Előkerült az újpesti bloggerünk: így élte át a kupadöntőt

EGY NEHÉZ NAP ÉJSZAKÁJA
 
Szerda reggel nyolc óra előtt ébren voltam. Nem azért, mert ne tudtam volna aludni: délben indult a gépem vissza Párizsból, aznapra sztrájkot is belengettek, elég rendesen be voltam szarva, egyáltalán hazaérünk-e időben. Menyasszonyom, G. nyugodtan pakol, én mindent leejtek, ami a kezemben van: aztán sikerül elindulni, de minden utazási nehézségnél felmordulok, nem lehet most könnyű mellettem utazni. A szokásos borzalmas fülzúgást szinte észre sem veszem, délután rendben leszállunk Ferihegyen.
 
Kicsivel később már egy kocsma teraszán ülünk, apám és J. nyugtatnak. Mosolyogva figyelem őket, semmi feszültség nem látszik rajtuk, mintha ez csak nekem lenne fontos. G. már nem is próbálkozik nyugtatni, hetek óta tudja, hogy hiába tenné. Borzalmasan feszült vagyok, csak akkor engedek fel kissé, mikor leszállunk a Nagyvárad térnél. J. mindenkivel pacsizik, többen elismerőleg hátbaverik a Suker-mez miatt, hosszú beszélgetésekbe bonyolódik a futball régi nagyságáról. Pedig senki sem idősebb nálunk sokkal, különben is apám köztünk a rangidős.
 

null

null

Még mindig van csaknem negyven perc a kezdésig, izzadok és remeg a lábam, a söreimet is rendszeresen kilötybölöm, egy kis is ömlik. Sorozatban hozzák elém az újakat, érzik a többiek is, talán jobb, ha iszom. Azt már ők is látják: ha nem mi győzünk, kiszámíthatatlan leszek.
 
A negyvenedik percig teljes képszakadás - nem a sörök miatt, egyszerűen máshol jár az agyam. Soha az életben nem éreztem ilyet, pedig ott voltam néhány sorsdöntő meccsen az elmúlt években, de most nem tudom, mit csináljak. Hiába ordítok magamból kikelve, semmi eredménye, először érzem, hogy ez talán felesleges. Nem hallják, tízezernél többen vagyunk.
 
Knezevic betalál, egy pillanatig halálos csend a kapu mögött. Aztán elkeseredett üvöltésbe kezd mindenki, mert tudják: akinek szánják, a VIP-ben pacsizik éppen. Később olvasom, mosolyogva fogadta a szidalmakat a meccs után is. Apró különbség, hogy akkor már nem ő örült.
 
Félidő, újabb sör, már meg sem próbálom számolni. Fater és G. vigasztalni próbálnak, néma csendben ülök mellettük, hamar fel is adják. Érzik, baj lesz, mert a csapat játéka eddig nem mutatta, hogy a fiúk annyira akarnák azt a tizedik kupát. Öt perccel a sípszó után J. unja meg, hátba vág és annyit mond:
 
Nyugodjál már meg, b***meg, nyerünk kettő-egyre! 
 
És ki a hóhér fog innen gólt lőni, azt mondd meg? Hány labdánk jutott eddig a kapu közelébe?
 

És akkor Zsótérhoz kerül a labda, a tavalyi kispesti bajnokcsapat egyik motorja - talán meghallotta…? Bődületes nagy gól, én ilyet magyar pályán sok esztendeje nem láttam. Felordítunk, végre, de ez már nem elkeseredett: percek óta nyomtunk, most a gól után is beszorítjuk őket, és néhány perc múlva jön is Bojovics - ott a kettő-egy. Itt mindenkinél elszakad a kép, nagyon hosszú ideje nem hallottam már ilyet szurkolást. Aztán ahogy kell, jön a hidegzuhany a másik fiatal magyar tehetség egyébként parádés egyenlítő góljánál…
 
Elmúlt este tíz óra, elrontjuk a tizenegyest… baj van, baj van, mi lesz most, J. szorítja a vállam, G. a fejét fogja, apám szinte hátat fordít, nem tudja nézni. Henty azonban mintha jóvá akarná tenni az összes féreg megmozdulását a szezonban, jó érzékkel fölévágja a tizit. Él a remény, másban már nem is bízhatunk, és akkor Pajovics is mindent jóvá tesz: parádés érzékkel vetődik balra, kiüti a labdát, a játékosok rohannak, és pedig fent a magasban, szinte a másik sarkokban hangosan felzokogok. G. mosolyogva ölelget, én a vállán sírok, aztán a többiek is jönnek: J., aki 10 évet öregedett, így talán a Vasasnak sem szurkolt a tavalyi döntőben; apám, aki 12 év után ordított a pálya felé azoknak a fiúknak, akik felvették a lila-fehér mezt, akik újra örömet szereztek annyi és annyi embernek. Nyakukba omlok, és rengetegszer azt mondom nekik, hogy köszönöm, nem sikerült volna nélkületek, nem ment volna: köszönöm, hogy itt voltatok velem, velünk, hogy segítettetek. 
 
Kupaátadás, tiszteletkör: a kifizetett kék-sárgák már sehol sincsenek, később az aluljáróban futunk össze pár akadémistával, senki sem bántja őket. Valahonnan azért odaszól nekik egy hang: látjátok, ez egy csapat, a miénk. Az Újpest, a kupagyőztes lila-fehérek. Legendát nem lehet venni… Tiszteletlenül visszapofáznak, még nem tudják, hogy igazunk van. Valaha majd rádöbbennek. 
 

Hogy nem lehet venni, csak teremteni lehet. Szerda este újabbat kaptunk, melyre nagyon, de nagyon sokáig emlékezni fog, aki látta akár tévében, akár a stadionban: akit szíve vezetett ki oda, ahol aznap este az egész magyar futballnak helye volt, ahol megmutattuk: legenda csak kemény munka árán születik. Tudják ezt ők is jól.
 
Köszönöm, újpesti futballisták. Engem a legkevésbé sem érdekel, ha júliusban majd kiestek a bosnyák harmadik ellen, vagy a máltai kupagyőztes lesz túl nagy falat: majd kacagnak rajtunk örök ellenségeink, ahogy mi is tettük az elmúlt években.
 
Május huszonharmadika ragyogó éjszakáját senki nem veszi el tőlünk.
 
Reichenberger Dániel

Legfrisebb híreink