Amikor az ateisták is a magyar válogatott győzelméért imádkoztak.
Szinte már megint folytak a könnyeink, de egy varázslatos magyar támadásnak köszönhetően végül ki is csordultak – ezúttal más okból. Amikor Varga Barnabást ápolták, lélegzetvisszafojtva, imádkozva figyeltük az eseményeket. A TrollFoci és az NB1.hu közös szurkolói klubjának skótok elleni, 1-0-s győzelme alkalmával Pomper Tibor volt a vendégünk.
PÉLDAKÉPEIM
Pomper Tibort több mint 35 éve ismerem személyesen. Először a BVSC Szőnyi úti sporttelepén, a földesnek mondott, de inkább sóderes pályán láttam futballozni. Ő volt az egyik példaképem. Olyan jól helyezkedő, jó rugótechnikájú, vagányan irányító középső védő akartam lenni, mint ő volt. A másik két példaképem a Boca Juniors neveltje, a ’86-ban világbajnokságot nyert argentin válogatott centerhalfja, Oscar Ruggeri, valamint az AC Milan és az olasz válogatott legendája, Franco Baresi voltak.
Rossinak és két játékosnak is 10-est adtunk, de nem ők voltak a legjobbak
Apró szépséghiba, hogy utóbbi kettő nem segítette személyesen az álmaim megvalósítását (bár az olasszal találkoztam pár éve), amiből akkoriban összesen négy volt. A legfontosabb ezek közül az volt, hogy a világbajnokságot nyerő magyar válogatott csapatkapitánya akartam lenni. A második helyen az szerepelt, hogy megnyerjem a síugrók Négysáncversenyét, a harmadik a Tour de France-győzelem, a negyedik pedig a skót felföldön tengődő Hegylakó legyőzése volt kardozásban.
Őszintén megmondom, hogy 46 éves koromra sem tettem le az álmaim megvalósításáról, csak betartom a világ egyik legfontosabb szabályát, mely szerint a jó munkához idő kell…
POMPER TIBI
Pomper Tibiék ellen először egy BVSC serdülő V-BVSC serdülő IV edzőmeccsen játszottam. Tibi az utóbbi, én az előbbi csapat középső védője voltam. Akkoriban még centerhalfnak hívták ezt a posztot, és nem egy vonalban szerepeltünk a többi védővel, hanem kicsit mögöttük.
Akkoriban még azt tartották a szívből és nem száraz adatokból dolgozó szakemberek, hogy átlagban 10 gól különbség van a korosztályok között 90 perc alatt. Emlékeim szerint vagy 17-1-re kaptunk ki. A mi csapatunkból toronymagasan én teljesítettem a leggyengébben.
Tibi már a meccs közben is tanácsokkal látott el a közöttünk lévő, nagyjából állandó jellegű 50 méteres távolság ellenére. Így tett a mérkőzés után is, meg ezt követően még többször is. Tibi később bajnoki ezüstérmes lett a BVSC-vel, a Magyar Kupában kétszer ért el ilyen sikert a vasutasok tagjaként. Utána az FTC-vel és a Dunaújvárossal is volt második, a Honvéddal meg kupagyőztes is lett.
Jó futballista volt, hasznos tagja a csapatainak. Pályafutása viszont mégsem úgy alakult, ahogyan alakulnia kellett volna. A 2003. május 14-én lejátszott Videoton FC-Budapest Honvéd (1–2) bajnoki mérkőzés után kirobbant bundabotrány miatt nyolc hónapos eltiltással sújtotta a liga fegyelmi bizottsága. 2012 márciusában ismét felmerült a neve a fogadási csalások ügyében, hogy 2009-ben több csapattársával együtt befolyásolták a REAC néhány meccsét. Ezeket a vádakat a kihallgatáskor elismerte. 2017. június 22-én a Fővárosi Ítélőtábla bűnösnek találta, és egy év börtönre – két évre felfüggesztve –, továbbá 100 ezer forint pénzbüntetésre, valamint a hivatásos labdarúgói sportolói foglalkozástól két évre eltiltásra ítélte.
