Szeiler József szerint, ha nincs a debreceni balhé, cseh szupersztár érkezik a klubhoz. Első és utolsó az FTC korábbi kapusával és ügyvezetőjével.
Szeiler József már tízévesen annyira szerette a Fradit, hogy a 8-3-as, Újpest-sikerrel végződött rangadó közben elszakadt nála a cérna. A labdarúgásért pedig annyira odavan, hogy amikor súlyos betegséget diagnosztizáltak nála, nem az életét féltette, hanem attól tartott, hogy soha többé nem futballozhat. „Első és utolsó”-rovatunk legfrissebb interjújából az is kiderül, hogy az FTC későbbi ügyvezetője miért mondott elsőre nemet Torgyán József elnök felkérésére, és miért nem lett a csapat játékosa az Eb-ezüstérmes Patrik Berger.
Mikor verekedtél először a Fradi miatt?
Ez azért érdekes, mert én igazából nem verekedtem sohasem. (Ezek szerint az 1976-os, 8-3-as Dózsa-sikeren is könnyen átléptél?) Valóban, de az más jellegű volt. Verekedés alatt arra gondoltam, hogy az utcán történik valami. Tízéves voltam, otthon néztük a mérkőzést, és a szüleim ismerősei, egy házaspár voltak nálunk vendégségben. Úgy alakult a mérkőzés, hogy 1-0-ra vezetett az Újpest, 1-1 lett, majd 3-3-ig rendre egyenlített a Fradi.
De amit nem tudott addig senki, hogy a hölgy Újpest-szurkoló, aki az újabb góloknál elkezdett engem húzni. Én pedig nekimentem, és agyba-főbe püföltem, és elég nagy botrány lett belőle.
(Később kibékültetek?) Ha visszagondolok, utána már nem volt olyan jó a viszony a két család között.
Miért csak 14 évesen lettél először igazolt játékos?
Édesanyám nagyon féltett minden sporttól. Tizenkét éves voltam, amikor egyáltalán a szomszéd fiúval elmehettem egy cselgáncsedzésre. De az első alkalommal rögtön kitört a fogam, édesanyám rögtön nagyon megijedt, ezért csak az iskola csapatában focizhattam. És valóban, 14 éves voltam, amikor leigazolt a Budapesti Vegyiművek, egy budapesti első osztályú klub kölyökcsapata. (Ezt hogyhogy már engedte az édesanyád?) Ekkor már annyira rossz voltam otthon, hogy azt mondta, inkább vezessem le valahol a felesleges energiáimat.
Mikor érezted magad először igazán Fradi-játékosnak?
1981 decemberében, 16 évesen már a Vegyiművek felnőttcsapatában védtem, a Fraditól Szigeti Ferenc látott pár mérkőzésen, és azt mondta, menjek el egy edzésre, mert úgy gondolják, leigazolnának. Az ifi 1-2-3 összevont, nagypályás meccset játszott a Népligeten, jelen volt Albert Flórián, Perlaky István és Horváth Laci bácsi az edzők közül, beálltam a kapuba, és olyan jó teljesítményt nyújtottam, hogy rögtön odatolták elém az átigazolási lapot. Ettől a pillanattól rögtön Fradi-játékosnak éreztem magam.
A Daciákról mi jut eszedbe elsőként?
A balesetem, amely majdnem kerékbe törte a pályafutásomat. 1985-ben Leninvárosban, a mostani Tiszaújvárosban készültünk az U19-es ifjúsági világbajnokságra, az egy évvel korábban ifi Eb-győztes utánpótlásválogatottal. A barátnőm, aki aztán a feleségem is lett, egy baráti párral meglátogattak az edzőtáborban, ahová a friss jogosítványos srác Daciájával jöttek. Azt terveztük, hogy a vasárnapi szabadnapon elmegyünk a miskolctapolcai barlangfürdőbe. Én a hátsó ülésen egy Népsportban épp azt olvastam, hogy a Fradi leigazolta Erdélyi Károlyt a kapusposztra Zsiborás Gabi mögé.
De igazából már nem is tudtam nagyon mérgelődni ezen, mert a következő jelenet, amire emlékszem, az volt, hogy fekszem a júliusi, iszonyatosan forró aszfalton, nagyon nagy fájdalmaim vannak, emberek szaladgálnak körülöttem, törölgetik az arcomat, és azt mondja valaki, „öreg, autóbalesetetek volt, úgy néz ki, hogy eltört a lábad”.
