Buzánszky Jenő 31 éves koráig játszott a magyar válogatottban.
Száz éve született az Aranycsapat jobbhátvédje, Buzánszky Jenő. A néhai futballista Dombóváron, a szülővárosában kezdett futballozni, akkoriban még támadót játszott, kihasználva gyorsaságát. Állítólag 11,3 másodperc alatt képes volt végigvágtázni száz métert.
A család civil állást szánt neki, miután a háború alatt érettségi vizsgát tett a helyi katolikus reálgimnáziumban, majd forgalomirányítói vizsgát tett. 1945-ben már tisztképző tanfolyamot végzett, a MÁV pedig utána Pécsre vezényelte – így könnyen megérthető, miért lett a következő csapata a pécsi vasutasklub, a Pécsi VSK.
Káderlapját elcsúfította az 1946-os bélistázás – soha nem tudta meg, miért ítélték akkor politikailag megbízhatatlannak. Pécsen Szabó Péter, az előző negyedszázadot egy kis megszakítással szinte végig Németországban töltő, 1945-ben hazatért korábbi válogatott balszélső, az MTK hajdani kiváló játékosa volt az edzője. Buzánszky Jenő őt követve igazolt 1947. február 1-én Dorogra.
Csatárból legendás jobbhátvéd
Tulajdonképpen Szabó „Petárnak” köszönhette, hogy válogatott futballista, az Aranycsapat tagja lett, az edző faragott ugyanis védőt belőle. Pedig csatárnak sem volt éppen gyenge: Buzánszky Jenő 1947 őszén kilenc gólt szerzett az NB I-ben. Miután a Dorog annak ellenére kiesett az élvonalból, hogy a hatodik legtöbb gólt szerezte.
Buzánszky Jenő a második vonalban töltötte a következő, sőt, az 1948–1949-es idényt is. Talán ez is elodázta a jobbhátvéd meghívását a válogatottba, de az is tény, hogy Rudas Ferenc súlyos sérüléséig szinte „bérelt” volt a poszt.
Buzánszky félelmetes formában és erőben volt akkor, 1949. április elsején a Budapesti Őrzászlóalj katonája lett, s a katonaság idején hetente két meccset játszott. Egyet a szolgálati helyén, egyet pedig a dorogi csapatban. 1950. november 12-én aztán eljött a nagy nap: bemutatkozott az A-válogatottban.
Nem sikerült túl jól a bemutatkozás, 1951-ben csak egyszer játszott a legjobbak között, de aztán az 1952. májusi, NDK elleni (egyébként csak Magyarországon hivatalosnak tartott) mérkőzés meghozta a nagy áttörést.
A következő három évben mindössze két mérkőzésről hiányzott, a turkui, románok elleni olimpiai selejtezőről és az 1953 októberi, bolgárok elleni szófiai meccsről. Utóbbiról is csak azért, mert aznap egy másik A-válogatott Prágában a csehszlovákok ellen lépett pályára, ő pedig ott szerepelt, a megszokott védelem tagjaként.
A fentiekből következően részese volt az Aranycsapat minden, még a többinél is emlékezetesebb mérkőzésének. Az olimpiai döntő után így írt róla a Népsport: „Buzánszky ezúttal is nagy lelkesedéssel küzdött, gyorsaságával sok nehéz helyzetet tisztázott a magyar kapu előtt. Nagyszerűen alkalmazta a becsúszó szereléseket is. Hibája csak az volt, hogy két-három esetben nem állt rá kellően szélsőjére, s így Zebec olykor át tudta venni a labdát és egyszer-egyszer elhúzott mellette. Buzánszky azonban egyetlen olyan hibát sem vétett, amelynek komoly következménye lett volna.” A római stadionavatót követően is dicséretet kapott: „Buzánszky keményen, nagyszerűen harcolt, a szélsőjét már a labda átvételében igyekezett megakadályozni, ha viszont erre nem volt módja, akkor abban a pillanatban rohanta meg. amikor az a labdát átvette. Sokszor szabályosan, labdástól együtt elsodorta szélsőjét. Kitűnő teljesítményére jellemző, hogy mindössze egyszer tudott mellette elfutni Vivolo.”
6:3, majd 31 évesen búcsú a címeres meztől
Az Évszázad mérkőzésén egy újonc balszélső, George Robb jutott neki – azt a feladatot is megoldotta: „Buzánszky is kitűnő teljesítményt nyújtott, Robbot, az angol válogatott balszélsőjét – akitől az angolok mérkőzésnyerést vártak – szinte teljesen kikapcsolta a játékból. Nagyszerűen helyezkedett, kitűnően fejelt. Mindezek mellett ragyogó átadásokkal indított el támadásokat. Buzánszky ezúttal is egyike volt a magyar csapat legjobbjainak.” A svájci világbajnokságon a brazilok ellen is csúcsformában futballozott: „Buzánszky ezúttal az első perctől az utolsóig csaknem hiba nélkül játszott. Kitűnően helyezkedett. Gyorsak és jó üteműek voltak a közbelépései és sokszor nemcsak a gondjaira bízott szélsőt, hanem a balösszekötőt is szerelte. Lelkesen, önfeláldozóan küzdött, s ha lehetőség nyílt rá, a labda megszerzése után segítette a támadás építését is”. Három nappal később az uruguayiak elleni elődöntőben a címvédő világbajnok egyik leggólerősebb játékosa jutott neki. „Buzánszky nagyon jól fogta a veszélyes Borgest, szívósan harcolt. Külön érdeme volt, hogy amikor átjátszották, akkor sem állt meg, hanem visszafutott, s igyekezett újra beavatkozni a játékba.” Még a nyugatnémetek elleni döntőt követően sem kapott elmarasztalást a sportnapilaptól: „Buzánszky nagyon sokat volt játékban; a védelem legjobbja volt. Rengeteg alkalommal mentett szorongatott helyzetben lábbal és fejjel egyaránt. Óriási lelkesedéssel harcolt, jó ütemben keresztezett, semlegesíteni tudta a veszélyes Schäfert, s ő fordított a hátvédek között a legnagyobb gondot a támadások hátulról való elindítására. A világbajnokságon ezen a mérkőzésen játszott kimagaslóan a legjobban.”
A jobbhátvéd, aki minden nagy mérkőzésén jól játszott, 1956 közepéig szerepelt a válogatottban. Sebes Gusztáv leváltása után ellenben már csak egy mérkőzés, a lengyelek elleni jutott neki, aztán hiába álmodott arról, hogy eljuthat legalább a félszáz válogatottságig. Harmincegy évesen elbúcsúzott az A-válogatottól, a következő négy évben ellenben még játszott a Dorogban.
Mindent egybevetve. 1947 és 1960 között az NB I-ben 274 mérkőzésen, az NB II-ben 56 mérkőzésen lépett pályára a bányászcsapat mezében, 25 gólt szerzett. Klubjával elért legnagyobb sikere a Magyar Népköztársasági Kupa döntőjébe jutás volt 1952-ben.
A magyar labdarúgást a Komárom megyei szövetség elnökeként, majd alelnökeként, valamint a nevét viselő gyermeklabdarúgó-alapítvány elnökeként is szolgálta.2013-tól az MLSZ elnökségi tagja is volt, valamint az utánpótlás-bizottság elnökhelyettese.
Számos kitüntetése, elismerése mellett a Nemzet Sportolójának is választották. 2015. január 11-én hunyt el, Esztergomban. A budapesti Szent István-bazilika altemplomában helyezték örök nyugalomra.
