Csak a továbbjutás adhat rá némi gyógyírt!
„Nem felejtünk!”
A fenti szöveggel üzent a Fradi-tábor a világnak, köztük a szlovákoknak (szerda este a Groupama Arénában). Persze, ez a kollektív tudatra vonatkozik, hisz sokan vannak a Táborban, akik akkor még nem is éltek. Konkrét, saját emlékeik így nem lehetnek a szörnyűségekről. De az archív felvételekből azért jól látható, milyen embertelen, megindokolhatatlan és aljas vérengzésbe kezdtek a szlovák „rendfenntartók” 1992-ben. Az is szörnyülködik, aki ennyi évvel később a rosszminőségű, őskorinak tűnő felvételeket nézi a videómegosztókon. Képzelhetjük, milyen rettenetes lehetett átélni a történteket a helyszínen…
Pedig nem akármilyen fából faragták az áldozatokat ám! Persze, voltak köztök lányok, gyerekek, idősek is, de azért mégis a Fradi keménymagja volt a helyszínen. Nem, a keménységet ezen körökben nem csak az izmok méretében mérik. Sokkal inkább a hozzáállásban, a kiállásban, a vagányságban, a bátorságban. Az Erkölcsben, az Erőben és az Egyetértésben!
Ez mind jellemző volt a „ketrecbe zárt” honfitársainkra ott Pozsonyban, három évtizede. A törvény ereje védte a támadókat. Csak úgy ütöttek, hogy tudták, akit vernek, nem üthet vissza. Ez okozta a vesztét a fradistáknak. És ettől vált félelmetessé, szívszorítóvá és kegyetlenné mindaz, ami a vendégszektorban történt. Az egyik legszégyenteljesebb eleme az akkor történteknek, a szlovák ultrák és szurkolók reakciója. Örömittasan ünnepelték a magyarok verését. Erre talán már inkább nem is keresnék jelzőket…
Nem, nem csak sejtem, nem csak feltételezem, hogy esélytelen lett volna a rendőrnek álcázott bűnbanda fair körülmények között a magyar ultrák ellen. Tudom! Láttam. Átéltem. Ahogy sokan mások is a cikk olvasói közül. Sajnos, ’92-ben nem lehettem ott a lelátón. Tizenöt éves voltam még csak. De ott voltam Pozsonyban az 1999-es Szlovákia-Magyarország meccsen.
Mindössze hét évvel a rendőrterror után. Az se volt unalmas túra…
Nem emlékszem pontosan a számokra, de legalább 10-20 nagy busszal mentünk. Amikor a stadionhoz közelítettünk, kőzápor zúdult a buszainkra. Igaz, rendőrkordon állt sorfalat az út mindkét oldalán, de mögöttük ezrek és ezrek tomboltak dühtől, gyűlölettől feltüzelve. Szidtak minket, kővel dobáltak (három ablaka teljesen betört a busznak, huzatos is volt hazafelé az út…), és mutogattak, hogy „Gyertek, csapjunk össze!”. Bátrak voltak…
(Fotó: magyarfutball.hu)
…mígnem egyszer csak megállt valamiért az összes busz. Valószínűleg a rendőrök állították meg őket. Több sem kellett az „utasoknak”, kiabálni kezdtek a sofőrnek, hogy nyissa ki az ajtókat. Az -szerencsétlen- nem akart balhét, így először nem engedelmeskedett a kéréseknek. De, amikor látta, hogy a tetőeblakokat kinyitották a „tettre vágyók”, inkább meggondolta magát. Ezután két ajtón és vagy három tetőablakon ömlöttek ki a magyar ultrák. Ekkor láttam meg, hogy nem csak a mi buszunk cselekszik így, hanem mind. Ami ezután történt, gyorsan zajlott le, de erre is igaz: „Nem felejtünk!”
A néhányszáz magyar másodpercek alatt rárontott a rendőrség által támogatott többezer szlovákra. Akik ekkor már nem voltak nagyon bátrak. A rendőröknek valószínűleg ki volt adva, hogy a korábbi események miatt kerüljék az erőszakot, így nem mutattak túl nagy ellenállást. Többségük inkább utat engedett a feldühödött magyaroknak. Ismét tanúbizonyságot téve bátorságból és a rendfenntartáshoz való hozzáértésről… Amelyik mégis „ellenállt”, hamar eldőlt (mint a Tobol elleni továbbjutás a visszavágón). A szlovákok ezrei másodpercek alatt tűntek el a kisutcákban. A magyaroknak kevesebbet sikerült „elkapni”, mint amennyi teljes elégtételt jelentett volna, de a túlerő rémült és kétségbeesett menekülése azért adott némi gyógyírt az elszenvedett sérelmekre.
Azt hiszem sokan egyetértenek velem (pláne azok közül, akik akár a fent említett meccsen, vagy egy másikon jelen voltak), hogy végtelenül gyáva, sunyi, szégyenteljes tett volt az, amit harminc éve elkövettek a szlovák álrendőrök. És hol a bocsánatkérés?! Hol a megbánás? Költői kérdések.. Sőt! Hasonló jeleneteknek lehettünk tanúi 2008-ban, a DAC-Slován találkozón is. Méghogy a történelem nem ismétli magát…
(Fotó: DAC 1904)
Hány évesek lehetnek most a ’92-es magyarverő „hősök”? Ötven? Ötvenöt? Mire gondolhatnak akkor, amikor újra látják a felvételeket? Átértékelik-e minimálisan is akár a tettüket, amikor látják, hogy itt, nálunk Magyarországon hogyan bánnak velük, az ő szurkolóikkal?
Rég volt. Nekik pláne régnek tűnhet, hiszen ez a történet nagyjából egyidős a történelmükkel. Ha úgy vesszük, nekünk három évtized csak egy pillanat a több mint ezer évhez képest. Talán ezért sem felejtünk. Talán még sem volt ez olyan rég. A száz évvel ezelőtti sebek se gyógyultak be, hogy várhatnánk el az ilyen „friss” sérelmektől, hogy ne fájjanak többé?! Nagyon bíztunk benne, hogy most sikerül visszavágni, méghozzá a pályán.
Elegünk volt a szlovák válogatott és a szlovák csapatok elleni vereségekből és döntetlenekből!
Mellettünk szólt az évszázados történelmünk, a kétszer nagyobb költségvetés, a sokkal nagyobb és erősebb szurkolótábor, az infrastruktúra, a kétszer annyi labdabirtoklás, a dupla annyi kapura lövési kísérlet… mégis fele annyi gól, és megint vereség! És ez bizony fáj! Jobban, mint a gumibot.
Szeretnénk, ha erre a párharcra nem azért kellene emlékeznünk, mert újabb sebet ejtett rajtunk!
Szeretnénk, ha a visszavágó után, végre ünnepi hangulatban mondhatnánk, ordíthatnánk: NEM FELEJTÜNK!
De ehhez győzni kell jövő héten!
Mindent bele!!!
Bakonyi Péter
Egy kis emlékeztetőként a legutóbbi szlovákiai túra előtti pillanatok:
Próbáld ki nálunk a sportfogadást! (x)
