A magyar tréner jó érzékkel nyúlt a csapathoz, így sikeréből nem von le, hogy egy szerencsés gól alapozta meg a sima győzelmet.
A feröeri KÍ elleni BL-fiaskó után a kirúgott Sztanyiszlav Csercseszov helyét addigi segítője, a klubnál 12 éve dolgozó Máté Csaba vette át. A változás – ahogy az ilyenkor legtöbbször – pozitív hatással volt a csapatra, a Shamrock elleni Ekl-találkozón egy motiváltabb, élesebb, fegyelmezettebb FTC futott ki, amely végül simán nyert.
Sallói István egyszer azt találta mondani, hogy egy edzőváltás után akkor is javul egy csapat eredménye, ha egy teasüteményt ültetnek a kispadra, s bár ez Márton Gáborral való jó viszonyába került, nagy igazságot fogalmazott meg – még ha kissé túlzóan is. Ily módon most sem hirdetünk eredményt abban, hogy Máté Csaba jobb edző-e, mint Csercseszov, pusztán összehasonlítjuk, hogyan állt hozzá a két szakember az aktuális, saját csapatánál markánsan gyengébb csapat feltöréséhez.
A két Klaksvíkkal szembeni párharc és a Sahmrock elleni győzelem ugyanis nemcsak annak bizonyítéka, hogy 4-2-3-1 és 4-2-3-1 között is bőven van különbség, de annak is, hogy aki sokat markol, az néha keveset fog, aki pedig lassan jár, az néha tovább ér. Papíron ugyanis mindkét edző ebben a felállásban küldte pályára a csapatát. Feröeren ebből egy halott, a visszavágón pedig egy öngyilkos játék lett, a Shamrock elleni hazai meccset viszont úgy abszolválta az FTC, ahogyan azt kell, és ahogyan kellett volna legalább az egyik BL-meccset is.
Csercseszov Fradija az odavágón az általa mindig favorizált 4-2-3-1-ből támadásban egy 2-3-2-3-as alakzattal rendezkedett be a pozíciós játékra, míg a visszavágón a mozgásokat alapvetően egy gyémánt középpályás 3-4-3-ból indították. Előbbi egy totálisan meddő mezőnyfölényre, míg utóbbi arra volt jó, hogy távol tartsa egymástól azokat, akiknek középen szerveznie kellett volna a játékot (Abu Fani és Gojak), valamint hogy rendkívül kitett legyen az ellentámadásoknak.
Máté Csaba Fradija ezzel szemben jóval merevebben tartotta a játék folyamán a 4-2-3-1-es felállást, amellyel egyszerre vonta hátrébb a csercseszovi állásokat és adott labdabiztosságot a csapatának. Ez a „hátrálás” disszonáns módon éppen ahhoz vezetett, hogy a Fradi hatékonyabban és eredményesebben szorította be a Klaksvíknál papíron erősebb, de minimum nem gyengébb Shamrockot, mint előző riválisát.
A jelentős javulás egyik kulcsa a középpálya hátsó sora volt, ahol ezúttal két ember mozgott, Abu Fani mellé most Sigér került a kezdőbe. A karmesteri pálca maradt az izraelinél, ő mozgott szabadabban és kóborolt többször feljebb, míg a magyar válogatott játékos feladata elsődlegesen a biztosítás és partnere támogatása volt. Kettőjük közül Sigér lett a jobb oldali belső középpályás, amivel Máté célja valószínűleg az is volt, hogy a védekezőbb szellemű összekötőjét tegye a posztján kívül játszó alkalmi jobbhátvédhez, Makreckishez közelebb.
A támadóközéppályába is belenyúlt, közte két olyan változtatással, ami az előző két meccsen is üvöltött azért, hogy a mindenkori edző meglépje. Traorét áthúzta a jobb szélre, ami nagyon jól állt a bal lábára, befelé törő mali támadónak, aki ezekkel a manőverekkel folyosót nyitott a mögötte felrohangáló Macreckisnek is. A magyar bajnokság egyik legjobban üresbe mozgó játékosát, Zahchariassent betolta a csatár, Varga mögé, aki így a tizenhatos előterében, a jól működő passzjáték szívében keresgélte a légüres tereket. A bal oldalra a kis területen kiemelkedően kombinatív Marquinhost nevezte, aki végig nagyszerűen játszott össze Ramírezzel.
A szélsővédők a támadásépítések elején többször helyezkedtek hátrébb, a Klaksvík ellen látottakkal ellentétben alapvetően közelebb voltak a védő-, mint a támadósorhoz (főleg Makreckis), amivel egy sokkal átjárhatóbb passzhálót alakított ki a Fradi. Ebben persze szerepet játszott az is, hogy Makreckis fürgébb és előrejátékban ügyesebb, mint Botka, valamint hogy a múlt heti Csivics és a visszatérő Ramírez közötti különbséget nemhogy zongorán, de templomi orgonán lehetne játszani.
Máté a Csercseszovénál visszafogottabb hadrenddel azt érte el, hogy a labdajáratásban kulcsszerepet betöltő játékosai közelebb voltak egymáshoz, ami lényegében az eredője volt a többi pozitív változásnak is. A Fradi labdabiztosabb lett, nem négy-öt ember tunkolta labdát annak az öt-hatnak, akik a támadóláncban tülekedtek, ez pedig a labdavesztések utáni visszatámadásokra is stabil alapot adott. Ez volt a kulcsa annak, hogy az FTC nemcsak többet birtokolta a labdát, mint ellenfele, hanem valóban dominálta is a mérkőzést.
Bár a Sofascore adatai szerint a Klaksvík elleni hazai meccsen többet (550) passzolt a Fradi, mint a Shamrock ellen (520), és 1 százalékponttal pontosabban (84) is tette mindezt, ugyanakkor 20-szal kevesebb alkalommal veszített labdát. És ami még fontosabb, ezek közül talán egy volt olyan, amiből az ellenfél rá is tudta vinni a labdát a védelemre.
Az orosz edző célja mintha csupán csak az lett volna, hogy az utolsó mezőnyjátékosa is az ellenfél térfelén legyen. Agyig feltolta csapatát, olykor öt-hat ember taposta egymás sarkát az első vonalban, játékosai minőségében bízott, ő maga erőből próbálta megoldani az előtte álló edzői feladatot. Máté Csaba a hadrendet illetően kisebb mellénnyel állt bele a Klaksvíknál enerváltabban és fantáziátlanabbul játszó, de kaliberben hasonló Shamrock elleni csatába. Rá viszont a végén nem húztak zakót, sőt, ő lett a szabó: gárdája jó játékkal, simán megnyerte az egyébként szintúgy kötelezőnek számító meccset.
Ahogyan azonban ő is értékelt, hátradőlésnek most nincs helye. Egyrészt a BL-selejtezőkön látott Fradinál nem volt nagy kunszt optikailag jobban kinézni, másrészt amúgy is hátra van öt meccs a Konferencialiga főtáblájáig, amiről néhány hete sokan még a legrosszabb eshetőségként beszéltek. Máté Csaba viszont hozta, amire szükség volt. Ha el nem is oltotta a tüzet, de megfékezte, és megteremtette azt a nyugalmat csapata körül, amilyet ebben a helyzetben meg lehetett.
Kipróbálnád a sportfogadást? A legjobb helyen jársz! (x)
