Magyarország – A legjobb edzőt Lakat T. Károly, az egyik leghíresebb magyar publicista méltatta.
Mint nemrég jeleztük, az 1998-ban életre hívott Magyar Aranylabda-díj legjobb edző kategóriájában idén Dárdai Pál végzett az élen, a második Bernd Storck, a harmadik Marco Rossi lett.
A győztest Lakat T. Károly, az egyik leghíresebb magyar publicista méltatta.
(MOTTÓ:
IDŐPONT: Az ötvenes-hatvanas években, bármikor, a csapatok hétfői szünnapján.
HELYSZÍN. Az akkori MLSZ-szel – Népköztársaság útja 47.- szemben lévő Rozmaring eszpresszó, a futballisták, a futballvezetők, az edzők, a szakosztály-vezetők, a fővárosi képviselők, az intézők, az orvosok, a gyúrók törzshelye.
SZEREPLŐK:
Edző A.
Edző B.
EXPOZÍCIÓ:
EDZŐ A.: Mondd, te jó edzőnek tartod magad?
EDZŐ B.: – Igen! Nagyon is jónak.
EDZŐ A.: – Na, látod, ez a kettőnk közötti különbség. Engem mások tartanak annak…)
Magyar Aranylabda 2016 – A legjobb edző – NB1.hu
A fenti (amúgy az életben valóságosan is lezajlott) párbeszédnél semmi sem igazolja jobban a futballedzői munka megítélésének totális szubjektivitását, hiszen van eset, amikor még ők maguk sem jutnak közös nevezőre, nem képesek megegyezni abban, hogy ki is a legjobb közülük.
Nagy kérdés persze, hogy létezik-e egyáltalán olyan fogalom, hogy „legjobb edző”, mint ahogy nem igazán lehet csak és kizárólag objektív mércével voksolni „a legcsinosabb nő”, vagy „a legjobb gulyásleves” kategóriára sem.
Ennek ellenére, miközben Pécs (és most már Berlin?) legnépszerűbb Palija az év végén a Sportcsillagok Gálája keretén belül megrendezett választáson és itt az nb1.hu mára tekintélyessé lett Magyar Aranylabda-versenyén gyors egymásutánban kétszer is a legjobbak közé került, a vitathatatlan szubjektivitás mellett annak ellentétpárja az a bizonyos objektivitás is a pályán volt, hiszen ennyien, egyszerre, ekkorát nem tévedhetnek…
Tény (és ebben megértem azokat, akik nem szavazták őt az első helyre vagy még az első három sem…), a Hertha kishercege 2016-ban egy taccsnyit, vagy egy közvetett szabadrúgásnyit sem tett a magyar futballért, minden diadala, minden sikere, minden nagyszabású tette a német együtteshez kötődik.
Ám ha rendre azt mondjuk, írjuk, nyilatkozzuk (én a magam részéről ugyan nem, de legyen az ember kollegiális, és a nem igazán kellemes helyzetekben is vállaljon közösséget az alábbi vélemény képviselőivel), hogy a magyar edzők mihaszna semmittevők, az ég világon semmilyen eredményt nem tudnak felmutatni, nincs az a kvalifikált futballal bíró ország, ahol bármelyikük munkájára szükség lenne, akkor, ha egy magyar tréner a világbajnoki címet védő válogatott hazájában, ráadásul annak az igazán nemesen csengő Bundesligának hívott bajnokságában nemhogy vezetőedző tud lenni, hanem ott még remekül is szerepel, akkor ugyan hadd ne kelljen már „igazoló jelentést” írniuk azoknak, akik őt 2016-ban is jobbnak tartották, mint mondjuk a magyar válogatott szövetségi kapitányát, vagy bárki mást, aki magyar csapatot vezényel.
Lehet erre azt mondani, hogy Dárdai olyan régen él és dolgozik Berlinben, hogy alkalma sem volt erodálódni a magyar közegben, de ezzel szemben mondhatjuk azt is, hogy a legmagasabb szintű edző bizonyítványát mégsem az általunk a futball Harvardjának tartott kölni főiskolán, hanem a megfelelő szintű magyar edzőszakon szerezte…
De ne is arról beszéljük, hogy ki(k) miért nem lett(ek) első(k), szóljon az ének Dárdai Pálról, a Hertha edzőjéről, aki poétikusan fiatal kora ellenére (az edzői szakmában a 41 év olyan, mintha valaki a kölyökcsapatból most lépne át az ifik közé) egy év alatt a Bundesliga sztáredzői közé „futballozta” fel magát, olyannyira, hogy volt idő, amikor a Herthának kellett izgulnia, nehogy valamelyik német sztárcsapat lecsapjon rá és a kispadjára ültesse.
