Debrecen – Nyílt levél Szima Gábornak, szurkolói minősítésben.
Valami nem stimmel a Lokinál, és ezt nem csak az FTC-től elszenvedett vereség miatt írjuk. Feszültségek vannak a klub és a szurkolók között, utóbbiak Kondás Elemért nem szívlelik, akinek egy-két nyilatkozata az utóbbi időszakban olaj volt a tűzre. Ez is szerepel abban a nyílt levélben, amelyet egy debreceni ügyvéd, Jámbor André fogalmazott meg Szima Gábor tulajdonosnak a civishir.hu oldalon.Íme, az írás, változtatás nélkül. "Tisztelt Szima Gábor Elnök Úr! Akik jobban ismernek engem, azok tudják, hogy nem rajongok a nyilvánosságért, és sosem gondoltam volna magamról, hogy valaha is nyílt levelet írok majd valakinek. Amúgy sincs rá látszólag semmilyen kifejezett indokom, csak egy névtelen arc vagyok a Loki szurkolók tömegéből. (Akik sajnos ma már nem is képeznek akkora tömeget.) Mégis, a Fradi elleni hazai 0-3 után úgy érzem, hogy nem szabad tovább hallgatni, és akár ismeretlenül is Önhöz kell fordulnom. Már csak azért is, mert látom, hogy rengeteg ismerősömet is ugyanígy feszítik ezek a gondolatok, vannak, akik szavakba is öntik, azonban azok elszállnak a levegőben. Persze lehet, hogy ennek a levélnek is ez lesz a sorsa, de nekünk, szurkolóknak nem maradt túl sok lehetőségünk a véleményformálásra. A legelején azonban, mielőtt bármi mást leírnék az eddigieken felül, szeretnék Önnek tiszta szívből köszönetet mondani. Hiszem, hogy Ön nélkül a Loki sosem került volna ilyen magasságokba, és sosem érte volna el azokat az eredményeket, amelyek az elmúlt 10 év legsikeresebb csapatává tettek minket. Azt is lehet látni, hogy sok más klubtulajdonossal szemben Önnek tényleg szívügye a csapat, és nem csupán az anyagi haszon reményében – sőt, akár a veszteség kockázatát is vállalva – vezeti a klubot. Tudom jól azt is, hogy az ember természeténél fogva telhetetlen lény, aki mindig többre vágyik, és egy idő után a sikerektől is képes megcsömörleni. Sajnos mi, debreceni szurkolók is beleestünk ebbe a hibába, mivel – Önnek hála – rövid időn belül rengeteg sikerben volt részünk, és egy idő után már természetesnek is vettük őket, az esetleges kudarcokat pedig nehezen éltük meg. Az utóbbi időkben pedig sajnos inkább ezekből jutott ki nekünk. Persze történhetett volna ez másképpen is, elegendő csak a BATE elleni utolsó percben kapott, traumatikus gólra gondolni, amely nélkül valószínűleg most nem itt tartanánk. Hasonlóan fájó azokat a tendenciákat látni, amelyek a mai magyar focit meghatározzák, és tudjuk jól, hogy ezek sem nekünk kedveznek. A szurkolók sem hülyék, sok mindent átlátnak és megértenek, akkor is, ha próbálják előlük elfedni a dolgokat. Mi is tudjuk – bár nehéz elfogadni –, hogy hová jelölték ki a magyar fociban a helyünket, és tudjuk jól, hogy valahol a sikereinket sem értékelték soha igazán. Az is elgondolkodtató tény, hogy bár egyre jobban leszakadunk bizonyos kluboktól a költségvetésünk tekintetében, mégis mi jutottunk ezúttal is a legtovább két nyertes párharccal a nemzetközi porondon. Az eddig leírtakból talán érzékelheti Elnök Úr, hogy nem életcélom a fanyalgás és a kritizálás, hanem igyekszem a helyükön kezelni a dolgokat. Jogászként is rászorulok a reális és racionális, rendszerben való gondolkodásra, és igyekszem akkor is így tenni, amikor az érzelmeim is szerepet kapnak. Márpedig ezúttal ez a helyzet, mivel debreceniként az identitásom fontos része, hogy Loki szurkoló vagyok. Nem vagyok persze egyedül ezzel, rengetegen érzünk még így a „cívisvárosban”, vagy akár a világ bármely más pontján. Pont ez az érzés az, ami