Kiégés a sportban
A kiégés gyakori, sok sportolót érintő, ugyanakkor gyakran tabuként kezelt téma. A kiégés olyan állapot, mely akkor alakul ki, mikor valaki hosszú távon stressznek van kitéve. És egyedül már nem képes ezzel megküzdeni. Vegyük azt az esetet, hogy egy fiatal labdarúgó jelzi a túledzettség tüneteit. Erre az edzője így reagál: „Nincs kedved edzeni?!”. Vagy „Nem vagy elég elhivatott!”. A túledzettség, a túlterheltség, a sérülések és az élsport okozta nyomás gyakori stressztényezők. Amennyiben ezek a tünetek megjelennek, fontos, hogy a sportoló időben szünetet tartson. Pihenni kell, illetve szakember segítségével felmérni, mi okozza a stresszt.
Jelen cikk játékos szempontból vizsgálja a kiégés jelenségét. Azonban ugyanúgy értelmezhető edzők, klubvezetők, szülők és minden sportban érintett ember számára. Így érzékenyebbé válhatunk a környezetünkben megjelenő, kiégéshez vezető jelzésekre.
A sportolók kiégésének okai
A sportolók kiégésének számos oka lehet, az egyik legjellegzetesebb a pozitív visszajelzések, megerősítések hiánya. Ebből adódóan a játékos elégedetlenné válik helyzetével, önbizalma csökken. Az edzők sokszor nem megfelelő kommunikációval akarnak sikert elérni játékosaikkal. Ennek eredménye lehet a kiégés, szélsőséges esetben az élsportból való kilépés. Előfordulhat az is, hogy olyan csapattárs hagyja el a klubot, aki támaszként volt jelen a játékos életében. Pozitív szakmai és emberi visszajelzéseket kapott tőle, így társa hiánya negatív hatással lehet motivációjára. Pozitív megerősítést tehát edzője mellett más, számára hiteles személytől is kérhet és kaphat a játékos, megküzdési stratégiaként. Továbbá hasznos önmagának is adni pozitív visszajelzéseket, amikor valamit saját elvárásai szerint jól csinált.
Következő kiégéshez vezető ok lehet a monotonitás, a túledzettség és ezzel párhuzamosan a pihenés hiánya. Alapvetően az edzők mellett dolgozó szakmai stáb felelőssége, hogy megfelelően készítsék fel a labdarúgókat aktuális mérkőzésükre. Azonban a sportpszichológus is jelzőrendszer lehet, felismerve a túledzettség állapotának jeleit. A csapatba kerülés esélye miatt általában keménynek és fáradhatatlannak mutatják magukat a játékosok, ami nem őszinte kommunikáció az edzővel szemben. Ezért a sportpszichológus fontos szerepet játszhat a túledzettség felismerésében, és a játékossal egyeztetve jelezheti azt edzőjének. A túledzettség jelei közé tartozik a fáradtság, hangulatingadozások, motiváció csökkenése, étvágytalanság, a gyakori betegségek és sérülések, alvászavarok, stagnáló vagy romló teljesítmény. Valamint a már említett csökkenő önbizalom.
További ok lehet a játékossal szemben támasztott túl magas elvárás, a nehezen teljesíthető vagy irreális célok. Erre jó példa egy utánpótláskorú labdarúgóval történt esetem. Szülei nyomására igen erős szakközépiskolába került be, általános iskolai tanulmányait befejezve. Mivel fontos volt családon belül a magas szintű tanulmányok folytatása, azzal akarták motiválni gyermeküket, hogy amennyiben nem lesz legalább négyes átlaga félévkor, ideiglenesen felhagyhat a labdarúgással. Azonban a játékos számára a labdarúgás volt az első, így az edzések miatt nem tudta tartani a tanulással szemben felé támasztott követelményeket. Végül a szülőkkel is átbeszélve a helyzetet, megelőzhető volt a fiatal játékos kiégése.
A kiégés folyamata
A kiégés folyamata öt szakaszra osztható. Amennyiben a sportolónál beavatkozás történik az első négy szakasz valamelyikében, megelőzhető a teljes kiégés állapota.
Az idealizmus szakaszában a játékos nagy lelkesedéssel veti bele magát az edzésekbe. Gyakran irreális célokat tűz ki magának. Tapasztalataim szerint ez igen jellemző felkészülési időszakban, új csapathoz kerülve. Ilyenkor a játékos meg akarja mutatni, hogy több van benne, mint az előző szezonban mutatott teljesítménye. Ez rendben is van, lényeg a célok reális kijelölése. Továbbá lépésről-lépésre való elérésükhöz a megfelelő stratégia kidolgozása.
