Már ma tele volt szurkolókkal a Puskás Aréna

Jóban van-e egymással Dzsudzsák Balázs és Szoboszlai Dominik?

Carmell Busuttil!

Nevezett úriember volt az, aki az első gólt szerezte a legendás, ikonikus Népstadionban akkor, amikor emlékeim szerint először voltam (válogatott) meccsen a létesítményben. Sajnos olyan gól volt ez, ami után a világ összes pályáján csettintenek azok a szurkolók, akiknek örömöt okozott a találatával, és szívfájdalom, de el kell ismerni, a semleges nézők is.

Úgy mentünk ki apuval a 1990-es világbajnokság selejtezőjére Málta ellen '89 április 12-én, hogy ország világ tudta, hogy megnyerjük a meccset. A vége viszont, általános döbbenetre és elkeseredésünkre, csak 1-1 lett, az egyenlítő gólunkat Boda Imre szerezte a 49. percben 11-esből.

Íme, a két csapat összeállítása a magyarfutball.hu adatbankjából:

Azóta rengeteg válogatott és klubmeccsen voltam a létesítményben, de még Omega és Metallica koncerten is. Viszont arra emlékszem a leginkább, hogy a máltaiak elleni meccs előtt apu körbevitt a stadionban. Nem a lelátón, hanem kint az előterében.

Azóta is csodálkozom, hogy tudtam akkor életben maradni, mert már attól tátva maradt a szám (azaz, szerintem nem vettem levegőt), amikor a Stefánián belecsöppentünk a szurkolók hadába. Akkor meg pláne megálltak az életfunkcióim, amikor hangyányival később megláttam annak a stadionnak a körvonalait, amiről annyiszor mesélt már nekem apu.

Lakótelepen nőttem fel, így volt már tapasztalatom a nagy betonépületekről, de amit akkor ott megláttam, az egész egyszerűen szebb volt mindennél. Mentünk körbe és én nem néztem a lábaim elé, csak föl a magasba, a létesítmény tetejére. Hatalmas, monumentális volt a stadion és mivel már tudtam, hogy ebbe férnek be a legtöbben Magyarországon (és így a világon is), el nem tudtam képzelni, hogy ne nyerje meg az összes meccsét a magyar válogatott itthon.

Kezdéskor viszont azt tapasztaltam (miattam nem értünk picit előbb a helyünkre, pedig ha bajnoki meccsekre mentünk, muszáj volt úgy háromnegyed órával a kezdés előtt ott lenni a lelátón, mert a bemelegítéseket is mindig imádtam nézni), hogy nincsen tele a Népstadion. Megkérdeztem aput, miért van ez, és ő azt mondta azért, mert már nem mi vagyunk a legjobbak a világon, de majd egyszer újra azok leszünk.

Mivel nála jobban ember nem ért ám a focihoz, 1989 április 12-e óta várom azt minden egyes áldott nap, hogy beteljesüljön az, amit megígért nekem.

Ma újra 11 éves kisdrazsénak éreztem magam. Voltam már a Puskás Arénában nem is egyszer, mióta elkezdték az átépítését, de most volt a legjobb. Miközben a Valton Security szakembereivel kinn várakoztunk, hogy elindulhassunk a sajtóterembe, a magyar válogatott mai sajtótájékoztatójára (mely eseményről erre a linkre kattintva lehet tájékozódni), egyből a régi Toronyépületre hasonlító, új Toronyépületre szegeződött a tekintetem, és azonnal elkezdtem fényképezni.

De a képek nem sikerültek jól!

Nem azért, mert telóról dolgozom és nem igazán mozgatnak meg a profi beállítások (abban hiszek, hogy az érzést kell visszaadni, azt pedig rásegítéssel nem lehet, vagyis lehet, de az akkor már nem őszinte), hanem azért, mert nem voltak rajta a felvételeken a szurkolók.

Pedig láttam őket. Mindenkit, aki azon a részen volt.

Láttam, ahogy apák és fiaik, anyák és lányaik (vagy együtt), kicsik és nagyok, megfontoltabbak és a legfanatikusabbak is piros-fehér-zöldben igyekeznek sörrel vagy üditővel a kezeikben a helyeikre, és közben ők is csak nézik és nézik az épületet.

