Jól működött a műveleti parancsnokság.
Voltak idők, amikor Magyarország az egyik legszebb és ezáltal az egyik legeredményesebb focit is játszotta a világon, hosszú évtizedeken keresztül.
Ám azok az idők már elmúltak.
Régen elmúltak.
Azóta felgyorsult a játék, a fizikai mutatók, a harcosság és az erő fontosabb lett az alap technikai tudásnál abban az értelemben, hogy aki gyorsabban csinálja meg az alapdolgokat a labdával, az lett a jobb szervező/befejező futballista. Csapatszinten meg azok a csapatok lettek a nyerők, melynek futballistái gyorsabban és többet mozognak a mérkőzéseken és nagyobb sebességgel képesek az átmenetekre a támadásokból a védekezésbe vagy fordítva.
Ám valami azért nem változott, mégpedig az, hogy harcolni és küzdeni egyébként mindig könnyebb, mint színezni a játékot, és ez nagyon igaz a Marco Rossi fémjelezte magyar csapatokra is.
Így és ennek a hozzáállásnak lett köszönhető, hogy előbb bravúros bronzérmet, majd még bravúrosabb aranyérmet nyert a Kispesttel a bajnokságban úgy, hogy arra előzetesen senki nem számított.
A Rossi-féle Honvéd mindig a rangadókon nyújtott emlékezetesebb alakításokat, amikor színezni kellett, az nem ment mindig úgy.
És ugyanez igaz a magyar válogatottra is mostanában.
Természetesen vannak kivételek mindkét irányba, de a sorminta ugyanaz.
Emlékezetesen, hősiesen, bravúrosan szerepeltünk a nyári Eb-n, de az utána következő a vb-selejtezőkön már döcögött a gépezet, leginkább Andorra ellen itthon, meg az Albánia elleni két mérkőzésen.
Anglia elleni itthoni zakó sajnos a kivétel volt a sormintában, mert összeroppantunk a végére, tegnap viszont Londonban nem engedtük kibontakozni a világ egyik legjobb válogatottját.
Mert nem színezni akartak a játékosaink, hanem küzdöttek és harcoltak, illetve gyorsak akartak lenni a labdával, vagy a labdásnak megoldást kínálva a tovább játszására. A bravúros döntetlenhez nagyon kellett az is, hogy a két szélső teljesítménye (Nego és Nagy Zsolt) sokkal jobb volt, mint Albánia ellen, mert akkor kábé csak egy akciónk volt.
Most következzék az 1999-ben megalapított nb1.hu legrégebbi rovata, az Osztályozónapló, melyben azokat a játékosokat értékeljük, akik legalább 30 percet a pályán voltak, pillanatra sem elfeledve, hogy az Eb második vendégei voltunk, hogy több kulcsemberünk hiányzott, és a legfontosabbat sem, hogy melyik válogatottnak szurkoltunk.
Gulácsi Péter (8): A magyar labdarúgás abszolút csúcsterméke, nem a véletlen műve az sem, hogy a Bundesliga egyik, ha nem a legjobb kapusa. Annyira magabiztos volt, mint egy tökéletesen kiképzett tengerészgyalogos, aki élete bevetésére, azaz a lehetetlen küldetésre készül. Csak remélni tudom, hogy soha nem fog kiöregedni a magyar válogatottból.
Kecskés Ákos (6): Megtett mindent, amit meg tudott tenni. Volt bravúros mentése is az ötösünknél ziccerben, de a veszélyes angol beíveléseknél volt, hogy elfejelték mellőle a labdát. Ez mondjuk Anglia ellen várható volt, de az angolok akárkivel játszanak, fejjel mindig veszélyesek a kapura. Bizonyította Marco Rossinak, hogy lehet rá számítani.
Lang Ádám (6): Volt egy nagyon rossz mozdulata, amikor nagyon szerencsétlenül passzolt, volt, hogy beívelésnél ő is tehetetlen volt, de az összkép az megfelelő volt, mert ő irányította azt a védelmet Gulácsival egyetemben, amelyik csak 1 gólt kapott a félelmetes támadójátékkal rendelkező Angliától idegenben. Bátran, jól vállalta fel a vezérszerepet.
