Budapest – A szeretet, a lelkesedés, a fanatizmus és a szenvedély négyese mindent legyőz.
„A labdarúgás – ez és sok más, más érzések, amik szavakba nem önthetők – megérthetetlen a hétköznapi ember számára, aki képes leélni az életét egy üveg mögött, ahelyett, hogy széttörné azt és belépne a valóságba”
Az elmúlt két hétben rengeteg képet és videót láttam. Nem az Eb, hanem a magyar válogatott miatt. Az Európa-bajnokságokat nem nagyon szerettem, mert nem volt eddig egyen sem ott a magyar válogatatott, amióta élek. A Copa Américát csipázom (a vb-nél is jobban, ha nem vagyunk ott), a maga szenvedélyével a pályán és a lelátón egyaránt.
De amiket most átéltem az elmúlt időszakban, az mindent vitt. Amilyen elementáris erővel fel tudja ruházni az embert a szurkolás élménye és az, hogy végre mindenki egyet akart az országban, az semmi máshoz nem hasonlítható.
Szóval néztem a fényképeket és a videókat, sorra dolgoztam fel őket, szerkesztettem bele a cikkekbe az összeset, de volt egy pillanatfelvétel (direkt csak a bejegyzés aljára van illesztve), amelyikkel egész egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. Pár órával ezelőtt találtam meg, és azóta is csak nézem, és csak nézem.
A katarzisról, legyen szó győzelemről vagy vereségről, szinte csak tökéletes felvételt lehet készíteni. Ahogyan az emberi arcok, tekintetek, megörökített cselekedetek, hangok, fények tökéletes harmóniát alkotnak. Akár boldogságot és örömöt, akár szomorúságot és fájdalmat látunk.
A megrázó, felkavaró dolgokat szeretem a művészetben. Azokat az alkotásokat, amelyek elgondolkoztatnak, és nem csak az történik, hogy amikor meglátom vagy meghallom őket, akkor egy mosollyal vagy fintorral tudomásul veszem a fejleményeket, majd haladok tovább. Az a típus vagyok, aki a nem hétköznapi, nem megszokott hatásokon tud eltöprengeni.
Szóval nézem ezt a képet, próbálom értelmezni, de minden egyes alkalommal valami megmagyarázhatatlan kettőség járja át az elmémet. Ahogy nézem, pontosan átérzem a magányba menekült fájdalom minden egyes pillanatát. Mert én is éltem már át hasonlókat, nem is egyszer, rengetegszer. Mert kikapott a csapatom. És kikapott akkor is, amikor én azt szerettem volna, mivel már ezerszer megálmodtam, hogy nyerjen.
Olyankor mindenkinek békén kell hagynia. Nem lehet hozzám szólni, nem érdekel semmi, órákig, napokig, de akár még sokkal tovább is képes vagyok arra a tettre, hogy képtelen legyek bármit is csinálni, mert meghalt a lelkem.
Szóval nézem ezt a képet, és azt látom rajta, hogy a sráccal ugyanaz történt (és még biztos, hogy most is történik), ami velem szokott. Ez a fiú annyira, de annyira szurkolt a magyar válogatottnak, hogy képes volt átlépni minden olyan korlátot, amely elméletileg (kivéve a szurkolóknál) képes lenne megakadályozni azt, hogy a szeretet, a szenvedély, a lelkesedés és a fanatizmus négyese bármit legyőzzön. Annyira szerette volna, hogy a szerettei megint sikeresek legyenek, hogy képes volt kockára tenni érte a saját lelki világát. És ami a legkeményebb, ezt még biztos, hogy százezerszer megteszi majd.
Az ilyen léptékű és horderejű döntések meghozatalára csak a labdarúgás miatt képes az ember. Az iránta, miatta érzett imádat soha nem tapasztalt erővel ruházza fel a szerencséseket minden egyes alkalommal. Ám ez az erő arra kell, hogy szurkolva, telepatikusan, imádkozva, így vagy úgy, de átruházzuk azoknak, akikért szorítunk.
Hogy néha cserébe felülmúlhatatlan, csodálatosan szép, örömteli élményekkel gazdagítson, de az esetek többségében inkább jó alaposan a földbe döngöljön úgy, hogy mindennél jobban fájjon, és kilátástalannak tűnjön minden. És ezeket tudjuk, de csak azért is újra elkezdünk szurkolni.
És ennek a körforgásnak majd tényleg csak a halál lesz képes véget vetni, addig minden marad ugyanúgy, mint eddig.
Mert szeretni csak így van értelme. Ha néha nem fáj és nem gyűlöljük azt, amivel jár, akkor semmi értelme.
Mert ha nem tudjuk, mi a rossz, azt sem tudjuk, mi az igazán jó.
Ezért a magyar válogatottért meg mindennél jobb szenvedni!
Fotó: MTI – Balogh Zoltán
Kipróbálnád a sportfogadást? A legjobb helyen jársz! (x)
