Az egyetlen út: beszámoló a Kerület-Vasas kupameccsről

Fáj és szúr, minden egyes áldott nap!

Forrás: Vasas FC

„Van aki szeret, van aki utál, attól függ, mit akarnak látni benned. Légy önmagad, csak így tudhatod meg, ki kedveli azt, aki valójában vagy!”
(Hosszú Katinka)

Először Gergő írt rám, aki fél éve került az nb1.hu-hoz, de a következő pillanattól már nem volt megállás. Sorban jöttek az üzenetek.

Pedig a gépemet már kikapcsoltam, csak a telefon volt hátra, de megelőztek. Annak ellenére, hogy tökéletesen elterveztem, hogy nyugodt éjszakám lesz. Nem kellett volna semmi mást tennem hozzá, csak idejében lecsatlakoznom a világhálóról.

De nem jött össze. 

Az embereket az különbözteti meg az általam egyébként tiszta szívből utált gépektől és algoritmusoktól, hogy mi nem kiszámolunk, hanem megérzünk. 

És én megéreztem. De még mennyire.

Wales-Magyarország: a siket és vak diáklány igazsága - képek, videók - NB1.hu

Forrás: Smith ügynök: „Ön bizonyára látja Mr. Anderson, bizonyára tudja már, hogy nem nyerhet, tehát értelmetlen a harc. Miért Mr. Anderson? Miért? Miért ilyen makacs?" Neo: „Mert így döntöttem!"  Pontosan olyan jó volt minden kedden Cardiffban, mint a 90-es években.

Előtte még elmesélem, hogy a magyar fociban mindig is a legendás, téli edzőmeccsek voltak a kedvenceim. Azokban az időkben, amikor még november közepén vagy a végén befejeződött a bajnokság, ami március elején folytatódott. A csapataink meg még szerencsére nem jártak majdnem nyári éghajlatú, külföldi edzőtáborokba, hogy utána visszajöjjenek a téli körülmények közé játszani.

A klíma sem ment még teljesen tropára akkoriban, így röpködtek a kőkemény mínuszok az első téli edzőmeccseken is (Magyarországon volt mind), hópelyhek sokaságaival megspékelve. 

És mi forralt borral a kezeinkben 1 perc alatt a legtökéletesebb, látnoki, szakedzői magasságokba fejlődtünk, mert nekünk, szurkolóknak, ennyi idő is elég arra, hogy megállapítsuk, kiesünk-e vagy végre bajnokok leszünk végül.

A téli edzőmeccsekkel majdnem egy szinten szeretem a kupameccseket is. Mert az ilyen jellegű találkozókon bármi előfordulhat és annak az ellenkezője is. Mondjuk a magyar fociban a bajnokikon is, ezért is szeretem a mi kis labdarúgásunkat – az összes hibájával együtt – a világon a legjobban.

Szóval megéreztem október 30-án, hogy mostantól kőkeményen meg kell majd fizetnem életem addigi összes bűneiért, melyeknek a felsorolása pont 41 évet és 16 napot venne igénybe.

Szóval, amikor elsőként Gergő, majd utána pillanatokon belül a többiek is rám írtak, tudtam, hogy sikerült kisorsolni azt, hogy a Magyar Kupa nyolcadik körében összekerüljön egymással a két kedvenc csapatom, a III. Kerület és a Vasas. Az a két csapat, amelyik nagyjából még pont semmivel nem tudott megörvendeztetni soha. 

A Vasas nyert mondjuk kupát 86-ban, de akkor még annyira kisdrazsé voltam, hogy gyakorlatilag nincsen emlékem róla, és különben is inkább kiesések és a megszűnések jutnak az eszembe, ha rá gondolok, ugyanúgy, mint a Kerületről, de a kis csapatomat még Csepelre is elköltöztették egyszer jó okosan.

Amikor fényt kaptam a párosítást illetően, rájöttem, hogy semmi szükségem ellenségekre, ha ilyen barátaim vannak. Elgyengülve, lezsibbadva, levegőt nem kapva, izzadva, végső elkeseredésemben még a Facebookra is kiírtam, valami olyasmit, hogy komolyan gondoljátok a Kerület-Vasast, köszönöm szépen, bele fogok pusztulni, de csak mosolyokat, lájkokat, és nem megértést, segítést, törődést és/vagy együttérzést kaptam cserébe.