sokunkat arra ösztönöz, hogy véleményt nyilvánítsunk, hiszen a DVSC a mi ügyünk is. Itt szeretnék megállni néhány szóra. Érdemes eltűnődni azon, hogy miként formálhat véleményt egy drukker szeretett csapatával kapcsolatban manapság. Először is, az internet világában megteheti kommentek formájában, ilyenkor azonban könnyedén bérkommentelőnek, fotelszurkolónak vagy kommenthuszárnak bélyegezhetik meg. (Hol jogosan, hol jogtalanul.) Az internet természetesen kínál más lehetőségeket is, például néhány szurkolótársam igen magas színvonalú blogot vezet. Az ott leírt véleményüket azonban sokszor elfogultnak vagy sértőnek tartják, meglátásom szerint teljesen indokolatlanul. Az online világból kilépve, további lehetőségek kínálkoznak. Ezek egyik „szélsőséges” példája a szervezett szurkolói tüntetés. Manapság ez sem alkalmas a vélemények becsatornázására, mert lesöprik azzal, hogy a huligánok megint hőbörögnek és/vagy politikai töltetet látnak mögötte. Marad tehát a legklasszikusabb véleménynyilvánítási lehetőség: a labdarúgó mérkőzés. Ennek egyik része az, hogy egyáltalán kimegy-e a néző a meccsre, a másik pedig az, hogy ott milyen véleményének ad hangot. Előbbi kérdés kapcsán komoly problémát jelent az a tendencia, ahogyan a mai magyar futballban a nézőket kezelik. Erre most nem kívánok részletesebben kitérni, mert ennek a klub is inkább csak elszenvedő alanya. El kell viszont ismerni, hogy emiatt óvatosan kell bánni azzal a ténnyel, hogy drasztikusan csökkent a nézőszám. Ugyanakkor ennek az óvatosságnak az a veszélye, hogy könnyedén elfed a klubbal kapcsolatos problémákat is, azzal, hogy egy országos jelenség részeként kezeli a helyi tendenciákat. Nem mehetünk el ugyanis szó nélkül amellett, hogy hiába lett kész a gyönyörű új arénánk, még azt az átlagos nézőszámot sem feltétlen sikerül produkálnunk, mint annak idején az Oláh Gábor utcán. Talán felelőtlenség lenne mindent csak az MLSZ, valamint a szurkolók telhetetlenségének számlájára írni. A másik jelenség a mérkőzések hangulatának változása, alakulása. Itt nem csupán arra gondolok, hogy éppen kint vannak-e az ultrák. Most, a Fradi ellen sem voltak, és érdekes módon – az aktív szurkolással ellentétben – a kritikus hangok így sem tűntek el. Nem is nagyon emlékszem olyan mérkőzésre, ahol a nézők végig ennyire feszültek, kiábrándultak és dühösek lettek volna. Ezt nem lehet ráfogni csupán a felháborító játékvezetésre, a Fradival szembeni antipátiára vagy a sikertelenségre; ez sokkal inkább egy általános, már a meccs előtt is érzékelhető lelkiállapot volt. A problémák ugyanis sokkal mélyebben gyökereznek és a szurkolók tökéletesen érzékelik mindezt, azonban sajnos – ahogy erre eddig próbáltam rámutatni – a szurkolói vélemények nem tudnak tisztán megjelenni és érvényesülni, mert mindig van egy indok, amire rá lehet fogni, miért nem relevánsak ezek a visszajelzések. Pedig a focinak még mindig a nézőkért kellene lennie, róluk kéne szólnia, csak sajnos manapság – főleg Magyarországon – ez az egész már túlnőtt rajtuk, és az emberek kezdtek el lenni a fociért, nem fordítva. Debrecen és a Loki eddig üdítő kivételt jelentett számomra ez alól. Ez a klub mindig is családias volt, és ennek a családnak szerves részei voltak a szurkolók. Az utóbbi időben viszont mintha valami megváltozott volna. Nem arról van szó, hogy ne lenne családias a klub – talán már túlzottan is az. Inkább az a baj, hogy ennek a családnak már nem részesei a szurkolók. Ennél nagyobb probléma talán nem is lehetne egy klub életében. Ez nem csak azért problémás, mert elvész a hangulat, kong