Németország-Magyarország: csak így érdemes meghalni – élménybeszámoló

Az megvan, hogy a vészjelzés szerint majdnem elmaradt a meccs?

Forrás:

Az osztrák határőr igazat mondott.

Most, szűk egy nappal a német-magyar Eb-csoportmérkőzés lefújása után nagyjából kezdem felfogni, mi is történt az utóbbi 36 órában. Nem éppen a legkellemesebb az év legpusztítóbb napjainak egyikén nekivágni a Münchenbe vezető útnak Magyarországról, pláne autóval, de a hegyeshalmi határnál az osztrák határőr megadta az alaphangot, amikor szinte kiabálva elárulta: ő is a magyar válogatottnak szurkol, és azt tippeli, osztrák-magyar Eb-döntőt rendeznek idén.

Igazat mondott, mert a valóságban ugyan nem fog bekövetkezni (az osztrák válogatott sem biztos, hogy túl sokáig marad versenyben, hisz a nyolcaddöntőben a bombaerős olaszokkal találkoznak), lelkesedésben, élményekben és szurkolásban simán összejöhetne ez a párharc.

Eb2020: a magyarok válogatottjától ments meg, Uram, minket - NB1.hu

 

Nagyjából délután 3 óra körül sejthető volt, hogy este valami felejthetetlen következhet a részünkről. Egyrészt a magyar szurkolók bevették Münchent – és nagyon gyorsan szögezzük le: semmiféle előre beharangozott, kreált konfliktus nem volt a szurkolók között sem a meccs előtt, sem a meccs közben, sem a meccs után –, másrészt az egyik Facebook-csoportban az a vészjelző komment volt olvasható, hogy akkora vihart mondanak 21-22 óra környékére, hogy a játék is veszélyben lehet. Tudtuk, hogy ez nincs így (bár a meccs alatt, amikor a második esőkabát is csuromvíz lett, majd Havertz lövésénél olyan hangot adott ki a labda a pocsolyaszerű pályán, mint amikor általános suliban lyukas labdával játszottunk kapufarúgó-versenyt), egyben elmosolyodtunk, hisz aki picit is ismeri a magyar válogatottat, az tudja, hogy a srácok szeretnek és nagyon jól képesek esőben játszani.

A hatalmas területű Allianz Arena médiaközpontját, valamint sajtótribünjét nem a legegyszerűbb megtalálni, és nem feltétlen kritikaként, de megjegyzendő, hogy a német önkénteseknek és biztonságiaknak fogalmuk sem volt, mi merre van, és a kiírások sem voltak egyértelműek – nem meglepő, hogy több kolléga is megjegyezte, a budapesti önkéntesek és szervezők, valamint úgy általánosságban a Puskás Aréna környezete a müncheninél sokkal jobban felkészült az Eb-re.

Arra lehetett számítani, hogy a 75.000 fős befogadóképességgel rendelkező, egyébként gyönyörű stadionban nem lesz az igazi a hangulat a mindössze 14.200 fős kihasználtság miatt, de előbb a hamar megérkező magyar tábor, majd a német közönség is kitett magáért, már a kezdés előtti percektől kezdve. Aztán a meccs során olyan jó volt az atmoszféra, hogy egyszer sem tűnt fel, milyen kevesen is vannak az eredeti kapacitáshoz képest.

Az eső már a bemelegítésnél rákezdett, az első félidő második felében pedig valódi özönvíz zúdult a gyepre, de állítjuk: kevés nagyobb pillanat van annál, mint amikor a szívét-lelkét a pályán hagyó magyar válogatott vezet és tanárian futballozik a világ egyik legjobb válogatottjának otthonában, a szakadó esőben is kristálytisztán látszódó magyar tábor pedig piros-fehér-zölddé varázsolja a világ egyik legimpozánsabb arénáját.

Márpedig ez történt!

Szalai Ádám fejesénél olyat ordítottunk mi, magyar újságírók a sajtótribünön, hogy azt Budapestig hallani lehetett, és csak remélni tudjuk, hogy az asztalok egytől egyig túlélték az intenzív csapkodással járó, őrjöngő ünneplésünket.

Ha a félidőig öt gólt rúgtak volna a világklasszisokkal felálló németek, és a kellemetlen emlékű, ám a játékot határozottan és jól vezető Szergej Karaszjov úgy döntött volna, a vihar miatt elég 45 perc és lefújja a meccset, akkor sem lehetett volna egy szavunk sem és akkor is nagyon büszkék lettünk volna. A magyar válogatott ugyanis rátett még egy nagy lapáttal a franciák elleni csodára, és megmutatta, hogy tudatos építkezéssel, kemény munkával és óriási alázattal oda lehet érni a világelit közelébe.

Merthogy ez a magyar válogatott a kritikáknak és a futballon kívülről érkező negatív hangoknak nagyon helyes módon, szerethetően, a pályán nyújtott játékkal ellentmondva egyértelműen megérkezett a világelit közelébe. Ezt leginkább az a pillanat mutatta meg, amikor a németek egyenlítése után pár másodperccel Schäfer a mennybe fejelt minket: így, ilyen körülmények között csak olyan válogatott tudja átvenni újra a vezetést, amelyik minden szempontból erős, és ilyenkor már nem léteznek véletlenek. Marco Rossi, a magyar labdarúgás történetének immár kétségtelenül egyik legjobb és legkedvelhetőbb szövetségi kapitánya nagyon sokszor hangsúlyozta, hogy mekkora szerepe van a taktikának és a fegyelmezettségnek, a játékosok pedig szigorúan betartottak minden megbeszélt részletet.

Schäfer góljánál olyan eksztázisba kerültünk, hogy fogalmunk sem volt, hol vagyunk, és az őszintét megvallva: a lefújás után jómagam csak és kizárólag büszkeséget éreztem. Egyenlített ugyan az összes támadószellemű játékosát a pályára küldő német csapat (a nyomást egyszerűen nem lehetett bírni, márpedig ilyenkor a szerencsefaktor is döntő, Fortuna meg éppenséggel nem a mi kezünket fogta ezen az Eb-n…) és kiestünk, de a mondás igaz: így meg lehet halni, így el lehet búcsúzni.

Az pedig, hogy a meccs után, a magyar himnusz alatt több játékosunk elsírta magát, szavak nélkül többet jelent mindennél. A futballvilág felfigyelt a válogatottunkra, sorra jönnek a dicséretek és az olyan statisztikák, amik számszerűleg is megmutatják a teljesítményt.

Hosszú sorokat, regényterjedelmű oldalakat lehetne még írni 2021 júniusának 23. napjáról, egész pontosan estéjéről, de nem jönnek a szavak. Folytatás a vb-selejtezőkön, majd reményeink szerint a jövő évi, katari világbajnokságon, addig is két, a magyar válogatotthoz intézett szó azonban összefoglal mindent:

Köszönjük szépen!

Legfrissebb híreink