Nyerhetett volna az Újpest vasárnap Kecskeméten. A fővárosiak már 2-0-ra is vezettek, ám a véghajrában Tóth Barna duplájával egyenlítettek a hazaiak.
MIÉRT NEM NYÁRON?
„Égre nézek, rózsafüzér a kezemben.”
Barátságtalan volt az időjárás vasárnap Kecskeméten. Volt, amikor csak szitált, volt, amikor kissé erősebben esett az eső. Miközben közelítettünk a stadionhoz, eszembe jutott, mennyivel jobb lett volna, ha mindez nyáron történik. Akkoriban pusztító aszály sújtotta Magyarországot, pláne az Alföldet.
Akkor is voltam a Hírős Városban meccsen (meg az első feljutás és az első kupagyőzelem éveiben is többször) ezért nyugodtan kijelenthetem, talpalatnyi zöld felület nem volt sehol máshol a városban, csak ott, ahol focipálya volt.
Most viszont hiába volt fáradt, szürkébe hajló hangulatú az időjárás, minden lilába borult.
Egyrészt azért, mert megnyitották a hazai drukkerek előtt végre a naposnak nevezett oldalt is. Emiatt ők többen tudtak újra kimenni a Széktóiba. Másrészt azért, mert több százan érkeztek a találkozóra Újpestről is. De nem csak a vendégszektorba.
A SZUSZA ÉS A PIAC
„Mondták páran már: sohasem felednek,
És ha nem leszek, akkor is szeretnek!”
Újpesten két, kiemelten szent dolog létezik: a Szusza Ferenc Stadion és a világ egyébként legjobb piaca.
És miért merem ezt kijelenteni? Azért, mert pont a kettő között lakom félúton a „gettó” közepében. És nem, továbbra sem vagyok Újpest-szurkoló. És nem is tervezek az lenni.
Ennek ellenére pontosan érzékelem és így értem is, hogy mit jelent az újpestieknek Széki Attila.
ÚJPEST ULTRAS
„Angyalok követtek, imáik elértek!”
17 éves volt, amikor először láttam játszani. Emlékszem, MTK elleni meccsen debütált álmai felnőtt csapatában és az NB I-ben.
A legfontosabbat már a kezdés előtt elmesélték róla a Viola Kaos és az Ultra Viola Bulldogs tagjai. Őket a 90-es évek felülmúlhatatlan, megismételhetetlen lelátói korszakában ismertem meg.
Sikerült ugyanis gimnáziumba is Újpestre járnom. Pontosabban mellé a Duna Borozóba vagy a Hörpintőbe. Vagy a könyékre csajozni.
Szóval azt mondták a srácok, hogy közéjük tartozik, ott nőtt fel az Újpest táborában. És jött a legfontosabb precizitás: a Korps tagja.
Láttam is rajta, hogy legszívesebben meghalna a pályán is az Újpestért. És ami még talán ennél is fontosabb: a barátaiért is!
Azokért, akiket híres zenészként sem felejtett el soha. Továbbra is ugyanolyan természetesen, közvetlenül viselkedik velük, akár meccsen találkozik velük vagy a piacon. És még azt a sztárallűrt sem engedi meg magának, hogy ne ő köszönjön elsőnek, ha észrevesz valakit.
Akkor is láttam őt helyszínen játszani, amikor a Kecskemét játékosa volt. Akkor és ott sem tagadta meg soha azt, hogy újpesti.
Egyetlen zenei fellépésén sem vettem részt, de focizni és szurkolni már nagyon sokszor láttam.
Utóbbi élményben vasárnap is részem volt.
A fanatikusok Kecskeméten is imádták, teljesen mindegy, hogy melyik csapatnak szurkoltak. Mert aki nem tagadja meg önmagát, a múltját, azt, hogy honnan jött, kiknek a segítségével és továbbra is kiáll a srácokért a lelátóról, az a nép/ultrák gyermeke marad az idő végezetén túl is.
LÁTTAM, AMIT LÁTTAM
Láttam vasárnap is, hogy úgy ugrál az Újpest góljainál, mint egy kisgyerek, aki ajándékot kap.
Láttam kedvesen beszélgetni a lelátó népével.
Láttam, hogy ajándékot kap tőlük, láttam, hogy aláír nekik, ha erre kérik meg.
És láttam összetörni a Kecskemét egyenlítő gólja után.
Egész egyszerűen azt olvastam le az arcáról, amit a hamarosan következő, utolsó idézetem is jelez.
A tekintete ugyanis üressé vált, a beszélgetéseit abbahagyta, elkeseredetten csapott egyet levegőbe. Ismétlem: a levegőbe, nem félelmetesen, senkit nem megbántva.
Arcára ugyanis nagybetűvel volt ráírva a világfájdalom, fejét leszegve indult ki a stadionból…
„Lehet, hogy ebbe én ma még belehalok!”
És végezetül: elnézést kérek minden mellettem álló újpestitől, hogy a 2-0-s vezetésük után azt mondtam nekik, hogy vége a meccsnek, nyertek.
Tévedtem!
