Egy küzdelmes meccs tanulságai számokon keresztül.
A magyar válogatott bár magára talált a jókora düsseldorfi nyakleves után, nyerni azonban nem tudott hazai pályán Bosznia-Hercegovina ellen. Marco Rossi több ponton is változtatott kezdőcsapatán egyik meccsről a másikra, nem beszélve arról, hogy a két ellenfél minősége, és ebből adódóan taktikai berendezkedése között is nemhogy zongorán, de templomi orgonán lehetett játszani a különbséget. Öt ponton keresztül vettük szemügyre a bosnyák válogatott elleni mérkőzés érdekességeit és tanulságait.
Meglepetés még a meccs előtt
Érdemes azzal kezdeni, ami már jóval a kezdősípszó előtt eldőlt és kiderült. Rossi ugyanis mindenkit meglepett azzal, hogy egyenesen a kezdőcsapatba nevezte a németek ellen újoncként bemutatkozó Nikitscher Tamást.
A kecskeméti középpályás párharcerősségéről az NB1.hu különböző platformjain már sok szó esett. Erősségeit a kerethirdetésről szóló írásunkban is boncolgattuk, míg elemzőműsorunkban az xfb Analytics adatelemzője, Borbély Imre viccesen „emberevő középpályás”-ként aposztrofálta Nikitschert.
Csapatba állításával Rossi +15 centit és jókora fizikai erőtöbbletet pakolt az együttesbe Nagy Ádámhoz képest. Ezzel készült a Nationalelfnél egyrészt a játékosok felépítése, másrészt a technikai tudásbeli deficit okán jóval fizikálisabb futballt játszó bosnyák csapatra.
Ezzel a húzással nem is sült fel, hiszen a KTE játékosa 16 párharcából 9-et megnyert, amire az ellenfelet tekintve Nagynak kevés esélye lett volna. Emellett a számok tekintetében passzjátékban sem vallott szégyent. Bár még bele kell szoknia a rendszerbe ahhoz, hogy labdajáratásban is hasznos tudjon lenni, 39/34-es (87%) passzmutatója a középpálya tengelyében egy rendben lévő mutató.
Utoljára Litvániában volt nálunk ennyit a labda
A Rossi-éra egyik legérdekesebb kérdése volt az Eb-selejtezők sorsolása után, hogy mire megy majd a válogatott akkor, ha nem a nagyok játékát kell elrontani, hanem olyan ellenfelekkel szembenézni, akik valami hasonlót terveznek a mieink futballjával. Ezt abban a sorozatban volt is alkalom gyakorolni.
Kedden a mieink 61,35%-ban birtokolták a labdát a bosnyák válogatott ellen. Ilyen mértékű mezőnyfölényre legutóbb Litvániában (63,5%) volt példa. Egy olyan mérkőzésen, amelyen a litvánok a 20.-tól a 82. percig vezettek, vagyis ebben a periódusban teljesen érthető módon engedték át a kezdeményezést.
Egyébként annak a meccsnek az „odavágóján”, a Puskás Arénában 70,44%-ban volt nálunk a labda Litvánia ellen. Azelőtt, Montenegróban, ahol Rossi a labda folytonos birtoklásával próbálta elvenni az ellenféltől a támadások lehetőségét, 69,4%-ban.
Ez jól láttatja, hogy a bosnyák válogatott mit akart, pontosabban mit nem. Céljuk – ahogyan azt a meccs után játékosuk sem rejtette véka alá – a vereség elkerülése volt. Abban tehát érheti kritika Rossit, hogy mennyi és milyen elképzelése volt a helyzetkialakítást illetően, ugyanakkor a magyar csapatban megvolt az erre való törekvés, míg a bosnyákban a legkisebb mértékben is alig.
Azt csináltuk, amire az ellenfél lehetőséget hagyott
Ezzel szorosan összefügg, hogy a magyarok sok beadással (21) próbálkoztak a mérkőzésen, amely a Rossi-korszak bármelyik naptári évi átlagát bőven felülmúlja. Ebben Szoboszlai, Sallai és Nagy Zsolt járt az élen (5-5-5).
A bosnyák válogatott ugyanis jól tömörült a pálya középső hosszanti harmadában, tervük az volt, hogy ha veszély érkezik, az inkább jöjjön a szélről. A kereken 190 centis átlagmagasságú Katics-Bicsakcsics-Barisics belső védőhármas birtokában ez egy racionális döntés volt Szergej Barbarez szövetségi kapitánytól.