a stadion az ürességtől és csökkenek a jegyekből származó bevételek. A legnagyobb gond az, hogy emiatt az egész elveszíti a célját és az értelmét. Mi, akik hűségesen kitartunk a Loki mellett a nehezebb időkben is, már nagyon sok mindent „lenyeltünk”. Azt, hogy idehoztak tehetséges focistákat és nem kaptak elég bizonyítási lehetőséget. Azt, hogy a tehetséges fiataljainktól olyan mérsékeltebb képességű játékosok vették el a lehetőséget, akik később nálunk gyengébb csapatokba sem tudtak bekerülni. Azt, hogy sokszor csak más forrásból értesültünk a klubot érintő jelentős eseményekről. Klasszikus példája ennek, hogy egyik pillanatban még volt egy fiókcsapatunk – a Létavértes –, majd hirtelen nem hallottunk róla többet, legfeljebb csak az országos médiából. Olyan apróságokat is megemlíthetnék, hogy nálunk sokkal kisebb csapatok is képesek arra, hogy az edzőmeccseiket egy kamerával felvegyék, mi viszont csak akkor láthatunk ezekről összefoglalót, ha esetleg az ellenfél stábja felveszi azt és felrakja az internetre. Azonban úgy gondolom, hogy még ezeket is el tudnánk viselni, ha nem lennének ennél is szomorúbb jelenségek. Az egyik a klub helyzete és jövőképe. A Lokit – mióta Ön lett a klub tulajdonosa – mindig is jellemezte egyfajta tudatosság és folytonosság. Azt lehetett érezni, hogy Ön, Elnök Úr, tisztában van a képességeinkkel, lehetőségeinkkel, és ennek tudatában építkezünk. Lehetett látni, hogy merre haladunk az úton. Nem akartunk többnek vagy kevesebbnek látszani annál, mint amik és akik valójában voltunk. Aztán jöttek sorra a sikerek, a megnövekedett elvárások, és mintha itt valami félrecsúszott volna. Mivel sokszor nem kaptunk őszinte tájékoztatást, ezért nem látok bele a részletekbe, de valahogyan eljutottunk oda, hogy már nem tudnám szurkolóként megmondani, merre is tart a csapat. Van egy gyönyörű stadionunk és edzőközpontunk, nagy sikereket tudhatunk a hátunk mögött, ennek ellenére üres a jelenünk. Egyre inkább az az érzésem, hogy évről évre élünk, reménykedve a csodában. Hátha bejutunk valamelyik főtáblára, hátha véletlen eladunk jó pénzért egy játékost, mint anno Dzsudzsákot. Addig pedig elvegetálunk a langyos vízben. Debrecenben csodálatos termálfürdő van, de amikor meccsre megyek ki, nem ezeknek a melegvizes medencéknek az andalító, álmosító, pihentető hatására vágyom, hanem izgalmakra, tűzre, szenvedélyre, küzdésre. Az elején már írtam a szurkolók túlzott elvárásairól, viszont arról is, hogy nem vagyunk se vakok, se hülyék. Bár inkább csak elejtett félmondatokat és célzásokat kaptunk, de tudjuk jól, hogy nem olyan rózsás az anyagi helyzet, és jelenleg nem várhatunk csodát. Nem is ezzel van a problémánk, ha Elnök Úr őszintén kiállna elénk és beszélne erről, el tudnánk fogadni. Ezt a fásult, lagymatag állapotot viszont nehezen viseljük. Se azt nem tudjuk, hogy miért is kellene küzdenünk, mire elegendőek a lehetőségeink (bajnoki cím?, dobogó?, középmezőny?, bennmaradás?), se azt nem látjuk, hogy egyáltalán küzdenénk ezek közül bármelyikért is. Csak úgy elvagyunk, identitás és jövőkép nélkül. A másik megkerülhetetlen kérdés az edzőkérdés. Amikor kinevezték Kondás Elemért, nekem egyből elnyerte a szimpátiám. A veretlenül bajnoki címet nyert csapat a kedvencem volt, mert láttam a koncepciót, ami számtalan emlékezetes gólt és meccset eredményezett, na meg küzdöttünk is, ha kellett. Sokan mondták, hogy Kondás Elemér csak az elődei örökségéből él, de szerintem ez egyértelműen nem igaz. Az a Loki teljesen más focit játszott, mint előtte. Arra is emlékszem, hogy a bajnoki cím ünneplésekor