A realizmus szakaszában a játékos felismeri saját képességeit, lehetőségeit és korlátait. Ilyenkor reálisabb képet alkot magáról. Ehhez azonban kellő önismeretre van szükség, mert csalódást okozhat benne, ha aktuálisan nem tudja megvalósítani az általa oly régóta tervezett és vágyott célt. Az erős kapcsolati háló, a család támogatása és a tudatosság fontosak lehetnek ebben a szakaszban.
Ha a játékos bekerül a stagnálás szakaszába, lelkesedése és teljesítménye romlik. Érdeklődése csökken az edzésfeladatok, mérkőzések iránt. Ezt gyakran úgy éli meg az edző, hogy nem teszi eléggé oda magát játékosa a pályán. Ilyenoor úgy gondolkodik róla: „Van helyette másik játékos, aki motiváltabb, beteszem inkább őt.” Ettől azonban még inkább elveszíti motivációját a labdarúgó és tovább sodródik a teljes kiégés felé. Általában ilyenkor kéri a játékos vagy edzője sportpszichológus segítségét. Hiszen a sportoló már nem azt a teljesítményt nyújtja a pályán, amiért szerződtették.
A negyedik, frusztrációs szakaszban a sportoló saját elvárásai már nem egyeznek a valósággal, ami komoly frusztrációt okoz számára. Ilyenkor gyakran edzésbe menekül a játékos és az edzésmunka bizonyítási kényszere lesz domináns. Miközben privát szférája teljesen beszűkül, csapattársaival és edzőjével való kapcsolata romlik. Illetve magánélete is megsínyli ezt az állapotot. Ebben az esetben már hosszabb sportpszichológiai folyamatra van szükség, általában a klubváltást és az új csapatba való beilleszkedési folyamatot összekapcsolva.
Az apátia szakaszában közöny és érdektelenség a legjellemzőbb tünetek. A játékos magába fordul, rosszkedvű, reményvesztett és már nincs benne lelkesedés. Nem tűz ki magának újabb célokat, mert fél a valós vagy vélt kudarcoktól. Sportban és a magánéletében sem talál örömöt. Ez az állapot egészségügyi problémákat, mentális zavarokat és sérüléseket is okozhat. Ebben a szakaszban a sportolói identitás kérdőjeleződik meg és felmerül az élsport befejezése is.
A kiégés megelőzése és kezelése
A jól képzett edző gazdálkodik sportolója erejével, olyan módszereket keres, amelyek változatos terhelést eredményeznek. Reális célokat tűz ki játékosa felé és a teljes fejlődési folyamatra is koncentrál. Nem csak a pillanatnyi sikerekre. Partnerként tekint a játékosra, így a szakmai ötleteit és visszajelzéseit komolyan veszi. Hasznos jelezni a sportoló felé, miben volt jó egy-egy edzés vagy mérkőzés alkalmával. Aztán megbeszélni, miben szükséges még fejlődnie. Egyértelmű, konkrét instrukciókat adva, a pozitív kritika és támogató kommunikáció elengedhetetlen a kiégés megelőzésében.
További lényeges szempont, hogy legyenek olyan időszakok az edzések, mérkőzések között, amikor a sportolónak engedélyezett a „pihenés luxusa”. Amikor az élsporttól teljesen független dologgal foglalkozhat. Feltöltődve hatékonyabb lesz a teljesítménye, ami végső soron a csapat sikerességét eredményezi. A sportoló felelőssége is, hogy amennyiben a kiégés tüneteit tapasztalja magán, keressen fel sportpszichológust. Megtanulhat különféle relaxációs technikákat, melyek támogatják őt a feszültséggel való megküzdésben és hatékony pihenésben. A sportpszichológiai folyamat során a labdarúgó önmagára fókuszálhat, önismereti fejlődésen megy keresztül. Megtanulja teste jelzéseit felismerni, elfogadni és komolyan venni.
Összességben azt mondhatjuk, a képességek, kihívások, magánélet és élsport összhangja lényeges tényező a kiégés megelőzésében. Munkám során azt tapasztalom, manapság már egyre kevésbé titkolóznak a sportolók azzal kapcsolatban, hogy sportpszichológushoz járnak. A reális önértékeléshez hozzá tartozik, hogy felismerik, szakmai támogatásra van szükségük mentális egészségük megóvása, fejlesztése érdekében.
Borítókép: Getty Images
