A valaha volt legjobb focisták története!
Akármi is történik a labdarúgás világában, akármekkora fejlődés, változás következik be, egy dolog örökké biztos marad a számomra: nála jobb futballista egész egyszerűen nem volt, egész egyszerűen most sincs és egész egyszerűen nem is lesz a világon. Mert mindenkinek kell, hogy legyen egy ilyen játékos az életében!
1986 őszén láttam először játszani, teljesen mindegy ki volt az ellenfél, mert miatta mentem ki a már akkor ütött és kopott stadionba. Apu – aki mindent tud(ott) a csapatunkról – előre szólt, hogy egy olyan jó játékosra figyeljek csak, akiről azt mondják az idősebb drukkerek, hogy nála nagyobb tehetség még nem létezett a világon.
8 éves nagyfiú voltam, aki két dolgot fogadott már meg akkora az életében. Az egyik az volt, hogy soha többet nem leszek szerelmes (ezt akkora már kétszer sikerült megtennem), valamint azt, hogy a minap elhunyt Matti Nykänen hatására, világbajnok leszek síugrásban.
Az első fogadalmamat legutóbb két és fél éve tettem meg újra, a másik beteljesülése meg hangyányit még várat magára…
Mégpedig azért, mert előbb focistaként leszek a világ legjobbja, miatta, akire az apu hívta fel a figyelmemet. És ezt is megfogadtam!
Lenyűgözött, ahogyan a bemelegítésnél csípőre tett kézzel áll és lerí róla, hogy abszolút nem érdekli, hogy mit mondanak neki az edzők és a többiek. Meg voltam róla győződve, hogy az a pali teljesen meg van arról győződve, hogy mindenkinél jobban tud focizni.
És ez tényleg így volt.
A krónikákban található feljegyzések szerint 14 éven át játszott nálunk. De a legkeményebb, hogy soha nem volt egyetlen rossz megoldása sem. Futni nem futott, de csak azért, mert ő tudta a foci lényegét is: a labdának kell elsősorban a megfelelő ütemben az úton lennie a megfelelő helyre, nem a játékosnak.
Ő volt az egyetlen futballista a világtörténelemben, akinek mindig, minden megoldása jó volt. És tényleg!
Mindig jó helyre passzolt, mindig nyertünk, ha játszott (mindig az ő góljaival), mindenkit kicselezett és mindenkit leszerelt, ha kellett. Rajtunk kívül (és közülünk páran, akik nem értenek a focihoz olyan jól, mint mi, akiknek a mai napig a kedvencünk) mindenki utálta és csúfolta, azzal a képtelenséggel, hogy csak a kezdőkörben áll.
Azért csúfolták és őt a legjobban, mert az ellenfél szurkolói mindig a legjobb játékost bántják. Azt, aki megtestesíti a klubot.
Ő az egyetlen ember egyébként a világon, akitől félek. Soha nem beszéltem vele, soha nem csináltam vele interjút és talán soha nem is köszöntem neki. Mert ki vagyok én, hogy azt gondoljam, hogy ezek a dolgok neki számítanának…
Amikor eligazolt tőlünk, mert el kellett mennie, majdnem minden megváltozott az életemben. Azért kellett átmennie Újpestre, mert az a vezető, aki szintén bepalizta a társaimat (és a nekünk szurkoló, többi sportújságírót), hogy ő amúgy mennyire szereti a csapatunkat, meg mindig is szerette (se előtte, se azóta nem láttam egy meccsünkön sem – ennyit róla), féltékeny volt rá, hogy a kedvencemet jobban szeretjük.
Az utolsó meccsén is bent voltam a táborban. Görögtüzeztem, füstbombáztam, petárdáztam és felmásztam a kerítésre, amikor csak lehetett – munka közben. Amikor lejött a pályáról végtelen zokogásba kezdtem. De nem csak én, hanem ő is és szinte az egész stadion. Körbe kellett mennie a pályán, hogy mindenkitől elbúcsúzzon. Ő volt az első játékos, akit nem tartottam árulónak azért, mert eligazolt tőlünk. Mert az a vezető üldözte el és az a vezető maradhatott.
Ez volt az utolsó meccs, amin bent voltam a szektorunkban. Ez kétezerben történt, addig onnan tudósítottam a már 1 éves nb1.hu-t a meccseinkről. Abba a szektorba azért is kezdtem el bejárni, hogy az egész meccsen az elejétől a végéig, akármi történik a pályán, neki és a csapatnak, mindenkinél jobban szurkoljak.
És ezt elvette tőlem az a vezető.
A most csütörtököt soha nem felejtem el.
Reggel meghalt a 15 éves, imádott kiskutyám. Megfogadtam, hogy soha nem lesz többet kutyám, annak ellenére, hogy mindig volt. Majd délután szembejött velem egy hír, amire régóta vártam.
Egy szurkolói napon láttam már játszani, őt, a kedvencem fiát. Egy az egyben ugyanolyan mozgáskultúrával van megáldva, mint az apja. Ez 5 vagy 6 esztendővel ezelőtt volt. Akkor mondtam azt a srácoknak, hogy ő az egyetlen, aki jobb lesz az apjánál.
És két napja tudom, hogy az akadémiánkon gyakorol már.
Olyan újságíró vagyok, aki mindig felvállalja azt, hogy kinek szurkol. Ha nem kezdtem volna el szurkolni, akkor nem érdekelne a világ legcsodálatosabb játéka, a labdarúgás, melyben a magyar foci a legjobb a világon.
Apu a Fáy utcába vitt ki. A világ legjobbja a Galaschek Péter, a fia Zoárd és az U12-be igazolt.
Zoárd: édesapádat Tanár Úrnak hívjuk. Tanulj meg tőle mindent, hogy egy nap felfigyeljenek rád is, mint én a faterodra.
És amikor az első meccsednek vége lesz, amit a te hibátlan játékoddal, a te góljaiddal nyerünk meg, odaállok azok elé a társaim elé, akiket az a vezető is bepalizott az ígéreteivel és egyebekkel, és mosolyogva mondom majd a szemeikbe, hogy az a pali annak a gárdának a híve, amelyiket a leginkább ki nem állhatják.
Tiszta szívből kívánom neked, hogy annak a csapatnak a szurkolói meg téged utáljanak a legjobban.
Mert az apádat legutóbb csütörtökön emlegették nekem (19 éve kellett távoznia és még mindig róla beszélnek), amikor dolgom volt a stadionjuknál és elmeséltem közülük két srácnak, hogy már megint megfogadtam valamit…
Kipróbálnád a sportfogadást? A legjobb helyen jársz! (x)
