Interjú a szókimondó Kádár Tamással

„Rendre én vittem el a balhét”

Forrás: MLSZ

Egyszer azt mondtad, annyi helyet azért biztosan hagysz az alaposan kidekorált testeden, hogy a születendő gyermeked nevét vagy portréját odavarrathasd. Miután azt csiripelik a madarak, hamarosan megérkezik a trónörökös, a kérdés úgy szól, maradt-e újabb tetoválásnak hely?
Igen, ehhez mindvégig tartottam magam.

Fiú vagy lány?
Ez hadd maradjon egyelőre a mi titkunk.

Te amúgy milyen gyerek voltál? Mert ha valaki a mai zord külsőt látja, gondolhatja azt, rosszcsont.
Pedig egyáltalán nem voltam az. Örökmozgó, hiperaktív igen, gézengúznak azonban nem nevezném magam. Tulajdonképpen mindig ott voltam, ahol a labda. Egyvalami hajtott, hogy sportolhassak. Minél többet.

Az öntörvényű jelzőt sem akaszthattad volna a tizenéves önmagadra?
Nem. A sulit nem szerettem különösebben, egyrészt, mert nem kötött le, másrészt mert aközben is azon járt az eszem, mikor mehetek már edzeni. Tanítás alatt is arra vágytam, hogy mielőbb a pályán vagy a grundon legyek. Mindig is csak a sport vonzott. Az persze jó kérdés, szülőként mennyire leszek szigorú a tanulást illetően, most azt gondolom, miközben szeretném, ha sportolna, prioritást élvez majd a tanulás. De bármibe kezdjen is, támogatni fogom.

Azért hoztam fel az öntörvényűség témáját, mert futballistaként meglehet, sokan úgy gondolnak rád, mint aki nehéz eset.
Kinek kicsoda a nehéz eset? Vannak, akik azért sütik rám a bélyeget, mert egész egyszerűen nem tudnak az olyan emberekkel együtt dolgozni, mint amilyen én is vagyok – sok más kollégámmal egyetemben egyébként –, akinek van véleménye, amit ráadásul ki is mond. De ez sosem valamiféle primadonnaság, ha felemelem a szavam, az egyedül a csapat érdekében történik. Nem az én vagy a hozzám hasonlók hibája, ha ezzel egyesek nem tudnak mit kezdeni. Kétségkívül elég határozott egyéniségem van, meg kell előbb ismerni a karakterem ahhoz, hogy könnyű legyen szót érteni velem, de én mindig, mindenhol nyitott voltam az ismerkedésre. Sokszor vagyok hangos, ez viszont a posztom kívánalmaiból fakad. Nekem a védelemből rendre irányítani kell a társakat, lehet, ahogy én teszem, azt egyesek arrogánsnak ítélik, pedig egyáltalán nem ez a szándék, csakis az, hogy eredményesek legyünk. És sosem használok trágár kifejezéseket. Én sem vagyok persze hibátlan, sőt, szerintem azonban ezeket a helyzeteket mindig meg lehet beszélni, akkor is, ha megvan a határozott véleményem. De ha mindketten észérvekkel támasztjuk alá a mondandónkat, abból csak tanulhatunk, nem gondolom, hogy ez helytelen megközelítés volna. Fontos, hogy ha valakivel összeszólalkozom, amire a futballban már csak a természeténél fogva is számos példát találni, ki tudjuk beszélni a történteket, ám ha erre csak az egyik fél hajlandó, nem lesz megoldás.

Van abban különbség, ahogy téged, az esetleges kényelmetlen helyzeteket itthon, illetve külföldön kezelik? 
Viszonylag kevés ideje vagyok ismét itthon, hét-nyolc éve pedig, amikor Miskolcon játszottam, más világ volt, ma már sokkal több a külföldi játékos és edző, több a futballt értő ember. Külföldön egyébként könnyebben kezelik a kényes szituációkat, tudják, a vehemensebb megnyilvánulás is a futball része. Hogy nem egy ember van egy csapatban, hanem harminc, és nem lehet mindenki ugyanolyan, szükséges emiatt egyfajta rugalmasságot mutatni. Ha probléma akad, félrehívják az illetőt, és őszintén, egyenesen megbeszélik a helyzetet. Ennek vagyok a híve, ha bármikor is akadt gondom, szemtől szemben szerettem tisztázni.

