az a csillagos vagy a felhős égbolt, visszarángat a valóságba.
Abba a szörnyű valóságba, hogy nincsenek meccsek, nincsenek gólok, nincsenek zrikák.
Hiányoznak a srácok, hiányoznak a vizezett sörök és a halál homály fogadások.
Amikor először lesznek újra meccsek, biztos, hogy nem fogok dolgozni.
Megyek a kapu mögé!
Mert ott akarok megőrülni az első szombaton (fogadjunk, hogy szerdán lesz az első meccs…), nem pedig itthon!
Mert a lelátóra és a haverjaim közé vágyom.
Bárcsak újra velük és közöttük kaphatnék idegbajt.
Érted, miattad, mindennél jobban szeretet magyar bajnokság(ok)!
Kipróbálnád a sportfogadást? A legjobb helyen jársz! (x)
