Lenne is egy kérésem hozzá, ami nagyon sokak kívánsága is lehet.
Ha 1994-ben a sajnos már 11 éve elhunyt legenda eléri, hogy teljes mértékben, minden idejét felhasználva vele dolgozzon, akkor lehet, hogy most magyar bajnokként írok. De nem így lett!
Előtte 8 évvel azért a BVSC-be és nem a Vasasba vitt el focizni az apu, mert a Budapesti Vasutas Sport Clubról mondták azt, hogy az ország legjobb utánpótlás-nevelő műhelye. A Szőnyi úton, a stadion mögötti, borzalmas állapotú földes edzőpályán edzettünk serdülő V-ben. Olyanra mondjuk nem emlékszem, hogy bármikor is lett volna melegvíz az edzések utáni zuhanyzáshoz. Ennek akkor nem örültem, viszont most már igen, mert azóta is csak hideg vízben vagyok hajlandó tisztálkodni.
A BVSC-ben nagyon jó volt focizni, főleg, miután átkerültünk a Tatai út 3-ba, majd később néha a 85-be is. Előbbi helyen már salakon fejlődhettünk (a melegvíz már abszolút nem érdekelt), utóbbin meg füves pályán, ami inkább volt sztyeppei lovaglásra, mintsem futballozásra alkalmas.
Ennek ellenére, bár a BVSC-nél tényleg a nevelésen volt a hangsúly nagyon helyesen és nem elítélendő módon az eredmények hajkurászásán, ennek ellenére nem igazán emlékszem olyanra, hogy az MTK elleni egy-két zakót leszámítva túl sokszor vereséget szenvedtünk volna.
19994 nyarán viszont fontos változás állt be az életünkben, Vad Piguval (akit most Vad II Istvánként ismerhetnek a futballbarátok) és a többekkel is nagyon örültünk neki, hogy országos és nem területi szinten folytatódnak tovább a küzdelmek a bajnokságban, a serdülő és az ifi nevezéseket és sorszámokat elhagyták a korosztályok elől, így már nem a csodálatosan hangzó Ifi II-ben, hanem az U17-ben találtuk magunkat.
Magabiztosan, bizakodva vártuk a meccseket és az utazásokat, úgy voltunk vele, mi bajunk lehet a 90 percek során, ha a mi csapattársunk Polonkai Attila, aki 3–szor lett később magyar válogatott (szerintem 103-szor kellett volna legalább behívni), a Vidivel magyar bajnok lett, most meg a Puskás Akadémia erőnléti edzője. Úgy voltunk vele, ha nem tudunk mit csinálni a zsugával, akkor majd eljuttatjuk hozzá, ő meg megoldja.
Nyertük szépen a meccseket, aztán kőkeményen szembetalálkoztunk a valósággal. Elérkezett az idő, amikor mi, budapesti vasutasok pályára kellett, hogy lépjünk (ha jól emlékszem első olyan alkalom volt, amikor vidéki csapat ellen játszottunk), a debreceni vasutasok ellen.
Azt tudni kell, hogy a bajnokságok során volt, hogy 30 meccsen összesen csak 9 gólt kaptunk, de 15-nél többször egyszer sem vették be a hálónkat. Kérdeztem aput, hogy ő mit tud a Debrecenről és azt mondta, nekik van a világon a legjobb edzőjük.
Úgy voltam vele, hogy mivel az egyetlen ember, aki tényleg mindent tud világról, biztos, hogy igaza van. És igaza is lett!
Olyan edző csapata ellen játszottunk, aki nem gyújtotta fel meccs közben a játékosai igazolásait, mert kaptunk egy gólt mondjuk 11 évesen, nem rúgdosta sakál részegen előttünk a büfében az asztalok lábait, hogy nem vagyunk elég vagányak, nem bűzlött az alkoholtól, hanem sportemberként öltözködött és nem szidta csoportosan az édesanyánkat.
Azon a mérkőzésen 6-0-ra kaptunk ki, de legalább 20-szal kellett volna. Abban a csapatban játszott Böőr Zoltán és még sokan a későbbi nagy, debreceni aranygeneráció tagjai közül is, az edzőjük meg Herczeg András volt. A Loki megnyerte a bajnokságot – esélye nem volt ellenük senkinek sem – úgy, hogy Bandi bá közben Garamvölgyi Lajos munkáját is segítette a nagyoknál.
Amikor tavasszal a Nagyerdei Stadionban 3-1-re kaptunk ki tőlük a második körben, megtapasztaltuk, hogy mit jelentett Bandi bá a helyi szülőknek/szurkolóknak is. Ez volt az egyetlen vidéki bajnokink, amire apu is elutazott, mert a Vasas technikai-igazgatójaként (amikor a BVSC-be vitt a Vasas helyett még nem ott dolgozott) hétvégenként volt a legtöbb dolga, így csak a hazai, délelőtti meccseinken tudott ott lenni.
Tegnap este, amikor megláttam egy 430 fős tolnai zsákfaluban netezgetve pihenés közben, hogy a Loki-fanatikus kollégánk feltette a hírek hírét, mely szerint Herczeg András Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést kapott, ugyanúgy felnéztem az égre, mint amikor bebőröztek a debreceniek (középső védő voltam egész pályafutásom során), vagy simán kicseleztek, lefutottak, gólokat rúgtak mellőlem, csak most boldog voltam.
És egy picit haragudtam is magamra!
„Ezerszer” megírtam már, hogy Bandi báról utcákat, köztereket kellene elnevezni Debrecenben vagy inkább úgy ahogy van, neki kellene adni az egész várost. De a Magyar Arany Érdemkeresztre soha nem gondoltam.
Herczeg András megérdemelte az elismerést!
Szokásommal ellentétben (tényleg így van!!) még kommenteket is megnéztem és azt tapasztaltam, hogy klubhovatartozástól függetlenül mindenki egyetértett az elismeréssel és gratuláltak A SZAKEMBERNEK!
Bandi bá kétszer lett bajnok a Lokival, kétszer nyert Magyar Kupát, kétszer Szuperkupát a BL és az El-csoportkörébe is az ő irányításával jutott be a Debrecen.
De „ezek csak statisztikai mutatók”, Bandi bá sokkal de sokkal többet jelent ennél Debrecennek és az egész magyar labdarúgásnak.
A díjat 11 évvel és 1 nappal azok után vehette át, hogy elhunyt a szintén legendás és pótolhatatlan Garamvölgyi Lajos, aki ugye felfedezte.
Mivel nagyon régóta abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ismerhetem Bandi bát (aki mindig őszintén válaszolt eddig minden kérdésemre – ebből a szempontból is sokan példát vehetnek róla egész nyugodtan), biztos vagyok benne, hogy Garamvölgyire is gondolt tegnap egész nap, de a díj átvételekor mindenképpen.
Mert Herczeg András nemcsak zseniális edző, hanem ugyanolyan remek ember is – ezért is érdemelte meg a díjat!
És csak egy dolgot tudok kérni tőle, amit szerintem egyébként mindenki kíván: dolgozzon az idők végezetén túl is a Lokiért és ezáltal a magyar labdarúgásért.
Vagy azt, hogy klónozza magát ezerszámra!
Kipróbálnád a sportfogadást? A legjobb helyen jársz! (x)
