Hetek óta nem írtam, mert nem volt miért. Mindig ugyanazokat a hibákat követte el a csapat, de leginkább az edző. Én meg nem szeretem ismételni magam. Hogy most miért írok? Mert valami megváltozott.
Végre olyan harcossággal fociztunk, amely minden korábbi meccsen elvárható lett volna. Különösen igaz ez a felcsúti tengődésre. De túl az akaraton, volt itt még más is. Volt futball, volt stratégia, és volt taktika. Nézzük lentebb a részleteket.
Új szerepben a lengyel légiós
Érdekes volt az összeállítás. Jobbhátvédben Rasak kezdett, aki egy box to box középpályás. Vagyis nagy területen játszik, ergo sokat tud futni. Mivel az elmúlt meccseinken az volt az egyik legnagyobb baj, hogy a jobb oldalon a behúzódó Matko helyére egyik jobb hátvédünk sem ér fel területbe, ezért ez az elképzelés akár ülhetett is volna. Nem ült, mert Rasak sem mert sokkal feljebb menni, mint elődjei. Hogy ezt edzői utasításra tette, vagy magától, azt nem tudom. Olyat, hogy lemegy az alapvonalra és onnan kanyarítja középre a labdát, nem is láttunk tőle. Kaptunk helyette egy kicsit botcsinálta jobbhátvédet, akit az ellenfele csúnyán megvert a gól előtt. De igazából ez az egy komoly hibája volt. Sajnos egyből gólt kaptunk belőle. A többi mutatója nem volt rossz. Kétszer szerelt, háromszor tisztázott, 10/6 a párharc mutatója, 40/34 a passzmutatója. Amolyan erős közepes egy számára idegen poszton. Ha hozzáveszem, hogy bátran és megbízhatóan kapcsolódott be a játékba, akkor inkább pozitív a kép róla. Ugyanakkor az eredeti problémát, miszerint kéne valaki, aki bejátssza az egész jobb oldalt, azt nem oldotta meg.
Ahol türelemre lehet szükség
Végre ismét összeállt a portugál belső védőpáros, Nunes és Duarte, de ebben most megint nem volt sok köszönet. A párharcmutatójuk negatív – különösen Nunesé gyenge. Duartét meg úgy verte meg Varga a góljánál, hogy én szégyelltem magam. Nem hiszem, hogy ez a két srác, akik tavaly ilyenkor alig hibáztak, elfelejtettek volna focizni. De az jól látható, hogy messze nem tudják azt a teljesítményt, amit korábban. Az azért látszik, hogy jelenleg ez a legjobb belsővédő párosunk, jó lenne ha így maradna, és nem kísérletezgetnénk Kobourival.
Thiago hozza azt a játékot, amit ma egy szélső hátvédtől elvárhatunk. Berakom ide az ő hőtérképét és Rasakét. Ég és föld a különbség. Íme, Thiagóé:
És ez Rasak, de lehetne Bese vagy Fiola is:
Tehát, amikor hiányposztokról beszélünk, akkor már nem csak egy jó hatosra és egy klasszis kilencesre van szükségünk, hanem egy jó kettesre is.
Ki vívta meg a párharcokat?
És akkor el is érkeztünk a belső középpályához. Amikor megláttam, hogy ismét Ademi kezd, finoman szólva sem örültem. Ez a meccs azonban némileg árnyalja a képet. A 22/21-es passzmutató több mint zseniális lenne, hisz 95%-os passzpontosság az nemzetközileg is kiugró. Csakhogy egy belső középpályásnál ez a szám teljes meccsre vetítve általában 70-90 között szokott lenni, de nem ritka a 100 feletti érték sem. Ehhez képest a 22, az semmi, az nulla. Ennyi passzt bárki össze tud hozni, még egy szélső támadó is. De van ennél egy sokkal durvább. A pályán töltött 53 perc alatt mindössze 1 azaz egy párharcot vívott. Értitek? A belső középpályán, az ütköző zónában egyetlen párharc. Kimondhatjuk, hogy ez az ember kerüli a párharcot. Na jó, de akkor ki fog szűrni? Mert Ljujic nem nagyon – gondolhatnánk. És, most figyelj! De! Ljujic szűrt. Nem is akármilyen mutatóval. Párharcok földön: 11/8. Párharcok levegőben 5/4. Vagyis messze Ljujic harcolt a legtöbbet a csapatból, ráadásul kiváló hatásfokkal tette. A 16/12, – 75%-os párharcmutató – egészen kiváló. És akkor most felmerül a kérdés, hogy Ljujic, aki így tud harcolni és küzdeni, ráadásul ilyen jól végzi, mit csinált az előző kilenc fordulóban? Szóval a jó hír az, hogy ha Ljujicsot megfelelően motiváljuk, akkor képes extra teljesítményre a hiányposztunkon. A rossz hír az, hogy nem mindig tudjuk megfelelően motiválni. És még rosszabb, hogy Ademi továbbra is a csapat és a keret tagja. Ademi szerepeltetéséért megráncigálnám Krznar bajszát.