arra kért minket Kondás Elemér, hogy ha majd nem megy ennyire a csapatnak, akkor is álljunk mellettük és mellette. Én végig szem előtt tartva ezt a kérést türelmes voltam vele. Voltak időszakok, amikor komoly szakmai hibákat követett el (pl. BATE elleni hazai 0-2, Strömsgodset elleni hazai 0-3), azonban úgy láttam, hogy neki is rutint kell még szereznie. Ráadásul voltak olyan dolgok, melyeket egyértelműen nem lehetett az ő nyakába varrni. Egyrészt az erőnléti edző hiányát, másrészt az orvosi stáb hibáit, harmadrészt a pszichológusi segítség hiányát. Bár egy top-edző talán tudja valamelyest enyhíteni ezeket a hiányosságokat, azonban teljes egészében eltüntetni őket egy személyben lehetetlen. Ennek meg is lett az eredménye: hamar elfáradó játékosok, gyakori és érthetetlenül elnyúló időtartamú sérülések, valamint mentális ingadozás. Komoly gondokra mutat rá az is, hogy nem telt el úgy nemzetközi menetelésünk, hogy ne állították volna ki legalább egy játékosunkat. Aztán egyre gyakrabban előjöttek olyan szakmai problémák mindezek mellett, amelyek viszont már egyértelműen csak az edző feladatkörébe esnek. Hosszú hónapokon keresztül nem láthattunk egy normális, begyakorolt szabadrúgás- vagy szögletkombinációt. Ugyanakkor főleg emberileg volt fájó érzékelni a változást: az őszinteség és önkritika teljes hiányának megjelenését. Semmitmondó vagy éppen mást kritizáló nyilatkozatok, játékosok érthetetlen mellőzése személyes konfliktusok alapján. Ezek azonban csak a jéghegy csúcsai voltak. Emlékszem Elnök Úrnak egy 2004-es nyilatkozatára, amely szerint „nagy hibának tartanám, ha a vezérszurkolók döntenék el, ki legyen a Loki edzője”. Teljesen jogosnak éreztem ezt a gondolatot, hiszen ez egy olyasfajta szakmai kérdés, amiben a vezetőségnek kell döntenie. Azzal is tisztában vagyok, hogy jelenleg ugyanez a helyzet, mi legfeljebb kérhetünk vagy javasolhatunk valamit. Ezzel a lehetőséggel viszont élni szeretnék nagyon sok másik szurkolótársammal egyetemben. Kondás Elemér „nem trendis” nyilatkozata rámutatott ugyanis arra, hogy ő már a szurkolókat nem tartja családtagnak, vagy ha annak is tartja, akkor csak olyasfajtának, akinek a jelenléte kellemetlen és feszélyez. Egy család azonban kritika és önkritika nélkül nem képes egészségesen működni. Sokan mondták azt, hogy az ultráknak is inkább szurkolniuk kellett volna ahelyett, hogy kritizálnak. Erre csak két dolgot tudok mondani: egyrészt csak az ultrák azok, akik mindig, minden körülmények között szurkolnak, még akkor is, ha közben kritikát fogalmaznak meg. Másrészt azt is érdemes lenne figyelembe venni, hogy miket éltek át mostanában. Nem elég, hogy folyamatos harcot vívtak az elveikért (és ebből a szempontból lényegtelen, hogy ezekkel ki mennyire tud egyetérteni és azonosulni), de még Komáromi Gábor tragikus halála is a totális veszteséget és hiányt testesítette meg a számukra. Nem csupán az identitásuk megőrzéséért kellett harcolniuk, hanem az egyik vezetőjüket is elvesztették időközben. És látni kell az ellentéteket: míg a szurkolók folyamatosan küzdenek, addig a csapat sokszor csak lézeng a pályán. Amíg az ultrák az identitásukért harcolnak, addig a klub és a játékosok egyre jobban elveszítik azt. Feszítő ellentétek ezek. Kondás Elemér ráadásul egyenesen visszatámadt, kijelentve, hogy a sikert értékelni Debrecenben „nem trendi”. A kijelentés szépséghibája csupán annyi, hogy az ultrák azok, akik sikerektől függetlenül, nem trendiségből, hanem önazonosságból állnak ki a csapat mellett. Kondás Elemér menesztése innentől kezdve már nem csak