Kiderült, a srác elaludt a volánnál, és ütköztünk egy szembejövő ZIL teherautóval. Csak a ZIL sofőrjének a lélekjelenlétén múlt, hogy nem frontálisan ütköztünk, és ezáltal életben maradtunk, mert az utolsó pillanatban félre tudta rántani a kormányt. Így „csak” a teherautó hátsó tengelyét vittük ki. Éppen a korosztályos világbajnokságra készültünk, nagyon jó formában voltam, úgy nézett ki, én leszek a kezdő, mert a másik két kapus, Petry Zsolti és Rózsa Zsolti is megsérült az edzőtáborban. Óriási törés volt ez a karrieremben. Én voltam a legsúlyosabb sérült a négy utas közül, három hónapig voltam kórházban, nemcsak a a sípcsontom tört el, hanem a csuklóm és az egyik ujjam is. Ezen kívül súlyos agyrázkódásom, vesezúzódásom volt, két hétig úgy volt, hogy ki kell venni a fél vesémet, zúzódások voltak a testemen mindenhol. Egy év múlva tudtam újra a Fradi utánpótláscsapatában bajnoki találkozón védeni.
Mire gondoltál elsőként, amikor később, egy másik betegség miatt megműtöttek, majd amikor újra a kapuban álltál?
Amikor 1993-ban megtudtam, hogy heretumorom van, akkor annak is a tudatában voltam, hogy egy másik, veszélyes lágyéksérv-műtétet is végre kell rajtam hajtani, ami veszélyeztetné a pályafutásomat. Arra kértem az orvosokat, a két műtétet egyszerre csinálják meg, de ebbe nem akartak belemenni. Addig erősködtem, amíg végül megcsinálták egyszerre. A kórházi ágyam fölé készítettem egy faliújságot, amelyre rólam írt cikkeket, a védéseim közben készített fényképeket tettem ki magamról, és arra gondoltam, hogy én meggyógyulok, és ugyanilyen leszek. Amikor a műtét után fölébredtem, az volt az első mondatuk, hogy nagyon jól sikerült a műtét, és úgy gondolják, hogy fel fogok tudni épülni, és vissza fogok tudni térni a sportpályára. Nekem pedig ez volt a legfontosabb. Nem is az életemmel foglalkoztam, hanem azzal, hogy tudok-e újra futballozni.
Mi volt az első szurkolói rigmus, amit meghallottál az 1996-os, Pécs elleni bajnokid előtt, amely abban a szezonban az egyetlen meccsed volt?
„Szeiler Józsi, Szeiler Józsi!” – ezt kiabálták. A csapat már bajnok volt, a szurkolók pedig a 60. perctől a nevemet skandálták. Mindenki tudta, hogy abban a szezonban egyetlen percet sem védtem, a szurkolók azonban bekiabáltak a csapatba, én pedig be is álltam.
Az utolsó Fradi-meccsedről milyen emlékeid vannak? Amikor Udvarácz Milán megsérült Akasztón.
Lelkileg nem voltam akkor túl jó formában. Az egy nagyon zavaros időszak volt, Varga Zolit elküldték a kispadról, én utána már csak második számú kapus lettem. Picit éreztem is az ellenszenvet az irányomba, nem az edzők, hanem a vezetés részéről. Lelkileg nem voltam felkészülve a játékra, és nem gondoltam, hogy Milán a bemelegítés során megsérül. A sérülése után pár perccel már kezdődött is a mérkőzés, és nem azt mondom, hogy rosszul védtem, de ha jó formában vagyok, akkor valószínűleg mindkét gólt bravúrral háríthattam volna. Voltak jó védéseim, de éreztem, benne volt a levegőben, hogy nekem ez volt az utolsó mérkőzésem a Fradiban. Sajnos, ez be is igazolódott.
Melyik volt az utolsó ajánlatod, amelyre nemet mondtál?
Az Energie Cottbushoz ki kellett volna utaznom próbajátékra. De a Fraditól engem 1998 nyarán elküldtek, én pedig két-három hétig nem csináltam semmit, leálltam, ezért nem mertem bevállalni ezt a megmérettetést. Hiszen fizikailag, de főképp lelkileg nagyon mélyponton voltam. De közben arról is hallottam, hogy nagyon rövid időn belül visszakerülhetek a Fradiba, mivel a vezetőséget le fogják váltani az eredménytelenség miatt. Én hittem ebben, ezért nem kockáztattam meg a próbajátékot.
