Vasas-szurkolók: a soha többet ki nem menők újabb szerelmi csalódása

Feljuthattak volna, ha az edzőjük 1 ponttal kevesebbet szerez.

Forrás:

„Buck Miki nem leszek, ilyet soha nem teszek!”

 

Nem csak átjárta, de szét is tépte őket a világfájdalom. 

Egytől egyik mindannyiukat!

Nem is csak úgy ketté  vagy hárommá, esetleg néggyé, hanem olyan apró darabokra, mint egy-egy örökké tartó tűszúrás.

Fájt minden levegővétel, minden kimondott szó, minden korty sör.

Elárulva, becsapva érezték megint magukat. 

Biztosak benne ismét, hogy náluk több és nagyobb fájdalmat még soha, egyetlen szurkolótábor sem élt át. Nem csak Magyarországon, nem csak a Földön, de még talán az egész Univerzumban, de még talán a Multiverzumban sem.

Ezt éreztek, amikor tavaly lezárták a bajnokságot és nem juthattak fel. Ezt érezték akkor is, amikor kiestek, amikor annyiszor nem tartották be a volt vezetők, volt edzők és volt játékosok az ígéreteiket.

Volt, hogy ott sírtak a pályán, mert eltemették a csapatukat, mivel az megszűnt (mint később kiderült ugye, átmenetileg).

A legjobban az fájt nekik, és fáj majd most is, amikor a dolgos hétköznapokon fricskázzák őket a többiek, vagy ami a még rosszabb, ha sajnálják őket.

Meg vannak róla győződve, hogy mindig velük történik mindez.

Már eltelt egy nap, de még mindig csak zihálva kapnak levegőt, nem esznek, nem kíváncsiak a szerelmük csókjára, nem kíváncsiak a vakcinára és a vírusra sem, és nem kíváncsiak arra sem, hogy aznap, amikor tönkre ment már vagy végtelenjére is az életük a csapatuk miatt, a III. Kerületi TVE feljutott az NB II-be (a következő képen az ő ünneplésük egy szeletje látható - a szerk.), az Atlético Madrid meg fogcsikorgatva elérte azt, hogy 1 fordulóval a bajnokság vége előtt még mindig a spanyol bajnokság megnyerésének a legnagyobb esélyese. Arra is fittyet hánynak, hogy a csodálatosan versenyző Valter Attiláról éppen a meccsük előtt került le a gyönyörű Maglia Rosa a Girón, köszönhetően annak, hogy Egan Bernal akkorát ment fent a magasban a saras murván, amit addig ember el nem tudott képzelni, hogy ember erre egyáltalán képes lehet.

Inkább ott álltak elkeseredetten a főbejárat előtt, körülöttük a rohamrendőrök, velük szemben egy kerítés, mögöttük a biztonságiak, és egy idő után a nagy kedvenc, Tóth András pályaedző, majd még néhány játékos.

Voltak közöttük ám eléggé kemény, sokat megélt srácok, csinos lányok, családanyák, családapák, ilyen vagy olyan szakmát űzők és még volt politikus is. Ő volt talán a legjobban kikészülve, mert még akkor is maga elé merengve motyogott, amikor láttam, hogy éppen nem is ő beszél hangosan.

Megfogadták azt, amit már végtelenszer megfogadtak, hogy soha, de soha többet nem jönnek ki és soha, de soha többet nem fognak szurkolni a Vasasnak.

Mert hát nyilván a Vasas-szurkolókról van szó. Megint róluk van szó.

Mert a Vasas, amit egyébként a saját életüknél is jobban szeretnek és az utolsó fillérüket, az utolsó falat kenyerüket, az utolsó korty italukat és egyébként az utolsó lélegzetüket is nekiadnák, ismét fájdalmat okozott nekik.

A Vasasnak van egy olyan különös tulajdonsága, hogy sokkal nagyobb, sokkal jobban szúró, sokkal jobban hasító, sokkal jobban szétmarcangoló, sokkal jobban fulladást okozó, sokkal nagyobb szédülést generáló fájdalmat tud okozni, mint a halál vagy a halálnak a híre.

Ott álltak a lefújás után és egyszerre voltak dühösek, idegesek, fenyegetőek és egyszerre voltak romantikusan védtelenek is. Képesek lettek volna fájdalmukban nekimenni az egész világnak is, de mégis látszott rajtuk, hogy ott belül, ahol a lelkük és a szívük van (mindkettőnek piros-kék a színe, akárcsak a vérüknek), nem erő van, hanem a megfogalmazhatatlan fájdalom.

Olyan fájdalom, amit csak egy fanatikus futballszurkoló tud érezni!

A Vasas, bár nagyok voltak a reményeik iránta, mégsem jutott fel az élvonalba. Az sem vigasztalja a Vasas-szurkolók nagy többségét, hogy így legalább ismét játszhatnak a legnagyobb rivális Szegeddel, együtt bandázhatnak a nagyon jó barát győri és békéscsabai haverokkal (amikor az ETO busza elhagyta a stadiont, vastapsot kapott) az egymás elleni meccsek előtt és után, és az sem, hogyha szerencséjük van, megint augusztusban mehetnek Siófokra, ahol akkorát bulizhatnak ismét, amit majd megint napokig kell kipihenniük. Mehetnek Diósgyőrbe is, ahol minden bizonnyal (akárcsak Szegeden) igazi, kőkemény kihívások várnak rájuk.