szakmai, hanem szimbolikus kérdés is. Lehetne hozni érvként az új edző keresése mellett azt, hogy a mostani stáb esetében mind a szurkolókkal, mind a játékosokkal nagyon megfáradt és kiéleződött a viszony. Annyira fásultan és érdektelenül téblábolnak a pályán a focistáink, hogy arra némi rosszindulattal már az „edzőbuktató” jelzőt is simán rá lehetne ragasztani. Azt is látom, hogy sokan a környezetemben nem hajlandóak addig kimenni meccsre, amíg Kondás Elemér az edző. Nem csak a mutatott játék miatt, hanem elvi okokból is. Lehetne persze erre azt mondani, hogy az igazi szurkoló mindig a csapat mellett áll, de mint már esett róla szó, a nézőknek kevés lehetőségük van a véleményük kinyilvánítására. Ezek egyike a bojkott. Azzal sem szeretném áltatni magamat, hogy az edzőváltás minden problémát megoldana. Ez az egész sokkal inkább egy szimbolikus lépés lenne a szurkolók felé, Kondás Elemér ugyanis jelenleg a tökéletes manifesztációja mindannak, ami a klubban nem működik. (Az őszinte kommunikáció és önkritika hiánya, a megújulásra képtelenség, a tűz- és lelkesedés-nélküliség. Ehelyett megpróbál a múlt sikereiből élni, elvan a posványban, és a csapatot a szurkolóktól teljesen független jelenségként kezeli. Pedig lehet, hogy egyetlen őszinte és önkritikus mondat csodákra lett volna képes.) Az, hogy történjen bármi, Kondás Elemér érinthetetlen, szóba sem kerülhet a menesztése, azt jelzi nekünk, szurkolóknak, hogy a klub nem képes vagy nem akar megújulni. Szokták mondani, hogy a klub számít a szurkolókra. Nos, most mi mondjuk ugyanezt fordítva. Számítunk a klubra. Számítunk arra, hogy nem vesznek minket semmibe. Nem véletlen, hogy mostanában annyira erősen él mindenkiben Garamvölgyi Lajos emléke. Ő volt az, aki megtestesítette mindazt, ami most hiányzik a Lokiból: végtelen őszinteség, közvetlenség, önkritikusság és lelkesedés, tűz. Nem volt sokszoros bajnokcsapatunk, de az emberek mégis szívesen jártak meccsre, mert megvolt az egység, és a játékosok küzdöttek értünk, szurkolókért. Akkor még szívesen látott vendégek voltunk. Meggyőződésem, hogy most sem a sikerekre vágyunk elsődlegesen, hanem arra, hogy legyen egy igazi CSAPATUNK és egy igazi EDZŐNK. Olyan embereket szeretnénk látni, akiknek tényleg ez az életük. Akikben megvan az alázat. Mi nem felejtjük el Önnek, hogy mennyit tett ezért a klubért, és ha most azt mondja Elnök Úr, hogy lejjebb kell adni a célokból, azt is elfogadjuk. Csak legyen egy csapatunk és edzőnk, akik szeretik a szurkolókat és küzdenek értük. Akik tudják, hogy ők vannak a nézőkért és nem fordítva. Kérem Elnök Urat, hogy mozdítsa ki ebből a szörnyű élettelen állapotból a klubot! Kérem Önt, hogy fontolja meg azt a gesztust felénk, hogy – bármennyire is nehéz – új edzőt keres, mert ez a kapcsolat már tényleg kifújt, és számunkra csupán a reménytelenség szimbóluma! Félek tőle, hogy ebben a helyzetben végül már nem csak elúszkálunk a posványban, hanem előbb-utóbb el is süllyedünk benne. Már csak Önökben, a klubvezetésben tudunk bízni. Kérjük, hallgassák meg a szurkolókat, mint családtagokat is! Hajrá, Loki! Dr. Jámbor André" Kamerafelvétel bizonyitja, hogyan balhézott a boltban a volt szövetségi kapitányunk Mitől szárnyal a majdnem kiesett Haladás?
A Honvéd csabai hősei értékeltek
Szalai Ádámnak volt klubja dobna mentőövet
DVTK: nélkülözhetetlen adatok tűntek el
Újpest: Asmir Suljic a Videotonhoz igazolhat
Vidi: korábbi horvát szövetségi kapitány ül a kispadra?
DVSC: Balogh két büntetőt kér számon a játékvezetőn
Honvéd-négyes, hibátlan Fradi, szenvedő Vidi – VIDEÓK