Felső polcos tiki-taka
A támadóinknál ki kell emelnem Horváthot és Medeirost, akik mindketten technikásak, gyorsak és kreatívak. Nekik köszönhető (és valamennyire Ljujicsnak) hogy a támadó harmadban fel tudunk gyorsulni. Hogy olyan labdajáratásokat tudunk, amit mások nem nagyon a hazai mezőnyben. A gólunk előtti tiki-taka láttán még Messi is csettintene. És itt nem csak Horváthot kell kiemelni, hanem azt a Tucics-ot is, aki mindkétszer hajszál pontosan tette vissza a labdát Krisztofer elé. A végén Matkónak már „csak” be kellett rúgnia a labdát. Az én szememben ez a gól inkább volt Horváthé és Tucicsé.
Szóval, ha meccsenként nem csak elvétve játszanánk ezt a rövid passzos, gyors egyérintős játékot, hanem folyamatosan, akkor vélhetően sokkal sikeresebbek lennénk. Csakhogy ahhoz kéne egy komoly edző és stáb, amelyik a labdás játékot kitalálja, leoktatja. Most a támadóink egyéni képességei hozták mindezt össze, nem egy begyakorolt, tudatos figura. És amíg ez nem lesz tudatos, addig vélhetően marad a középmezőny. Ugyanis a legjobb hazai csapatok sokkal tudatosabban játszanak labda nélkül is, pláne labdásan.
Szerencsefaktor és tanulságok
Ezen a meccsen némileg szerencsénk is volt, mert az ellenfél is focizni akart, így nem álltak be bunkerbe, sokszor voltak területeink. De mi lesz, ha megint Kisvárda és Kazincbarcika ellen kéne feltörni az ellenfél zárt védekezését? Félek, semmi. Erre még nincs kész a csapat.
Tanulságok: Akarattal akár a legjobb csapatot is meg lehet verni, vagy legalábbis meg lehet szorongatni. Ezen a meccsen nekünk volt több és magasabb minőségű helyzetünk. Ez a meccs is megmutatta, hogy vannak hiányposztjaink, és a jelenlegi szakvezetés nem tudja úgy átszervezni a csapatot, hogy ezeket ne vegyük észre. A védekezésünk kezd összeállni, a támadásaink ellenben esetlegesek. Nincs bennük elég munka. Ademi kezdetése – ahogy a számok is mutatták – egy embernyi előny az ellenfélnek. Nem a képességei hiányoznak, hanem a kondíció. A támadásépítésünk jelenleg még inkább az egyéni képességeken alapszik, mint a tudatos csapatjátékon. Nem tudom, hogy erre a mérkőzésre ki készítette fel mentálisan a csapatot, Krznar, a sajtó, a szurkolói elvárások vagy plusz prémium kitűzése, de ilyen jól már rég hajtottunk. Az is tetszett, hogy beleálltunk a balhékba is. A végén is, meg előtte amikor Abu Fani játszotta az eszét.
A kérdésem, hogy ha most sikerült ilyen jól tűzbe hozni a srácokat akkor például a Felcsút ellen miért nem? Tessék megmondani, hogy Ademi sérülése és 53. percben való lecserélése után miért kellett várni a 82. percig a következő cserével?
Egy kis bírózás
Nem tudok szó nélkül elmenni Bogár játékvezető mellett sem. Viszonylag jól vezette a meccset, de amikor tévedett, azt a mi kárunkra tette. Az első jelentős tévedése Rasak besárgázása volt. Ott a lengyelünk nem is szabálytalankodott, jól látszott a videón, hogy a labdát rúgta el, illetve leginkább csak blokkolta. Legyinthetnénk, hogy csak egy sárga, de sajnos számított, Ugyanis az ftc gól előtt ha Rasaknak nincs sárgája, akkor simán leránthatta volna Nagyot, hogy az ne tudjon beadni. A többi apró tévedései is bennünket sújtott, és egy ilyen kiélezett meccsen az nagyon sokat számít.
Gróf. Fellökte? Igen. Bocsánatot kért igen. Ér ez valamit? Semmit. Meg nem történté tudja tenni? Kizárt. Ez a bélyeg örök életre ráégett, és ez nagyobb lelki teher, mint bármi…
Hajrá, Lilák!
NB I, 10. forduló
Újpest FC–Ferencvárosi TC 1–1 (0–1)
Szusza Ferenc Stadion, 10 569 néző, v.: Bogár
gólszerzők: Matko (63.), illetve Varga B. (23.)
piros lap: Gróf (96.)
Újpest FC: Piscitelli – Nunes, Duarte, Ademi (Geiger, 53.), Goncalves – Ljujic (Beridze, 91.), Rasak – Matko, Madeiros (Bese, 91.), Horváth K. – Tucic (Ganea, 82.)
Ferencvárosi TC: Gróf – Makreckis, Gartenmann, Raemaekers, Szalai G., Nagy B. (Gruber, 82.) – Tóth A. (Ötvös, 90.), Keita (Abu Fani, 70.), Kanichowsky (Pesic, 82.) – Varga B., Levi (Joseph, 70.)
A derbit követő reakciók itt olvashatók.
Borítókép: Réti Zsolt/Újpest FC
