Az NB1.hu igazán figyelmes olvasói már találkozhattak annak nyomaival, hogy a hétvégén Angliában jártunk. A Liverpool Southampton elleni, 3-1-es sikerének megtekintése után vasárnap az edzőközpontban kérdezhettem Szoboszlai Dominiktól, amíg kollégám a létesítmény másik bejáratánál sorban érkező játékosokat mustrázta a végtelenül közvetlen biztonsági személyzet narrációja mellett.
Utóbbiból, mármint a helyi security vendégszeretetéből nekem is jutott. A mérkőzés után épp a számomra még ismeretlen sajtózónában bolyongtam. Mint kiderült, affelé az ajtó felé tartottam, ami a garázshoz vezet. Mivel oda nem volt bejárásom, egy biztonsági munkatárs rögvest odalépett hozzám, és megkért, hogy ne menjek be az ominózus ajtón.
Szoboszlai a képzeletbeli dobogón, a Liverpool edzőközpontjánál jártunk
Miután látta rajtam, hogy eszem ágában sincs tudatosan illetéktelen behatolást elkövetni, csupán idegen testként bolyongok, megtudakolta, honnan jöttem. Miután mondtam, hogy Magyarországról, tizedmásodpercek alatt kapcsolt, hogy mi okból is érkeztem.
„Hángöri? Áh! Zsáblázslo!” – fejtette meg azonnal. Így aztán se indíttatásom, se időm nem volt megharagudni, amiért még Pep Guardiolától is messzebb volt a Liverpool magyar játékosa, Szoboszlai Dominik nevének helyes kimondásától.
„Egy tonna súly esett le rólam” – Szoboszlai a szezonja fordulópontjáról
Az idősebb korosztályt képviselő úr ezután néhány mondatban dicsérte nekem a magyar válogatott csapatkapitányát. Elmondta, hogy számára (is) lenyűgöző Szoboszlai technikai- és küzdeni tudása. Majd témát váltott.
Elmesélte, hogy náluk a Liverpool csapatának szurkolni családi hagyomány, amely már az unokákat is „megfertőzte”. Büszkén mutogatta nekem a videókat, amelyen unokája az egyik mérkőzés előtt kísérőként Virgil van Dijk kezét fogva tipeg az Anfield Road gyepén.
A szabály az szabály!
Ő maga egyébként már hosszú éve dolgozik a Liverpool stadionjában, sok nagy mérkőzést megélt már, miközben a stadionrend biztosításában vett részt.
Noha végig kedves, kommunikatív és érdeklődő volt, villámbarátságunk ahhoz nem fűződött elég szorosra, hogy a szabályokat meglazítsa a kedvemért. Így sajnos annak ellenére sem tarthattam meg emlékbe az akkreditációs kártyámat, hogy az csak erre a mérkőzésre szól. Néhány tippet viszont kaptam tőle, hogy hol érdemes szuvenírt keresni.
Hogy hol lehet, ahhoz nem kellett tipp, hiszen a stadion körül mindenhol, de azt megsúgta, hol a legbővebb a választék. Alább az eredmény.
Bár a sál a London Road-i szállásunk kanapéján is pazarul mutatott, azért hülye lettem volna otthagyni.