Mi volt az első, Torgyán Józseftől kapott feladatod?
Engem 2000 augusztus végén neveztek ki a labdarúgócsapatot működtető kft. ügyvezető igazgatójának, de már nyáron meg akartak bízni feladatokkal. Akkor Torgyán József volt a Ferencváros elnöke, behívott a Földművelésügyi Minisztériumba, és jelezte, szeretné, ha a Fradinál dolgoznék. Kérdeztem, mi lenne a munkám, erre ő: figyeljek. De mire kell figyelni? Hogy mik történnek, miért működik rosszul a klub. De mi lenne a konkrét feladatom? Szponzorok, támogatók szerzése? Nem, azt más csinálja. A szakmai munkában segítsek? Nem, azt is más csinálja. Ezeket a válaszokat kaptam a kérdéseimre, én pedig nem éreztem, hogy bármilyen konkrét feladatom lenne. Azt éreztem, csak azért akarnak visszavinni, mert fradista vagyok, és jó lenne, ha még egy fradista lenne a stábban. De mivel nem volt konkrét feladat, ezért nemet mondtam erre a megbízásra.
Eltelt három hónap, mire Torgyán József újra behívott, de ekkor már azt mondta, azt szeretné, ha én lennék a Fradi ügyvezető igazgatója, a labdarúgócsapatot működtető kft. vezetője. Gondolkodási időt kértem, de nem kaptam, azonnal kellett döntenem. Akkor igent mondtam, és 34 évesen valóra vált az álmom.
A legfontosabb feladatom az volt, hogy a csapat gyenge szereplését megváltoztassam, és erősítsem meg a csapatot, lehetőleg magyar játékosokkal, vagy magyarajkú, de külföldi állampolgárságú játékosokkal.
Mire gondoltál utoljára Hrutka János fizetésével kapcsolatban?
Hrutka Jani esete azért különleges, mert egy Bundesliga-bajnokcsapattól érkezett hozzánk. Az elnök úr kérte, igazoljuk haza Lisztes Krisztiánt, Vincze Ottót, Szűcs Lajost – lehetőleg a régi fradistákat. De nem nagyon lehetett őket megmozdítani, kivéve Hrutka Janit, akivel szerződést bontott a Kaiserslautern. Megkerestem, mire ő mondta, hogy van egy egymillió márkás pere a német klubbal, és akkor tudna arról lemondani, ha legalább három év alatt ezt a pénzt megkeresné valahol. De ez nagyon sok pénz volt, 120-130 millió, tehát évi 40 millió forint. Megkérdeztem Torgyán elnök urat és Szabadi Béla államtitkárt, aki az elnökhelyettes volt, hogy egy olyan konstrukcióban vállalható lenne-e ez, hogy amennyiben bajnokok leszünk, János játszik végig, és a prémiumával, a fizetésével, az aláíráspénzével megkeresheti ezt az összeget? Ráadásul, tettem hozzá, ha jól játszik, és eladjuk, akár pénzt is lehet vele keresni. Azt mondták, rendben van. Jól is játszott Jani, de nem annyira, hogy olyan érdeklődés legyen iránta, hogy komoly pénzt tudjunk az eladásával keresni. Ennek az egyenes következménye volt, hogy a fizetése ebben a formában nem volt tartható, ezért próbáltuk kölcsönadni olyan csapatnak, amely a fizetését, vagy annak legalább egy részét átvállalja. Akkor azt gondoltam, ez egy hibás döntés volt, hogy ezekkel a feltételekkel hazahoztuk, mert nagyon kilógott a fizetésével a többiek közül.
(De azért voltak jó üzletek, kedvezőbb szerződéssel érkező játékosok, ha nem tévedek?) Persze! Szűcs Lajost mindenképp ki kell emelni, mert nagyon jó formában védett, és a 2000-2001-es szezonban rögtön bajnokságot nyertünk vele. Nála is beszélhetünk hazahozatalról, de Pinte Attila is nagyszerű igazolás volt. Ugyanakkor Hrutka Janiról se feledjük, hogy védő létére 2001-ben nyolc gólt szerzett, és nagy szerepe volt abban, hogy 5 év után bajnokságot nyertünk.
Mi az első gondolatod, ami eszedbe jut a reorganizációs hitelről?
