Nem a célba érkezés, hanem az utazás számít.
Az esélytelenség esélyességével kell megbirkóznia a magyar válogatottnak az utolsó két Nemzetek Ligája-csoportmérkőzésén. Hollandiában sajnos szurkolóink nélkül kell játszanunk, aztán következik a világ legszebb és leghangulatosabb stadionja, a Puskás Aréna. Benne van a pakliban, hogy mindkét mérkőzésen alulmaradunk, de ez az én lelkesedésemen mit sem változtat.
Óva intettek, de nem hallgattam rájuk
„A szurkolás, a szenvedély és az, hogy mindig kiállsz a szurkolókért, klubhovatartozás nélkül fog tönkretenni. Emiatt nem fogsz eljutni oda az életben, ahová eljuthatnál.”
Annyiszor hallottam már ezt a mondatot, mióta az apám – aki egyben a legjobb barátom is – kivitt az első futballmeccsre. Azóta nemcsak hiszem és tudom, hanem vallom és hirdetem is mindenhol: foci, szurkolás, szenvedély és legfőképpen szurkolók nélkül az égegyadta világon semmi értelme nincs a sportnak.
Meg vagyok győződve róla, hogy azért nem lettem a világ legjobb futballistája, mert olyan dolgokkal kellett foglalkoznom, amik egy csöppet sem érdekeltek. Jól kellett volna viselkednem, szépen öltözködnöm, leckét írnom. Csupa olyan nyűg, amit még az ellenségemnek sem kívánnék.
Elég egy labda a boldogsághoz
Pedig a világ legegyszerűbb gyereke voltam. Ha kaptam egy labdát – nem kellett, hogy „sas leszáll” legyen, vagy hogy chip legyen benne –, már madarat lehetett velem fogatni. Még az sem számított, ha az igazi bőrlabdától sebes lett a homlokom, vagy épp betört az orrom.
Amikor apu kivitt az első válogatott meccsre, már akkor megálmodtam mindent: tizennyolc évesen a világbajnok magyar csapat oszlopos tagja leszek, és harmincnyolc éves koromig hatszor nyerek világbajnokságot.
Gólkirály sosem akartam lenni. Az egyénieskedést, a villogást meghagytam azoknak, akiket a kisebbségi komplexusuk hajt, hogy állandóan bizonyítgassanak. Mindig is középhátvéd voltam, olyan igazi becsületes védő, aki csak azt akarja, hogy a csapata ne kapjon gólt. Mert az a legnagyobb fájdalom, és ami még annál is rosszabb: ha kikap a csapat.
Most itt állunk a holland és a német válogatott elleni meccsek előtt. Persze ők az esélyesek, tele vannak európai, sőt világklasszisokkal. De Marco Rossi kapitánysága alatt már megszoktuk, hogy pont akkor mutatjuk meg igazi erőnket, amikor senki sem számít ránk. Legfeljebb csak mi, magunk!
A folyamat még Rossi kinevezése előtt, nagyjából tíz éve kezdődött, aminek köszönhetően 1972 után újra kijutottunk az Európa-bajnokságra. Most azért küzdünk, hogy a Nemzetek Ligájának legfelsőbb osztályában maradhassunk, hogy jobb helyzetből várhassuk a következő világbajnokság selejtezőinek sorsolását. Mert bizony 1986 óta nem voltunk ott a világbajnokságon.
Nem a célba érkezés számít
Ehhez pedig kellünk mi is, mindannyian, jobban mint valaha. Szurkolok én egyébként mindennek, ami magyar érték, legyen szó bármiről. Csalódott csak akkor lennék a mieinkben, ha nem látnám rajtuk az elszántságot, hogy az első perctől az utolsóig mindent beleadnak.
De a legnagyobb igazság az, hogy számomra már a szurkolás lehetősége is felbecsülhetetlen kincs. Mert a szurkolás olyan, mint az utazás: nem a megérkezés számít, hanem maga az út.
Ami azt jelenti, hogy akkor is ezt csinálnám, ha nem találták volna fel az eredményjelző-táblát.
A magyarok bármilyen válogatottjáért meg pláne!
Kipróbálnád a sportfogadást? A legjobb helyen jársz! (x)