Azt az épületet, amit hónapokkal ezelőtt fotóztam már le a Gellért-hegy tetejéről, vonatról a Keletibe zötykölődve, mert már annyira vártam, hogy elkészüljön. Egyébként most is a Stefánia felől mentem direkt, mint először apuval, de esélyem nem volt rá, hogy legalább egy fényképet is készítsek, mert annyira magával ragadott a létesítmény által nyújtott látványvilág. És az is tetszett, hogy voltak munkások, akik elektromos rollereken közlekedtek, hogy jobban haladjanak.

Miután elindultunk a sajtóterem irányába, el kellett haladnunk szerencsére azokon részeken, ahol az ultrák igyekeztek fel mindig a lelátóra. Rengeteg emlék jutott az eszembe, hogy mennyire, de mennyire jó volt közöttük válogatott meccseken és kupadöntőn egyaránt.

Nyilván az, hogy milyen lett a sajtóterem, legkevésbé érdekli a szurkolókat/olvasókat, de annyit elárulok, hogy remek a végeredmény, ami azért fontos, mert mindenki gyorsabban és jobb munkával tud majd előrukkolni az eseményekről (kivéve engem, aki továbbra sem bíbelődöm majd a művészeti érték fokozásával, mert nálam az őszinteség az első, de nem állítom, hogy ez a jó hozzáállás és munkavégzés).

A sajtótájékoztatón egy dologra figyeltem végig. Hogy milyen az összhang Dzsudzsák Balázs és Szoboszlai Dominik között. Lehet ám szeretni vagy nem szeretni Dzsudzsákot, ám tagadhatatlan, hogy az elmúlt 10-15 év legfontosabb magyar futballistája lett és ha fejben végig rendben lesz, akkor Szoboszlainak is ez lesz a sorsa.

Számomra az jött le, ahogyan figyeltem, hogyan válaszolnak (nem azt, hogy mit, azzal a többiek foglalkoztak és itt van újra a link, amin az elhangzottakról lehet tájékozódni), hogy eléggé jó haverok lehetnek. A testbeszédük egy az egyben ugyanolyan volt, szinte mindig ugyanakkor néztek egymásra a kérdések elhangzásakor és nemcsak arra figyeltek, hogy Marco Rossi mit válaszolt, hanem arra is, hogy a másik mit felel.

Büszkék voltak rá, hogy az új arénában ők mutathatják be a magyar válogatott mezeit. Azóta visszaolvastam a beszámolókat és mindketten elmondták, a Puskás Aréna már akkor is varázslatos, ha csak lenn áll az ember az üres létesítményben a pályán.

És igazuk van!

Amikor a sajtóteremből lementek ők ketten és a teljes magyar sportsajtó, hogy a pályán is készülhessenek felvételek a mezekről, nem volt olyan kolléga, aki ne fotózta volna körbe a stadiont, de szerintem még olyan sem, aki ne készített volna olyan felvételt, melyen önmaga is szerepel.

Így tettem én is. Ám ez a felvétel sem lett jobb, mint az első képem, amikor odaérkeztem a helyszínre, mert ezen sem láttam a szurkolókat, akik pedig ott voltak a lelátón.

65 ezren voltak, képviselve az ÖSSZES MAGYART, akik csak léteznek a világon, és teli torokkal szurkoltak az Eb-n a világ legfontosabb válogatottjának.

Két dolog viszont szétszakította a szívemet, amikor ezt az idillikus képet vizionáltam az én kis világomba.

Az egyik az volt, hogy nem én vagyok a magyar válogatott csapatkapitánya, a másik, ami viszont még jobban a földbe döngölt, hogy nem a szurkolók között leszek.

Mert nem kell kimondani/leírni, mert mindenki átérzi majd, amikor először kiér a lelátóra: a világ valaha volt legszebb és legnagyobb stadionja értük épült fel!

És én ezt tényleg tudom, mert órákkal azután, hogy ott voltam, még mindig nem látok semmi mást, csak a stadionba hömpölygő és ott a válogatottért megőrülő, magyar tömeget!

Mert apu, aki soha nem hazudik, megmondta: egyszer újra mi leszünk megint a legjobbak!