Kevesen vállalják be azt a másodosztályban, amit a borsodi kiscsapat.
A Kazincbarcika olyan futballal harcolta ki a feljutást, amit a másodosztályban a kezdettől az első két helyre hajtó favoritokon kívül nagyon ritkán szokott bárki is bevállalni. A bátorságot, és az ahhoz párosuló minőséget ezúttal jutalmazta is az élet. Ugyanakkor az is szembetűnő, hogy ez aligha ment volna a jóval harmincon túli, tekintélyes élvonalbeli rutinnal bíró kulcsemberek nélkül.
A szezont megelőzően bizonyára kevesen gondoltak arra, hogy a Kolorcity Kazincbarcika SC a feljutásért küz majd az NB II-ben, és ráadásul el is éri azt. Akkor pedig még kevesebben, amikor Erős Gábor csapata három forduló után egy ponttal állt.
A sors fintora, hogy a Csákvár és a BVSC helyett azt a Vasat fogta meg egy ikszre a rajtnál, amelyet végül egy ponttal megelőzve hagyott a másodosztályban. A Barcika aztán belelendült, a következő négy meccsen egy 5-0-s és egy 7-0-s győzelmet is elkönyvelhetett. Az igazán nagy álom viszont menet közben szövődött, s miután tisztázódott, hogy a vezetőség feljutás esetén áll az NB I elébe, a pályán is beteljesült.
A bajnoki menetelésből összesen 30 játékos vette ki a részét. Ebben az írásban azokat emeljük ki, akik a legfőbb letéteményesei voltak annak, hogy a klub története során először az élvonalban indulhat.
Polgár Kristóf
A fiatalon a Liverpool utánpótlásában is megfordult belső védő egy gyirmóti kitérő után érkezett a lassan már csak korábbi anyaegyesület Diósgyőrtől. Ő egyébként kivétel a bevezetőben említettek alól a maga 28 évével.
A szezon során a védelem leginkább nélkülözhetetlen tagja volt. 2451 játékpercével a Kazincbarcika keretének második legfoglalkoztatottabb játékosa volt.
Hangozzék bármilyen furcsán, extrája az volt, hogy nem volt igazi extrája. A Cube által vizsgált védekező mutatók egyikében sem alkotott kiemelkedőt ligaszinten, a legtöbb karakterisztikában posztját tekintve a középmezőnybe tartozott.
Néhány mutatóban első blikkre gyengén muzsikált, ennek azonban megvan az oka. A Kazincbarcika – szakítva az NB II-es „hagyományokkal” – a játszós foci mellett tette le a voksát. Ebben, ha jól működik, éppen arra van kevesebb szükség, amely mutatókban Polgár szerényebb számokat produkált.
Lucas
A 36 éves veterán a Kazincbarcika karmestere volt a pályán. Nem csoda, hogy kora ellenére a 30 mérkőzésből 28-on szerepet kapott, és csak egyszer nem kezdőként.
Nála volt a legtöbbet a labda az egyébként is annak birtoklására törekvő csapatból, továbbá övé volt a legtöbb progresszív passzkísérlet is. Ebben 90 percre vetítve sikerült 13 fölé csúsznia, ráadásul átlagban alig valamivel többet, mint kettőt rontott el.
Irányítóként öt találata mellett további hatot készített elő közvetlenül. „Passzgépként” utóbbi nem tűnik soknak, ám egyrészt a középpálya centrumában a csatár és az amögött játszók után csak a harmadik vonalban volt, másrészt a későbbiekben azt is bemutatjuk, hogy az első számú előkészítő szerepére is megvolt az ember.
Lucas esetében így bőven elég hozzáadott értéket képeztek a gólpassz előtti, illetve a támadóharmadba tartó átadások. A siker egyik kulcsa volt, hogy a csapatot úgy tudta a tengelyből mozgatni, hogy az a két szélről egyaránt érdemben tudott veszélyes lenni.
A középpályás hátország
Ahhoz viszont, hogy Lucas vezényelhessen, kellett a csapatnak hátország. Nem csak a védelemben, a középpályán is. Ennek egy része, az úgynevezett rest-defence szinte láthatatlan, pontosabban eseményalapú mutatókkal nehezen leírható tevékenység.
Egy labdatartásból építkező csapatnak ugyanis, ha stabilan eredményes szeretne lenni, mindig felkészültnek kell lennie a játékszer elvesztésére. Ezt nagyrészt a megfelelő helyezkedés alapozza meg. A játékosok egy részének olyan pozícióban kell lennie, hogy ha az ellenfél lefordul, minél kevesebb és kisebb rés legyen a pajzson, illetve minél könnyebb legyen gyorsan megzavarni az induló kontrát.
Ez a feladat a középpályán a szintén 36 éves Varga Józsefre, illetve Kártik Bálintra (28) hárult. Előbbi 2590 percével a legtöbbet játszó tagja volt a Kazincbarcika csapatának, míg utóbbi is befért a top5-be (2281).
Bódi Ádám
A már említett Varga József búcsúja sem volt szép a DVSC-től, az NB II-es szezon legtöbb kanadai pontját szerző játékosa pedig végképp méltatlanul távozott. Bódi Ádámnak úgy mutattak (hátsó) ajtót Debrecenben, ahogyan a leghitványabb, év közben bugázott légiósoknak sem illik.
A rutinos középpályás ezután már a szezon felénél úgy fogalmazott, bebizonyította: kár volt őt leírni. A teljes idény és a történelmi feljutás pedig végképp igazolni látszik szavait.
Kilencszer maga talált a hálóba, tizenötször pedig társainak készített elő, vagyis remek híd volt a progresszióért felelős középpálya és a kialakított helyzeteket értékesíteni hivatott csatársor között.
Lubickolt abban, hogy a Kazincbarcika nagyban épített a széljátékra, beadások terén nem volt nála jobb az NB II-ben. Pizzachartja jól mutatja, hogy amíg több mutatóban kiemelkedőt alkotott, addig nem egy olyan volt, amiből kevésbé vette ki a részét.
Mindez azért lehetett így, mert társai úgy „futballozták őt körül”, hogy tehermentesítve legyen, és üveghangon csinálhassa azt, amiben igazán jó. Ez is kellett ahhoz, hogy helyzetkialakítás terén is az abszolút elitbe tartozott. A kettő együttes eredménye, hogy 29 meccsen 0,5 fölötti gólpasszátlagot produkált.
Pontossága volt az alapja annak, hogy a ketten együtt 2100 játékperc fölé csúszó Pethő Bence és Myke Bouard Ramos 14 gólig jutottak csatárposzton, valamint hogy a védelem tagjai is gólerősek tudtak lenni.