Minden bűnét beismerte, de azt sokan elfelejtik, hogy volt, amikor egy évig nem kapott fizetést. Felmenteni nem szeretném, nem is áll szándékomban, de bele sem szeretnék gondolni abba, hogy milyen lehet úgy élni, hogy az ember nem kap pénzt a munkájáért… Biztos vagyok benne, hogy ezt senki nem szeretné, mert akkor éhes lesz, és az éhes ember bármire képes.
Amikor megkerestem Tibit, hogy a skótok elleni mérkőzésen legyen a vendégem, azonnal igent mondott. És végig biztos voltam benne, hogy tartja a szavát. Így is lett…
AZ ELŐKÉSZÜLETEK
Az összejövetelre, technikai okok miatt, most nem a Ziccerben, hanem a mellette lévő Kredit Bárban, még pontosabban a Corvinus Café Nyugatiban került sor.
A megbeszélt időpontban érkeztem, de Tibi már ott várt a bejárat előtt. Láttam rajta, amíg nem vett észre, hogy teljesen máshol jár. Biztos voltam benne, hogy Stuttgartban, és ha nem is a pályán, de ott a lelátón a többiek között, miután részt vett a szurkolói vonuláson is.
A tervemben, hogy őt hívom meg vendégnek, pár nagyon közeli barátomat avattam csak be. Olyanokat is, akik napi szinten nem biztos, hogy érdeklődnek a labdarúgás és ezen belül a magyar foci iránt, de azt tudom róluk, hogy amikor a magyar válogatott játszik, akkor még nálam is szenvedélyesebb szurkolóvá válnak.
Az első Bambi közben, még kezdés előtt, rá is tértünk Tibivel négyszemközt a lényegre. A magyar válogatott Svájc ellen nem játszott jól, csak a hajrában, a németek elleni teljesítmény nem volt rossz. Tibi viszont emlékeztetett (és akkor is így tett, amikor hivatalosan, a műsor részeként beszélgettünk), hogy Skócia a meccs döntő részében emberhátrányban futballozott a házigazda ellen.
MEGINT ŐSZINTÉN
A meccs előtt nyíltan elmondtuk az egybegyűlteknek, hogy nem érezzük azt, hogy könnyedén győznénk. De hozzátettük, hogy ez nem bántás, hanem féltés…
Arról is beszélgettünk, hogy a labdarúgásban nemcsak az számít, hogy kik alkotják az adott kezdőcsapatot, hanem az is ugyanolyan fontos, hogy kik fejezik be a mérkőzéseket. És ez pontosan azóta van így, hogy lehet cserélni a meccseken.
A kezdés előtti beszélgetés azzal zárult, hogy üzentem a kedvenc „skótomnak”. Connor MacLeod és a többi hegylakó ugyanis azt vallotta a filmtörténelem egyik legtutibb alkotásában (a Christopher Lambert főszereplésével készült filmfolytatások jók voltak, a sorozatot viszont nem voltam hajlandó megnézni, így arról nincsen véleményem), hogy az tényleg igaz, hogy „Csak egy maradhat!”, de az ma este a magyar válogatott lesz.
Varga Barnabás sajnálatos sérüléséig azt hittük, hogy egyik válogatott sem fog maradni. Sajnos a magyar a sem…
A szünetben szomorúan beszélgettünk arról, hogy az első félidő a szurkolói (és nem taktikai) szempontból büntetés volt. Hiányoltuk a kreativitást a mieink játékából. Viszont nagyon bíztunk benne, hogy Gulácsi Péter és a végre jobban játszó Orbán Willi által irányított védekezésünk stabil marad, és elöl majd felpörgünk. Különösen a széleken, az általunk legjobb formában lévő magyar játékosnak mondott, Sallai Roland vezérletével.
AZ ELSŐ KÖNNYCSEPPEK
Amikor Varga Barnabás a földre került, mindannyian elhalkultunk. Voltak, akik eltakarták a szemüket, mások meredten bámultak maguk elé, míg a társaságukban lévő kedves, szívből szurkoló hölgyek majdnem elsírták magukat. Borzalmas pillanat volt ez minden jó érzésű ember számára, nem csak a magyaroknak. Akik egymásra tudtunk nézni, nem mondtuk ki, amit gondolunk: kit érdekel, mi lesz a meccs végeredménye, hogy meddig jut el a magyar válogatott, csak Varga Barnának legyen minél előbb jó. Egyszerűen semmi más nem számított.