A megpróbáltatásoknak azonban még nem volt vége, mert kiderült számomra, hogy a sorsolást Pál Zoltánnak, az egyik valaha volt legkedvencebb Vasas-futballistámnak köszönhetem, aki miatt életem során szerintem több száz fogadást kötöttem azzal kapcsolatban, hogy a Vasasból az én kis Atlético Madridom fogja elvinni örökös csapatkapitányának...

Nyugodtan kijelenthetem tehát, hogy a barátok, és a focicsapatok után a(z egyik) kedvenc megválasztása is remekül sikerült...

Teltek és múltak a napok és én egyre többször gondoltam arra, hogy mégis mi a jó francot fogok én csinálni a Kerület-Vasason?

A Kerület pályája mellett nőttem fel, voltam a sajtófőnöke, technikai vezetője, de a Vasast akartam mindig is elvenni feleségül, és szintén voltam a sajtófőnöke...

Először arra gondoltam, hogy mindig annak a csapatnak szurkolok majd, amelyik támad. Aztán még jobb ötletem támadt: annak, amelyiknek a játékosánál van a labda, mert mégiscsak jobb pörgősebben szurkolni, mint csak úgy kényelmesen...

Abba viszont nem mertem belegondolni, hogy mi lesz akkor, ha bármelyik csapatom is gólt kap, mert már akkor, amikor azon flesseltem, hogy mondjuk a Czvitkovics Peti a Vasas kapujára tör, vagy Szatmári Lóri betör a Kerület tizenhatosára, elfogott a szédülés, émelyegni kezdtem, arról nem beszélve, hogy maga a sátán kezdte el belülről szétszakítani a testfelépítésemet...

Majd eljött a meccsnap, végeztem a reggeli feladataimmal és nagy bátran elkezdtem készülődni, hogy elindulok életem meccsére.

De sajnos megbuktam önismeretből!

Már azokra a jelekre is fel kellett volna figyelnem, hogy másfél napja nem tudtam enni és inni, de arra is, hogy reggel óta úgy fázom, mint még soha...

Ültem a padon, rajtam már a cipő is, majd egész egyszerűen leblokkolt a szervezetem.

Képtelen voltam arra, hogy kimenjek a két csapatom egymás elleni meccsére, hogy lássam azt, ahogy az egyik vereséget szenved, ahogy a barátaim szomorúak lesznek, miközben megfagynak a csodálatos, déli 12 órás kezdés ellenére is a lelátón.

Csak ültem, csak ültem és amikor felnéztem, akkor vettem észre, hogy már fél kettő van, mindjárt vége a lidérces rémálomnak. Hívtak többen, írtak rám csomóan, de most, hogy zajlott A MECCS, már nem érdekeltek a jelzések. 

Nem volt nehéz kiszámolnom, hogy már csak nagyjából 15 percet kell kibírnom addig, hogy szembesüljek remekbe szabott földi pályafutásom legfájdalmasabb pillanatával, azzal, hogy életem egyik értelme kiejti a másikat.

Azt mondják sokan, hogy Isten csak és kizárólag annyi szenvedéssel sújtja az azt megérdemlő embereket, amennyit megérdemelnek és elbírnak.

Úgy látszik, van még mivel szembenéznem (karácsony erre remek alkalom eleve) és ki is vagyok képezve strapabírásból, mert 1-1 lett a végeredmény, azaz, jöhetett a hosszabbítás...

Három nappal később volt a születésnapi bulim, a meccsről senki nem beszélt. Vagy lehet, hogy igen, de már nem emlékszem rá.

Az első Jameson ugyanis a Berci és a Papp Laci tiszteletére ment le, mert ők tudják a legjobban, hogy mit éltem át ennek a meccsnek a párosítása miatt. Nagyjából azt, amit ők. Csak szerintem ők annyival erősebbek nálam, hogy ott voltak...

Másnap reggel, pontosabban késő délután, amikor felébredtem, életem legfontosabb fogadalmát tettem meg, ugyanúgy, mint már végtelenszer. 

Azt, hogy soha többet nem szurkolok, mert ebből elég volt!

De megint nem tudtam betartani.

Nekünk szurkolóknak ugyanis nem csak néhány nap ünnep az életünkben. 

Mert mi, szenvedélybetegek, minden egyes áldott nap újjászületünk.

És a mi utunk is a keresztig tart ám.

A keresztünkig, melyhez szintén a végsőkig tartó hűséges szeretet útja vezet.

És akármennyire fáj és szúr mindenhol, soha, de soha nem térünk le róla!

ÁLDOTT, BÉKÉS ÜNNEPEKET MINDEN SZURKOLÓNAK!

MINDENKI SZÓFIÁBA!

Legfrissebb híreink