Sírva tisztelegtünk a kis Viku emléke előtt - HELYSZÍNI BESZÁMOLÓ

Az ultrák feliratában minden benne volt.

Forrás: Juhász Gergely/nb1.hu

Kedd este egy kerthelyiségben ülve a hét hátralévő teendőin gondolkoztam a barátnőmmel, egy hideg sört iszogatva. Hamar egyezségre jutottunk, így kellemesen tudtok volna eltölteni a fennmaradó időt, amit ott eltöltöttünk volna. A munkámból adódóan állandóan nálam van a telefonom, megszoktam, hogy érdemes mindig „online” lenni.

A mobilom az asztalomon volt, fél percenként rezgett, mint mindig, hiszen több csoportbeszélgetésben is benne vagyok. Egyszer csak vettem a fáradtságot, hogy rátekintsek, hogy miről folyik éppen a diskurzus és ne maradjak le nagyon a történésekről.

Ami az üzenetek megnyitása után fogadott, arra nem voltam felkészülve. Viku elment. Örökre.

 

 

Hogy is lehettem volna felkészülve? Természetesnek vettem, hogy fel fog épülni. Nem volt másmilyen opció a fejemben.

Biztosnak éreztem, hogy egy nap majd látni fogom, ahogy bravúrokat mutat be a Vasas kapujában.

De nem így lett.

Újra bebizonyította az élet, hogy igazságtalan.

Remegő kézzel tudtam csak ezután írni a többieknek. 

Tegnap én voltam az oldalon az ügyeletes, de fel se merült senkiben, hogy ne lennék ott a megemlékezésen. Bizonyos dolgok fontosabbak annál, hogy egy játékos eligazol valahova. Amikor idekerültem már az elején elmondta Zoli (a főszerkesztő), ha ne adj Isten bárki családjával probléma lenne, akkor kérdés nélkül fel lehet állni és tenni, amit kell, a munkát majd megoldjuk valahogy.

 

 

Vér szerint nem volt rokonom a Viku, de én is, mint minden futballrajongó, a kistestvéremnek éreztem.

Kedden fél nyolc környékén indultam el itthonról, az egyik csoporttársammal, aki átjött még előtte. A stadionhoz érve viszont egyre több ismerős arc tűnt fel és néhány ismeretlen is.

Egy megemlékezésre nem illik a véleményem szerint azt mondani, hogy szép, mert egy ilyen alkalom nem lehet az. De méltó volt.

Minden csoport képviseltette magát, aki csak el tudott jönni Angyalföldről: a Vasas Szurkolói Klub, az Armata, a Fighters, a Tripolis, a játékosok és a vezetőség. Mert egy családtagjukra emlékeztek.

 

 

Ott volt a Vasas jelenlegi kapusa Jova Levente is, valamint a Fradiba igazoló Bogdán Ádám is, aki Vikuhoz hasonlóan lehetett volna a Vasas kapusa, de a sors nem így hozta.

Mindenki sorban elhelyezte a mécseseket és a virágokat Viku képénél. Az ultrák fákylagyújtással is tisztelegtek a nagy beteg kis kapus emléke előtt.

 

 

Sokáig álltunk tétlenül, senki nem tudta most hova tovább. Nem tudtunk túllépni a tényen, hogy Viku nincs többé.

Szépen lassan azonban idővel a fájdalomtól vezérelve elszivárgott mindenki.

Nem tudtam, merre tovább és azóta se tudom.

A megemlékezés előtt az Armata kifüggesztett a kerítésre egy üzenetet, ami összefoglalja, ha nem is tökéletesen, hogy mi érez a Vasas család:

,,Tiéd a csend és a nyugalom, miénk a könny és az örök fájdalom.”

Isten veled Viku, már az égi Vasasnak vagy a tagja, ahol te őrzöd a hálót, miközben Várady Béla sorra rúgja a gólokat az ellenfél hálójában, Rudi bácsi ott ül a kispadon és Sese szurkol nektek a lelátóról.

 

Legfrissebb híreink