Daru Sándor 37 éves volt.
Csütörtökön, kora délután helyezték örök nyugalomra Daru Sándort, a Ferencváros fiatalon elhunyt fanatikus szurkolóját. A búcsúztatásra a Farkasréti temetőben került sor. Jelen voltak „Daru”, vagy ahogy sokan mások nevezték, „Sasa” szülei, rokonai, a Fradi-tábor tagjai és a dunaszerdahelyi barátok is. Rajtuk kívül Sanyika kollégái is eljöttek az Uzsoki Utcai Kórházból, akárcsak más szurkolótáborok, például a DVSC vagy a Kispest képviselői is. A búcsúbeszédet Bánki József mondta, a temetésen az FTC képviseletében megjelent Kubatov Gábor is. Az Fradi elnöke Facebook-oldalán is búcsúzott a klub egyik leghűségesebb szurkolójától.
Nehéz felsorolni, hogy mennyien szerették, olyat meg nem tudok, aki ne kedvelte volna Sanyikát. Jelen cikk szerzője így ismerte meg tizenéve az Oktogon régi újságos pavilonjánál, ahol – a hétköznapi járókelők legnagyobb megrökönyödésére – komoly klubélet folyt a 2010-es évek közepéig. Kevés olyan tisztaszívű embert ismerek, mint amilyen ő volt. Nagydarab, érzékeny, végtelenül jámbor és őszinte. Ezek a jelzők jutnak róla eszembe. A Ferencváros volt az élete, legyen szó futballról, kézilabdáról, pólóról vagy a szurkolói csapatról, az FFC-ről. Az ultrák világa zárt. Rivalizálnak egymással. Tűz és szenvedély táplálja őket. Minden héten háború van. De a tisztelet mindennél fontosabb. Benne megvolt a tisztelet. És őt sem csak szeretni, hanem tisztelni is lehetett. Mindenki így érzett iránta, klubszínektől függetlenül. Hiába, amilyen az Adj Isten…
Érzelmi kapocs volt közöttünk a részemről, hogy édesanyám kedves ismerőse Sanyika édesapja, akiről gyerekként is mindig éreztem, hogy kedvel engem. Nyilván én is nagyon bírom őt. Még ezen a szomorú délutánon is az apa, Pityu szemébe tudtam nézni. Tudtam, hogy nincs rejtegetnivalónk egymás előtt: nyugodtan sírhattunk. Ahogy mindenki más, aki szerette…
Sanyikával tavaly ősszel találkoztam utoljára. Örömmel láttam, milyen szépen le van fogyva, ő meg büszkén mesélte, hogy a cukra miatt volt rá szükség. Kedvelt törzshelyén, a Gyöngyben futottunk össze. Büszke voltam rá. Ezért is taglózott le különösen, hogy mégis a cukorbetegsége lett a veszte. Az első csapás, a lába elvesztése után egy oroszlán költözött belé. Azt mondta, minden rendben lesz, össze fogja szedni magát, és minden megy tovább. Június 6-án jött a letaglózó hír, hogy Sanyika örökre távozott az Égi lelátóra. Nem tudja folytatni, amit nem sokkal előtte elkedzett. Már nem fogja megmutatni, hogy mekkora küzdő. Soha nem szűnő fájdalmat hagyott maga után. Akaratán kívül, persze, hiszen ő sosem tudott volna bántani senkit.
A fájdalmas Farkasréti-délutánon Daru előtt tisztelegtünk. Zöld-fehér füstök gyúltak, és felcsendült a „Száz kisleány egy gólra vár” is. Most meg az élet megy tovább, szívünkben egy angyallal, aki nélkül rosszabb hely lett a világ. A Fradi-tábor Sanyi nélkül folytatja tovább földi harcát. Ő pedig? Felemelőek voltak a Bánki Dodi által felolvasott sorok, amikből a végét tudom idézni, nem biztos, hogy szó szerint. „Ég veled, Sanyi! Elsőként a Császárt keresd meg, utána a többieket is!”
Tisztelet és ölelés Neked! Vigyázz ránk Te is! Még találkozunk, és minden megy majd tovább, ahogy előtte…