 

Láttam Andrást, a volt politikust és testvérét, a példás családanya Esztert. Láttam a Veres Gyurit, akiről már tinédzser koromban azt hallottam, hogy egész Európa tőle fél. Láttam az Antit, akinél a mélyebbre senki nem tudja szippantani azt a szeretetet, amit számukra csak a Vasas tud jelenteni. Láttam az Örnikét, aki jogosan szólt be a valóban pocakot eresztett krónikásnak, láttam a Balázst, akinek annyira hiányzik a régi Illovszky Stadion, hogy azt hittem, soha többet nem fogom már látni, és láttam a Buck Mikit, aki a több sajtóorgánum által tüntetésnek címzett megmozdulás közben arra is odafigyelt, hogy kidobja egy szurkolónak a stadionban felejtett táskáját.

 

Ekkor kapta a bejegyzés elején jelzett rigmust, amit mindig megkap, amikor hangosbemondóként sportszerű szurkolást kér a publikumtól.

A többiek hazamentek, de nem azért, mert nekik ne fájt volna a Vasas újabb kudarca. Szerintem ők már a Nyíregyháza elleni, előző fordulóbeli vereség után beletörődtek abba, hogy a Vasas nem jut fel az élvonalba. És erre tulajdonképpen semmi esélye nem is volt már az utolsó fordulóban, mert még 13 perc sem telt már el a Vasas-ETO-ból (3-0 lett a piros-kékeknek), amikor a lelátó népe tudta már, hogy a DVSC és a Gyirmót is vezet.

Onnantól kezdve nagyobbrészt síri volt a hangulat az amúgy gyönyörű Illovszky Rudolf Stadionban.

A Vasas nem Nyíregyházán bukta el a feljutást az előző fordulóban, hanem azért, mert az őszi idény elején nagyon beragadt, volt, hogy közelebb volt az NB III-hoz, mint az NB I-hez. A koronavírus-járvány kiemelten sújtotta az ősszel és a tavasszal is, folyamatosan volt vagy 10-15 hiányzója, amikor az utolsó meccsekre meg kezdett összeállni a létszám, akkor kidőlt a 4 legfontosabb játékosa, Jova Levente, Feczesin Róbert, Pátkai Máté (a végére visszatérhetett, de a visszatérési protokoll miatt nem játszhatott annyit, mint amennyire a csapatának szüksége lett volna) és Berecz Zsombor.

Ezt a négy hiányzót bármelyik másik gárda igen megérezte volna, de ezek most mind nem vigasztalják a Vasas-szurkolókat.

Mint ahogyan az sem, hogy az utolsó meccsre a sajtó is kíváncsi lett a csapatukra, mert emlékszem például arra, hogy egész télen a Vasas  2-3, a Nemzeti Sport 1 munkatársán kívül csak az nb1.hu volt ott a meccseken úgy, hogy volt olyan szombat-vasárnap, amikor 5-6 meccsen melóztunk és Angyalföldön fejeztük be a hétvégét vasárnap késő este.

Schindler Szabolcs vezetőedző az nb1.hu kérdésére válaszolva mondta azt a mérkőzés utáni sajtótájékoztatón, hogy a tulajdonosok majd döntenek a sorsáról, mint ahogyan azt is, hogy 81 ponttal ő nyerte meg az NB II-es bajnokságot, mert a győztes Lokinak csak ugye 80 lett.

A dolog angyalföldi szempontból nem is olyan apró szépséghibája, hogyha eggyel kevesebbet szerez, akkor most nagyon boldogok a Vasasnál, mert a Békéscsaba edzőjeként 1-1-et játszott a második fordulóban a csapata az angyalföldiek ellen, és ha ott nyernek a piros-kékek, akkor most NB I-esek lennének.

Az is hiba volt az egyik angyalföldi szurkolói Facebook-oldaltól, hogy azzal foglalkozik, hogy a Gyirmót mennyi 11-est kapott az utóbbi mérkőzéseken, nem pedig azzal, hogy ahhoz, hogy 11-est kapjon egy csapat, be kell jutni a tizenhatoson belülre. És azzal sem foglalkozik, hogy abból mennyi volt jogos, mert az ellenfelek nem igazán reklamáltak ellenük.

 

Arról nem beszélve, hogy Illovszky Rudolf, a Vasas valaha volt legnagyobb legendájának az volt edzői és sportemberi hitvallása, hogy aki a bíróra fogja a kudarcot, az nem ért a labdarúgáshoz. És akkor még azt is meg kell jegyezni, hogy a zseniális Csertői Aurél csapata 6 pontot vett el a Debrecentől, a Vasastól meg 4-et...

 

A szurkoló viszont azért szurkoló, hogy érezzen, számon kérjen és próbáljon összefüggéseket találni.

A Vasas szurkolóinak most nagyon rossz, és érthető, hogy megfogadták közülük nagyon sokan, hogy soha többet nem mennek ki a Fáy utcába és idegenben sem.

Fájdalmukban viszont elfelejtették a lényeget.

Mégpedig azt, hogy az elmúlt évtizedekben ezt ők fogadták meg a legtöbbször az egész világon, és hiába vannak úgy vele, hogy de most aztán végleg így lesz, eddig is így voltak vele, mégsem így lett.

Mert a szerelmek közül az egyirányú tart csak és kizárólag örökké!

Azért az, mert az a legfájdalmasabb!

FRISSÍTÉS:

KEDD, 20.46:

Budapesten maradhat az MTK-tól távozó vezetőedző - NB1.hu

 

Legfrissebb híreink