Budapest - Az Újpest-szurkolót a fradisták is biztatják.
“Jól látom, 23-án, szerdán Újpest-Felcsút?”
Ezt az üzenetet pénteken dél körül kaptam a Messengeren. Apám küldte, aki pontosan 12 éve, 2006 áprilisa óta nem járt a Szusza Ferenc Stadionban vagy máshol, ahol meccset játszottunk.
Apám sosem volt a csapat szurkolója: még az érettségije előtt, a nyolcvanas évek közepén évekig játszott a III. kerületi TTVE korosztályos csapataiban. Újpestre akkor vetette az útja, ha éppen ott játszottak, nagyapám sem volt az a nagy meccsre járós, pedig ő lila-fehér ma is, de már egyre kevsebbet bírja látni, amit a csapat csinál – mellékszál. Szóval apám focizgatott, a családban mindenki azt mondja, hogy nem kevés tehetséggel: szélvészgyors támadó volt, akitől akkor sem volt nyugalma az ellenfeleknek, ha a labda kikerült Korner elvtárshoz: apám bizony szögletből is vert gólt a külvárosi pályák gondozatlan gyepein.
2005-ben, a Vasas ellen vitt ki először: akkor nagyon jó csapatunk volt, és az amerikai futballban, amely akkoriban mérgezett meg minket, éppen nem rendeztek bajnoki fordulót, amolyan pótcselekvésként kocsiztunk kis Újpestre, hogy mit csinálnak a Vasassal. Elvertük őket 4-1-re, azt csináltuk, parázs, látványos és gyors meccsen.
Egy évvel később ugyanott a Honvéd elleni csodálatos 7-0-ra is kimentünk, engem a lila szín már meghódított, ezen a meccsen pedig apám is, ha jól emlékszem, szájtátva figyelt. Aztán, mondom, azóta ő nem volt a meccseinken.
Minimális rábeszélés kellett ahhoz, hogy rábólintson a döntőre: a focit valaha szenvedélyesen imádó és követő apám, aki ma hányni tudna a magyar viszonyoktól, pontosan tudja, milyen összecsapás következik. Mert két éve derbin, négy éve rangadón harcoltunk a kupáért, de most egy olyan képződmény jön szeretett városunkba, aki tizenkét éve, mikor mi először kint jártunk Újpesten, lábjegyzet is csak azért volt a magyar labdarúgásban, mert az akkori ellenzék vezetője néha még húzott ott futballcipőt.
Hogy ma mi van ott, az mindannyian tudjuk: az a kaposvári születésű, Vasas-szurkoló barátom is, aki ugyanúgy első szóra rábólintott, hogy jön. Megígérte azt is, hogy a lila Suker-mezében tiszteli meg a döntőt (Real Madrid, természetesen), mely emlék abból a korból, mikor még jelentettek valamit az úgynevezett hagyományok a sportban. Pedig alig húsz éve volt…
Szó sincs persze arról, hogy akár apám, akár az említett barátom tüntetni érkezne: egyszerűen látni akarják, hogy teszünk rendet a fejekben. Támogató szavakat kapunk Miskolcról, Debrecenből, Kispestről és Ferencvárosból, ha visszafogottan is: azt mondják, így még az életükben nem szurkoltak nekünk. Most igen, mert az lesz az ellenfelünk másfél hét múlva, aki.
Én azt mondom, adjuk meg nekik is, amire vágynak. A hagyományok, futball normalitása, a hűség mentsvárai idén mi vagyunk.
Most nem csak a kupa, vagy az azzal járó nemzetközi indulás joga a tét.
Győzni kell, bárhogyan.
Mert a futballban rendnek kell lenni.
Reichenberger Dániel