Szalai Attila (6): Közelítette azt a formáját, amit a nyáron mutatott, meg az Eb előtti időszakban. Még mindig nagy baj, hogy Albánia ellen háromszor megverte Borja a győztes gólja előtt, de a tegnapi játéka már súrolta a pöpec kategóriát.
Nego Loic (8): Kellett ám védekeznie becsülettel, meg is tette a dolgát, olyannyira, hogy a támadások segítéséhez is volt ereje és kedve. Az albánok elleni zakó után azt írtam, jól titkolta, ha volt benne lendület. Most viszont nem titkolta, a 11-es kiharcolását is ennek, no meg a bátorságának köszönhettük. Nagyon jó a magyar focinak, hogy a magyar bajnokságban játszik, és nagyon jó a válogatottunknak, hogy honosítva lett.
Nagy Ádám (7): A tegnapi Nagy Ádám újra az a Nagy Ádám volt, aki nélkülözhetetlen eleme a magyar válogatottnak. Vezér volt a támadások felépítésénél és a csapatvédekezésünk megszervezésében is. Össze nem lehet hasonlítani az albánok és az angolok elleni teljesítményét.
Szoboszlai Dominik (5): Ez inkább az a poszt volt, ahonnan sokkal hasznosabban tud játszani, ám még mindig kell dolgoznia azért, hogy a csúcsformájának a közelébe érhessen. Ennek az útnak egy nagyon fontos lépcsőfoka volt a tegnapi válogatott mérkőzés. Fog ő még rengeteg örömet okozni a magyar szurkolóknak, de ismételnem kell önmagam, mert az van, amit az Albánia elleni zakó után írtam vele kapcsolatban: minden hosszú kihagyás után visszatérő játékos pár hét eltelte után hullámvölgybe kerül. Nem csak ő, hanem mindenki! Dolgozz tovább, Dominik, sikerülni fog!
Schäfer András (7): Ő is azok közé a középpályások közé tartozott, akik joggal pályázhatnak a kedd esti teljesítményük után a munka hőse kitüntetésre. Nem mindig volt pontos, nem nyert meg minden párharcot, de mindig útban volt az angoloknak, és ez volt szerintem a legfontosabb tőle.
Nagy Zsolt (7): Ha Albánia ellen is úgy játszott volna ő is, mint Anglia ellen… Fent volt a feje, felvállalta a párharcokat, nemcsak kényszerből és kötelességből vállalta fel azokat, hanem azért, mert meg akarta őket nyerni. A támadások segítése is remekül sikerült, nagyon sokat is futott. Magasra tette azt a bizonyos lécet…
Schön Szabolcs (5): A gyorsaságára, fürgeségére akart alapozni Marco Rossi, voltak is biztató pillanatai is, de tud ő ennél sokkal jobban is játszani. Az idő azonban neki is kedvezhet, mert minél többet van a válogatottnál, annál jobban kiismeri magát a többiekkel, amiből meg mindenki profitálhat.
Sallai Roland (7): Lehetett érezni, hogy berúgja a 11-est, de ennél is jobban le lehetett vágni, hogy pontosan tudja, hogy mit és hogyan akar csinálni a végrehajtásánál. És futballozni is csak így lehet, egészséges önbizalommal, totál tudatosan. Nehezen tartották egész meccsen az angol védők, bár más karakter, Anglia ellen volt először, hogy nem hiányzott annyira Szalai Ádám a kezdőcsapatból, és itt nem arra gondolunk, hogy nem kellett az ereje, hanem arra, hogy Gulácsi, Lang és Nagy Ádám mellett volt még egy olyan karakter a pályán, aki tagja volt a „műveleti parancsnokságnak”.
Kipróbálnád a sportfogadást? A legjobb helyen jársz! (x)