Amikor a játékosok körülállták, majd felállították a ponyvát, már levegőt sem vettünk. Torkunkban dobogtak a szíveink, és könnycseppek jelentek meg. Még a közöttünk lévő ateisták is imádkozni kezdtek…
Amikor megérkezett a várt hír, hogy Barna kommunikál, kicsit megnyugodtunk, de innunk kellett egy kört, mert már annyira kimerültünk idegileg és lelkileg is.
Innentől kezdve, ahogy látványosan feljavult a mérkőzés színvonala és élvezeti értéke, olyan szurkolás vette még inkább a kezdetét, amit soha nem fogunk elfelejteni. Annak ellenére sem, hogy a hátralévő percekben és a lefújás után bőven tettünk azért, hogy ez így legyen…
Teltek a percek, és miközben egymást fanatizálva szurkoltunk, a szenvedélyünk fokozatosan imádkozássá vált.
MI TÖRTÉNT A VÉGÉN?
Csoboth Kevin kapufájánál mindannyian összeomlottunk. A tekintetek párássá váltak, és csak azért is elkezdtünk még jobban szurkolni. Bevallom férfiasan: gyenge voltam ahhoz, hogy a rendes játékidő letelte után minden pillanatát nézzem a meccsnek… Fel-alá mászkáltam, vagy a kedves pultos lányoknak mondtam, hogy „Ezt nem hiszem el, b…”.
Amikor a skótok a végén szöglethez jutottak, azt gondoltam, hogy eljött a végítélet, mert ha nem is lesznek eredményesek, akkor az argentin spori lefújja a mérkőzést, és eldől, hogy a magyar válogatott nem juthat tovább. Megfogadtam százezredjére is: ha ez így lesz, soha, de soha többet nem foglalkozom a labdarúgással…
A következő kép, amire emlékszem, hogy megfogalmazhatatlanul boldog emberekkel ugrálunk közösen vállvetve. Amit akkor éreztünk, szintén nem lehet megfogalmazni. Riporterként megbuktam, mert ahelyett, hogy a munkámat végeztem volna (fényképeztem/videóztam), magukkal ragadtak az érzelmeim.
MEGBUKTAM
Hogy mégis tudok videókat és képeket készíteni, azt Szandimnak, Zsófiának, Áginak, Atisnak, Trasinak és Jánosnak köszönhetem, akikről pontosan tudom, hogy bármilyen bajba is navigálom magam, ők jönnének értem. Most is így tettek, amiért szintén örökké hálás leszek nekik…
A racionalitásba akkor tértem vissza fél pillanatra, amikor Tibi odajött hozzám, és most is a frankót mondta…
Zoli, ne üljünk ki értékelni, mert senkit nem érdekel, hogy mi mit okoskodunk. Ünnepeljünk a többiekkel és hallgassuk meg a srácok értékeléseit, mert miattuk vagyunk most megint boldogok!”
A támadást, amiből a gólt szereztük, csak ma délben mertem visszanézni, annyira féltem attól, hogy nehogy ne szerezzünk gólt az ismétlésben… És ezt a támadásunkat sem fogom soha elfelejteni, ahogyan azt sem, amit okozott nekünk.
Trasi, akit az egyik legracionálisabb embernek tartok, jó értelemben omlott össze a gólunk után. Barátja, az AS Roma talán legfanatikusabb olasz szurkolója, szintén velünk sírt. Úgy szurkolt Magyarországnak, mint bármelyikünk. A Lazio legnagyobb magyarországi fanatikusával, Pomper Tibivel koccintottak egy jót, miután kölcsönösen froclizták egymást sportbarátilag a sikerünk után.
És akkor most képzeld el, ha nincs az utolsó tíz másodperc… Mi lenne akkor? Mit élnének át azok, akik szurkolnak, és mit, akik ellenszurkolnak?” – kérdezte tőlem Pomper Tibi.
Egymásra néztünk, és tudtuk a választ.
Ugyanúgy szurkoltunk volna tovább a magyar válogatottnak, a magyar focinak és minden magyar embernek a világon.
Már csak azért is!
De ami mindennél fontosabb: visszavárunk, Varga Barnabás!
Kipróbálnád a sportfogadást? A legjobb helyen jársz! (x)
