Budapest – „Feltámasztotta a holtakat”, de rábíznám a fiamat.
Egy férfi miatt döntöttem el végleg, hogy apa akarok lenni!
Soha nem hittem volna, hogy ez így alakul, de most már kár lenne letagadni. Pár perccel ezelőtt vallottam be mindent a barátnőmnek is, tökéletesen időzítve, gyakorlatilag majdnem akkor, amikor kilépett az ajtón!
Egyébként azt is elárulhatom, hogy nem csak ez az egy srác tehet arról, hogy végérvényesen eldöntöttem, hogy utódot akarok. Az első, aki okolható mindazért, hogy a jelek szerint tovább öröklődik a vérvonalunk, Nick Hornby, aki azt írta az összes könyvnél zseniálisabb Focilázban, hogy a szurkoló életében kell lennie egy olyan kiscsapatnak, amelyiket gyakorlatilag minden másnál jobban szeret. Nekem a III. Kerületi TVE a szívem választottja. Ott nőttem föl a pálya mellett, 20 éve sírtam örömömben, amikor a gárda feljutott az élvonalba. Akkor még nem olvastam a könyvet, de a világ legjobb tollú géniusza pontosan azt fogalmazta meg, amit érzek a Kerület iránt.
Ma újra átélhettem azt a csodát, hogy láthattam az óbudaiakat. Kispesten játszottak az aranylábúak (4-2-re nyert a Honvéd), és azért is örültem, hogy ott voltam, mert először láttam a világ egyik legszebb mezében játszani kedvenceim egyikét. Nagyjából húsz évvel ezelőtt figyeltem fel rá, amikor az egyik Kerület-meccsen apu szólt, hogy ő is ott van a lelátón és nekünk szurkol. Mert óbudai!
Ennyi mondjuk még nem lett volna elég, de azt is megtudtam a fateromtól, hogy ebben a srácban van valami csibészség, ami egyedivé teszi majd a játékát, külön márka lesz a magyar labdarúgásban. Azt nem tudom, apu hogyan csinálja, de mindig igaza volt/van/lesz. Most is telibe trafált. Aztán később megismertem a futballistát. Azon kevesek közé tartozik, aki soha nem bújt el. Nem játszotta el, hogy majd visszahív, majd mégsem, soha nem lógott ki a hátsó kijáraton és mindig, minden kérdésemre válaszolt. Nem is unalmasan, hanem érdekesen, egyedien.
Ma két akkora gólt rúgott szabadrúgásból a Honvédnak (ez a fajta gólszerzés az egyik legnagyobb specialitása), hogy szentül hittem azt, hogy a Bozsik mögötti temetőben lévő halottak is feltámadnak annak a reményében, hogy legalább az ismétlésre átérjenek. Az egyiket vagy 28-ról benyeste a hosszú fölsőbe, a másikat meg vagy 20-ról a rövid alsóba.
A meccs után beszélgettünk, mondta, jól érzi magát Óbudán, két és fél évet még szeretne játszani, és arra is lehetősége van, hogy egyéni képzéseket adjon a klub csatárainak, felnőtteknek, fiataloknak egyaránt. Már most láttam rajta, hogy élvezni fogja. Ekkor döntöttem el végleg, hogy nekem is kell egy kisdrazsé. Hogy majd tőle (vagy hasonloktól, mint ő) tanuljon meg focizni. Vallom, hogy a gyereknek az alapképességeket olyanok mutassák meg, kezdjék el nekik megtanítani, akik nem számítógépen tanulták a szakmát, hanem velük született tehetségük volt és jól fociztak.
Miközben egy NB III-as csapat tagjaként éppen kettőt vágott a Honvédnak, eszembe jutott, hogy az utolsó élvonalbeli gólját (a jelek szerint) is éppen a kispestiek ellen szerezte. Csere volt a Vasasban, beállították, előbb rúgott egyet, majd előkészítette a győztes találatot. Már nem először hozott vissza sírból meccset az aktuális klubjának. Az lehet, hogy már nem tud 90 percen át zongoracipelő lenni, de nem is emiatt szerettem soha. Hanem a cselei, a lövései, a csibészes mosolya, a vagánysága és amiatt, hogy soha nem volt nyálas, pontosan tudta, hogy nem a tükör előtt kell megpróbálni hasonlítani a Cristiano Ronaldóra.
Éppen ezért döbbentett meg, hogy elküldték a felkészülést új edzővel elkezdő Vasastól. Harminckilenc éves, viszont szerintem nem öreg. Legalábbis akkor, ha abból a feltételezésből indulunk ki, hogy a pályán csak a mutatott teljesítmény számít.
Ma a terepen, az időjárás miatt a szokottnál is jobban csúszó műfüvesen, nyálkás, ködös, hangulattalan, barátságtalan időben, tiszta szívből élvezte a játékot, harmadosztályú társaival meg méltó ellenfele volt a Honvédnak. És rúgott két olyan gólt, amelyeket a focink királyságát hirdető filmekben kellene mutogatni.
,
A „Táncolj, Kenő!” rigmus ma újra jogosan csendülhetett volna fel a Bozsik-stadionban.
Kenesei Krisztián, az utolsó olyan, régi vágású csibészek egyike a magyar labdarúgásban, aki „annyira tiszteli az ütemet, hogy soha nem lépne rá!”
A jelek szerint az NB I azt gondolja, nincsen szüksége „Fred Astaire-re”. Pedig…
Simon Zoltán
Átigazolási hírek: bejelentések, tények, pletykák és nyilatkozatok egy helyen
Beszámolók a csütörtöki felkészülési mérkőzésekről
FTC: továbbra sincs érdemi döntés szkenner-ügyben
Értékelések a szerdai felkészülési meccsekről
Baloghnak vagy Kleinheislernek lesz nehezebb dolga?
