A legnagyobb kedvencem miatt veszítette el kedvenc csapatom a spanyol bajnoki címet

Az Atlético Madrid a kedvenc külföldi klubcsapatom!

 

Ezt azért kellett leszögeznem az elején, mert a sportújságírók döntő többsége úgy van vele (és ezt maximálisan tiszteletben is tartom), hogy nem szabad kiderülnie, hogy a zsurnaliszták kinek szurkolnak. Biztos alapokon nyugvó emlékeim szerint viszont előbb voltam szurkoló, mint bármi más az életben, és ha csapatot választottam, történjék bármi is, életem végéig kitartok a döntésem mellett.

 

Az Atlético Madridról aputól hallottam először, akinél fanatikusabb Barcelona-szurkolót még nem ismertem és nem is fogok soha. Real Madrid elleni meccs megnézésére akart még rávenni azokban a boldog, ebből a szempontból békebeli időkben, amikor még nem tudtam választani mondjuk hétfő délután három, halál izgalmasnak ígérkező „belga másodosztályú” bajnoki élő közvetítése közül. Azt mondta, a két legjobb csapat játszik, a világ egyik fele az egyiknek, a másik a másiknak szurkol. Engem persze egyből az érdekelt, ha esetleg mégis van legalább egy ember, aki nem szurkol egyiknek sem, akkor az melyik gárdáért rajong, mire fater, akinél jobban még ember nem tudott még semmit  soha a világon, rávágta, hogy az Atlético Madridnak. Ettől a pillanattól kezdve vagyok az Atlético Madrid szurkolója.

 

Legközelebb vagy 8 év után hallottam rólunk bármit, ismét aputól, aki szólt, hogy a Diego Simeone, aki a kedvenc focistám Galaschek Péter után (a harmadik Fernando Torres és Diego Maradona, de edzőként Simeone a listavezető és ugye most ez számít, amit a cím miatt jegyzek meg…), az Atléticóba igazolt. És én az egész évet végig paráztam a Nemzeti Sport külföldi focirovatának az olvasásával. És nemcsak az történt, hogy 19 év után újra bajnokok lettünk, hanem fennállásunk során először dupláztunk is. És mindez az első olyan évben, amikor Diego Simeone nálunk szántotta föl az egész pályát az elsőtől az utolsó percig minden meccsen, már persze akkor, amikor mondjuk nem állították ki a 27. másodpercben.

 

És tegnap jobb lett volna, ha a Barcelona elleni meccsen 27 másodperc után bevonul az öltözőbe. Mert azt láttam rajta, amit még soha. Sápadt volt, mint a játékosai is, amikor kivonultak a pályára. A tét hatalmas volt, mert tudott volt, ha az Atlético nem nyer (nem igazán vertük őket mostanában, sőt…), akkor elúszik a bajnoki cím.

 

A Barcelona játékosai végig magabiztosak voltak, már a kivonulásnál látszott Messiék és a fővárosiak mozgásán, hogy ez így van. Aztán elkezdődött a meccs és a tili-toli, majd megint mutatták az indián törzsfőnökünket, aki még feszültebb volt és még mindig nagyon merev, nem pedig szenvedélyes.

 

Aztán amikor Messi letette a zsugát a szabadrúgáshoz, egymásra néztünk a legjobb spanommal (ő a Bilbao fanatikusa, de a Barca és a Real Madrid ellen mindig nekünk szurkol, mint ahogyan én is nekik ha ők játszanak a világ két legjobbjával) aki csak ennyit mondott: „Megint végetek van!”.

 

És végül így is lett, mert nem volt meg bennünk a szenvedély! És ha ez a szenvedély megvan, akkor most nem kellene azon agyalni, mi van akkor, ha Diego Costa cipője nincs egy centivel előrébb pár perccel a vége előtt, amikor (les)gólt szereztünk.

 

A Barcelona magabiztossága, tudatossága nem csak a madridi lábakat, de a szíveket is vigyázba állította ám az egész meccsen.

 

A Barca nyolccal van a zakó miatt előttünk, bajnok lesz. A Real Madrid héttel van mögöttünk. A bajnokság előtt azt mondtam, megint a harmadik helyen végzünk majd, „mint amúgy mindig.” Leszünk még a Villarreal és – hála az istennek – a Real Madrid vendégei is. 

 

A tegnapi gyávaság és túlzott tisztelet viszont nem csak az említettek ellen lesz kevés!