A Magyar Labdarúgó Liga hitelnyújtási gyakorlata volt, amellyel a magyar labdarúgást akarta segíteni. De ez inkább tűnt tulajdonszerzési formának. Amelyik kluboknak az anyagi helyzete nem volt stabil, azoknak a liga reorganizációs hitelt nyújtott kedvező kamatozással, amit aztán persze vissza kellett volna fizetni, és fedezetéül fel kellett ajánlani futballisták játékjogát, reklámokból befolyó bevételt, de legfőképpen, ha ezek nem mennek, akkor tulajdonrészt a csapatokat működtető kft.-ben. Ami azt jelentette volna, hogy a pár tízmillió forint törzstőkéjű labdarúgó kft.-knek a liga akár az 50-60-80 százalékát is meg tudta volna szerezni. Ez egy burkolt központosítás akart lenni, aminek persze a klubok próbáltak ellenállni.
Én nem hagytam magam rábeszélni arra 2001-ben, amikor megnyertük a bajnokságot, hogy 150-200 millió forintot is felvegyek. Azzal győzködtek, hogy vegyük fel, nyáron igazolunk fantasztikus játékosokat, bekerülünk a BL-be, és ötszörösen be fog jönni ez a pénz.
De ennek semmilyen szakmai alapja nem volt, hiszen, ha a sorsolás balszerencsés – a Zalaegerszeg például összekerült a Manchester Uniteddel -, akkor bárkit igazolhattál volna a pénzből, csak eladósítottad volna a klubot. Én észleltem ezt a veszélyt, ezért komoly hitelt nem vettünk fel.
Mi volt az utolsó akadály, ami miatt a csehek kiválósága, az Eb-ezüstérmes Patrik Berger nem kerülhetett a Ferencvároshoz?
Személyesen nem találkoztam vele, egy szlovák menedzserrel egyeztettem, aki felajánlotta nekünk Patrik Bergert, közölte a fizetési igényét, amit akkor teljesíteni is tudtuk volna. De ez 2003-ban volt már, amikor sajnos elbuktuk az ominózus debreceni meccsen a bajnoki aranyérmet, így kútba esett Berger szerződtetése. De rajta kívül más, magyar válogatott játékosokat is szerettünk volna leigazolni, ami aztán végül is a elbukott bajnokság, és az utolsó meccsen történtek miatt nem következett be.
Mi volt az utolsó érzésed a Fradival kapcsolatban, amikor vezetőként távoztál?
Az, hogy két jó dolog történhet velem. Vagy én maradok az ügyvezető, vagy nem! Ha ott maradok, és folytatni tudom a munkát, az nagyon szuper, de ha nem tudom tovább csinálni, akkor az is jó, mert egy ajtó becsukódik, de egy másik kinyílik, és egy új élet kezdődhet. Úgy fogtam fel, hogy nem tud velem rossz dolog történni. Amit a három és fél év alatt elértem, fantasztikus dolognak tartottam. A csapatot 2003 decemberében az első helyen adtuk át Garami Józsi bácsival az utódoknak, végül a csapat, amelyet egy az egyben mi raktunk össze, 2004-ben végül meg is nyerte a bajnokságot és a Magyar Kupát is.
És 2001-ben is nyertünk egy bajnokságot, 2003-ban megnyertünk a Magyar Kupát, amelyre utoljára csak az én játékoskoromban volt példa. Letettük az alapot a jövőre nézve a merchandising területén is. Sajnáltam, hogy nem tudtam folytatni a munkát, de nem voltak rossz érzéseim, nem volt hiányérzetem.
Mi volt a mai, eddigi utolsó, labdarúgással kapcsolatos gondolatod?
Egy órával ezelőtt gondoltam arra, hogy indul a veteránbajnokság, és nemsokára indulok Budaörsre, ahol fél év kihagyás után fogok újra futballozni a Fradiban. Kíváncsi vagyok, hogy fog menni a játék Keller Józsival, Huszárik Lacival, Rab Tibivel egy csapatban.
Melyik lesz a Fradi utolsó mérkőzése az Európa Ligában?
Remélem, hogy nem a Leverkusen elleni visszavágó.
Mi életed utolsó nagy célja, amit mindenképp szeretnél elérni?
Segíteni a gyermekeimnek, és ebben a nehéz, furcsa világban jó embernek nevelni a majdani unokáimat.