Vezéráldozat is lehetett volna a cím!
Pár perc volt hátra a Fradi-Lokiból, amikor 2-2-es állásnál Szerhij Rebrov, az FTC vezetőedzője lehívta a pályáról az addig két gólt szerző Davide Lanzafame-t. Az olasznak eleinte nem tetszett, hogy le kell mennie (mert nyerni és segíteni akart a csapatának, és ez az egész látszott a közvetítésben), de egy-két pillanat múlva már sprintelt lefelé, nehogy időhúzással gátolja az emberhátrány ellenére még mindig nyomó társait.
Lanzafame nagyon jól játszott, akár még további gólt is szerezhetett volna, ám mégis jogos volt a cseréje.
Támadott a Fradi, de benne volt a pakliban, hogy bármikor újra veszélyes kontrát vezethet a Loki. Ebben az esetben Lanzafame lett volna az a Fradi-játékos, akinek a legkevesebb tapasztalata van az ilyenkor kialakulható „egy az egy” vagy „egy a kettő (három…)” elleni szituációk levédekezésében, ha például becsúszva ütemet téveszt, akár ő is a kiállítás sorsára juthatott volna, mint Heister, mert eleve volt már egy sárgája. Ha más állítja meg szabálytalanul a Loki támadását, akkor esetleges debreceni felívelésnél, szintén nem ő lett volna a leghatékonyabb védekező játékos a saját kapujuk előterében.
A helyére beküldött Finnbogason viszont elől és hátul is valós eséllyel vette fel a debreceniekkel a párharcot a levegőben. És ugye már a hazaiaknak sem volt sok idejük kidolgozni a helyzeteiket.
Rebrovnak tehát úgy kellett sakkoznia, hogy mindent meg kell tennie a győzelemért (ezért küldött be támadót, de nem védő vagy védekező középpályás helyére), de oda kellett figyelnie arra is, nehogy kikapjanak (ezért küldött be a védekezés egyes elemeiben is bevethető támadót).
Nem volt más választása, csak a vezéráldozat!