Dárdai azonban azt mondhatja, amit bizonyos John Fitzgerald Kennedy hajdanán:” Ich bin ein Berliner”, azaz nagyon valószínűtlen, hogy Németországon belül csapatot váltson, eddigi habitusát (és nem utolsósorban nyilatkozatait) ismerve, még ha ki is telik az ideje (mert az egyszer minden edzőnek kitelik…) a kék-fehérek első csapatánál, hamarabb megy vissza az ifik, meg a serdülők közé futballt tanítani, mint költözik el családostól egy másik városba.
Minden megmozdulásából, minden cselekedetéből, minden nyilatkozatából árad az a profizmus, amely 2017-ben elengedhetetlen ahhoz, hogy valaki kiemelkedjen a nagy szürke masszából, alapvetően más legyen, mint a többiek, és elérje azt, amit ő már régen elért: a Hertha meccsei döntő többségükben Dárdai Pálról és nem a csapatáról szólnak…
Sokan (és a magam részéről az ő igazukat sem vitatom) felvetik, hogyan lehet az Év edzője Magyarországon valaki, ha az elmúlt évben maximum szurkolt a magyar futballnak, miközben volt egy szövetségi kapitányunk, aki 1972 óta először az Eb-re vitte a nemzeti tizenegyet, majd ott nem is szerepelt rosszul velük.
NB1.hu
Magyar Aranylabda 2016 – Minden eredmény és méltatás egy helyen
A témáról többszáz kötetes disszertációt lehetne írni, a magam részéről a kérdést lezárom (bár tudom, hogy lezárhatatlan) annyival: Dárdai Pált akkor is a Hertha első csapatának edzőjévé választja az ottani grémium, mi több ő akkor is a legjobbak közé irányítja a gárdáját a Bundesligában, ha egy bizonyos Bernd Storck nevű ember nem is létezik a világon, ezzel szemben Bernd Storck csak és kizárólag azért lehetett a magyar válogatott szövetségi kapitánya, mert van valaki, akit Dárdai Pálnak hívnak…
(És mindezzel csak a tényeket rögzítem, eszembe sincs lebecsülni azt a tisztes munkát, amit Storck a Dárdai által sínre tett, beindított, és régen látott sebességre kapcsolt válogatottal, amolyan váltó vonatvezetőként elvégzett…)
Azt hiszem ez egy perdöntő elem kettőjük megítélésében, miként az is, hogy dacára a két fantasztikus Eb-pótselejtezőnek és az inkább közönség hangulatában, mint végeredményében mámoros Eb-menetelésnek, ha egy kapitány 365 nap alatt a maga 12 hivatalos válogatott mérkőzéséből összesen kettőt tud megnyerni, ráadásul abból az egyiken az ellenfél a tejbegríz erősségű Lettország, akkor azt lehet, de nehéz az év legjobbjának látni.
Ismét nem minősítek, csak tényeket mondok: messzemenően elismerve, hogy a másik győzelme az Eb-n Ausztria ellen egy, vagy két generációnak olyan felejthetetlen élményt adott, mint az enyémnek volt anno az a bizonyos 6:3 a ködös Albionban…
Éppen ezért egyáltalán nem tévedett az sem, aki Storckot szavazta az első helyre, hiszen ugyan ki nem hálás annak, aki valami egészen váratlan boldogsághormont fecskendez a vénájába, olyan élményhez juttatja, amelyről már magában régen lemondott?
No, de ebben a versenyben (nem is kis fölénnyel) mégis Dárdai nyert és ez minden csak nem a véletlen műve.
Mint ahogy azt sem lehet majd a véletlen számlájára írni, hogy (magánszámításom szerint) amennyiben Pali mondjuk 70 éves koráig edzősködik, akkor még minimum kétszer lesz a magyar válogatott szövetségi kapitánya…
Egyszer néhány év múlva tudása és itthon egyre csak növekvő nimbusza csúcsán és okán, egyszer pedig akkor amikor mint a bölcs öregre, a nagy megmentőre számít majd rá a magyar labdarúgás.
Hogy ez pontosan mikor következik be, arról Bob Dylan egyszer már írt egy világslágert.
A címe: Blowin’ in The Wind…
Kipróbálnád a sportfogadást? A legjobb helyen jársz! (x)