Ugyanez okból nehéz elképzelni, hogy Marco Rossi önként és dalolva rendezkedett volna be a kapu elé ívelgetésre. Ugyanakkor mivel Varga, majd a végén Ádám révén az övéi sem voltak fegyvertelenek e téren, ezért úgy reagált, hogy ha ezt engedik nekünk, akkor hát csináljuk ezt.
A beadások egyébként nem is mentek rosszul, 21-ből tíz (47,6%) talált embert, a komolyabb lehetőségeink többsége is ilyen szituációból alakult ki. Más kérdés, hogy betalálni Varga kis-, illetve Ádám nagy helyzetéből sem sikerült.
Az egyszemélyes hadsereg, avagy a magára hagyottan kínlódó Dzeko
Fentebb azt írtuk, hogy a bosnyák együttesnek kevés és egyszerű elképzelése volt azt illetően, hogy ha lehetőség nyílik rá, hogyan akar felérni a magyarok kapujáig. Ennek kulcsa a karrierje során számos európai nagycsapatban megforduló Edin Dzeko volt. Barbarez arra apellált, hogy a bő egy évtizeden át a legmagasabb szinten játszó célemberüket keresik majd az előretett labdákkal. Neki ebből a mellé fellépő (minimális) támogatószemélyzettel kiegészülve kellett volna alkotnia valamit.
Ha pusztán a számokat nézzük, Dzeko nem nyújtott emészthetetlenül rossz teljesítményt. 7-ből 3 támadópárharcát megnyerte – ez összmennyiségben gyengébb, hatásfokban viszont jobb karrierátlagánál. Emellett kiharcolt három faultot, illetve a bosnyákok két kaput találó lövésének egyikét is ő adta le.
Játékából ugyanakkor minden nemű energia és átütő erő hiányzott. Ha egy az egyben nem is, de létszámfölényben legtöbbször gond nélkül vette le őt a magyar belső védőhármas. Ebben persze nem elhanyagolható szempont a fentebb említett, azaz hogy nagyon kevés segítséget kapott a társaktól.
Párharcok és akarat: a számok igazolják Szoboszlai szavait
A németországi 0-5 utáni interjújában Szoboszlai Dominik a párharcok során való intenzitást hiányolta a magyar válogatott tagjaitól a legexplicitebb módon. „…Itt most nem az eredményről beszélek, hanem a hozzáállásról, arról az akaratról, az elánról, hogy minden párharcba úgy mész bele, hogy nem jössz ki vesztesen” – fogalmazott.
Noha egy párharc kimenetele nem csupán akarat kérdése, anélkül viszont valóban nehezen megy. És mivel a csapatkapitány arra utalt, hogy ebben lesz leginkább mérhető az a reakció, amit Rossi Düsseldorfról Budapestre elvár a csapattól, érdemes ezekre a mutatókra is vetni egy pillantást.
A bosnyák válogatott ellen 194 párharcot vívott a Rossi-csapat, ami számottevően több, mint a németek elleni mérkőzésen (135). Ezek 47,4%-át sikerült megnyernie, vagyis 92-t. Ez a hatásfok szinte megegyezik az idei tíz mérkőzés átlagával (47,8%), viszont bőven felülmúlja a düsseldorfit (43,7%).
Utóbbihoz hasonlóan alacsony sikerrátát egyébként csak tavaly, a kínkeserves litvániai 2-2 alkalmával mutatott a csapat, míg idén a második legszerényebb mutató is 46,58% volt Izrael ellen.
A 2024-ben lejátszott tíz mérkőzés nagy részén a magyar csapat párharcmutatója 47-48% körül mozgott, a németek elleni beesés után ezt sikerült is visszatornázni. Mint a futballban minden, úgy ez a mutató is sok körülmény mentén áll össze. E téren az sem elhanyagolható, hogy a magyar válogatott Németországban Rossi alatt először próbált meg szinte végig, egy az egyben letámadni egy ilyen erős ellenfelet, ami kihatással lehetett a hatékonyságra.
Ugyanakkor ha már Szoboszlai ebben találta mérhetőnek a csapat reakcióját a német zakóra, akkor érdemes ennek mentén (is) értékelni. Ha csak a párharcmutatókra szorítkozunk, Németországban valóban hiányozhatott valami az akaratból. Ami viszont ugyanebben pozitív, hogy Budapestre visszatérve megvolt az a reakció, amit a szövetségi- és a csapatkapitány is elvárt a csapattól.
Kipróbálnád a sportfogadást? A legjobb helyen jársz! (x)
