Követelem az idegbajt!

Pedig már nem gondolok a rivalizálásra!

Forrás: Vasas FC

18 óra 30 perc van, amikor elkezdem az írást.

Ilyenkor szoktam elkezdeni végleg kikészülni.

Ilyenkor szoktak a 17 órás meccsek a hajrájukhoz közeledni. Vagy egy stadionban, vagy otthon a gép előtt szoktam totál más állapotba kerülni.

Egyrészt azért, hogy a tudásunkhoz, kapacitásunkhoz mérten (sajnos, egyik sem végtelen), minden rendben van-e az oldalon. 

Megy-e az élő hírfolyam a gólok történetével, kerülnek-e ki más hírek is, legfőképpen a gólvideókról, és azokról is, hogy melyik légiósunk védi ki éppen külföldön az ellenfél szemét, vagy dönti el szereléseivel, indításaival, gólpasszaival vagy góljaival a meccsét.

Ilyenkor nem igazán lehet hozzám szólni, mint ahogyan megállítani sem. 

Pörgök ezerrel, ugyanúgy, ahogy a srácok is a gép előtt. Másodpercenként nézem a munkánkat és várom, hogy csipogjon az Eredmények. Mert az gólt jelent.

 

A játék sava-borsát a szurkolás után.

 

Két hete viszont csak néma üresség a szombat kora este.

Nem eszem, nem iszom, csak lélegzem. 

Éppenhogy!

Tudom, hogy nem az NB I (és a többi magyar osztály) a világ legjobb bajnoksága. Lehet, hogy soha nem is lesz az.

 

De a legfontosabb! Tényleg mindegyiknél fontosabb.

 

A hibáival, mosolyogni való pillanataival, és a remek, soha el nem felejthető élményeivel együtt.

Hiányzik a szurkolók morajlása is, a katarzisuk, a koreográfiáik, az anyázásuk, az edzőváltás-követelésük, a csürhézésük, ahogy a bírók édesanyjaikat emlegetik, és ahogyan a mennybe vagy a pokolba kerülnek.

Nem csak a lefújás pillanatában, hanem minden pillanatban.

Otthon vagyok én is.

Körülöttem a falakat már lelátóknak látom, tele szurkolókkal. 

Pontosan tudom, hogy a szobámban hol van a mi kapunk, hol van az ellenfélé.

Azt is precízen vágom, hogy hol van a mi szurkolótáborunk, de azt is nyilván, hol van az ellenfélé, akiket az elsőtől az utolsó pillanatig leszurkolunk.

 

Viszont furcsa, hogy már nem szidjuk őket a gondolataimban. Mert ők is hiányoznak, hiszen ők is kellenek az egészhez.

 

És még az is oké, hogy a lámpám egyedül helyettesíti a reflektorokat, de a plafon nagyon zavar.

Hiába próbálom elképzelni, hogy az a csillagos vagy a felhős égbolt, visszarángat a valóságba.

Abba a szörnyű valóságba, hogy nincsenek meccsek, nincsenek gólok, nincsenek zrikák.

 

Hiányoznak a srácok, hiányoznak a vizezett sörök és a halál homály fogadások.

 

Amikor először lesznek újra meccsek, biztos, hogy nem fogok dolgozni.

Megyek a kapu mögé!

Mert ott akarok megőrülni az első szombaton (fogadjunk, hogy szerdán lesz az első meccs...), nem pedig itthon!

Mert a lelátóra és a haverjaim közé vágyom.

Bárcsak újra velük és közöttük kaphatnék idegbajt.

Érted, miattad, mindennél jobban szeretet magyar bajnokság(ok)!

Legfrissebb híreink