Azért könnyen beállsz a sorba?
Persze, sehol nem játszottam volna, ha nem állok be. Ez sosem volt kérdés. Nem szeretik azokat, akik egyéni célokért hajtanak a csapatérdek helyett, márpedig én mindig csapatjátékosnak vallottam magam. Más kérdés, hogy mindig volt véleményem. Ahogy egyébként mindenki másnak is, csak mások nem mondják ki. Kilencven százalék csendben marad, és ha kiment az edző, akkor méltatlankodik, na, olyankor jöttem általában én, aki viszont elmondta illetékes helyen azt, amit a csapat gondolt. És persze rendre én vittem el emiatt a balhét.

Előfordult, hogy az „ami a szívemen, a számon” személyiségedet jobban kezelve el kellett volna inkább számolnod tízig, és csak azután megszólalni?
Biztosan. Van, amit bánok, de csapatemberként mindig megvédem a társaimat, amit nem mindenhol néznek jó szemmel. Lehet, jobb lett volna olykor befogni a számat, csakhogy az nem én lennék. Ugyanakkor soha, sehol nem akartam tiszteletlen lenni, bárkit is megbántani, csupán csak elmondani a véleményem.

Sejtjük akkor, miből fakadt az újpesti kálvária. Hanem a kulturális különbségekből adódóan nyilván a mentalitás is országonként változik, de gondolom, ebből a szempontból is Kína lehetett karrieredben a legextrémebb. 
Az valóban egészen más kultúra, de már csak azért is bizonyult különösen fájdalmasnak a világjárvány, mert nem ismerhettem meg eléggé az országot. A covid miatt gondolok pályafutásom legnehezebb időszakakaként a kínai légióskodásra, és korántsem az ország miatt.

Ha holnap azt mondanák, az életed hátralévő részét Kínában kell leélned – ne cidrizz, elméleti a kérdés –, mi az a három dolog, amivel meggyőznéd magad afelől, jó lesz ott neked?
Egyet tudnék megnevezni, a legfontosabbat, a családomat. Ha ők velem lehetnek, bárhol boldogan tudok élni. Kínában is rengeteg a külföldi, ki lehet alakítani személyes kapcsolatokat. Tényleg nem az országgal volt bajom, hanem a helyzettel, hogy a vírus miatt bezártan léteztünk, a meccseket szurkolók nélkül vívtuk meg, és nem lehetett velem a családom. Egészen más élményekkel gazdagodom, ha nincs a covid, ha felfedezhetek egy-két helyet. Meglehet, úgy ma is ott futballozom. 

Ha történetesen nem élhetnél Magyarországon, hol laknál?
Kipróbálnám Amerikát. Mindig is közel állt hozzám, de sosem jártam ott. A bakancslistámon előkelő helyen szerepel, egyszer még a családommal biztos elutazunk az Államokba. Légiósként mindig úgy voltam vele, ha végre szabadság, azt otthon töltöm, a szeretteim és a barátok körében. Azon országok közül viszont, amelyekben valaha megfordultam, Spanyolországot választanám. Leginkább a klíma miatt.

Anglia?
Szerettem, de oda éppen az időjárás miatt nem vágyom.

Arra hogyan gondolsz vissza manapság, harminckét évesen, hogy még húsz sem voltál, de Michael Owennel, Nicky Buttal, Damien Duffal, Alan Smith-szel edzhettél együtt? Kellő büszkeséggel?
Minden egyes képkocka megvan a fejemben, hogy kikkel futballoztam együtt, kikkel töltöttem a mindennapjaimt, hogyan éltem. Attól függetlenül, hogy sokat voltam sérült, és már csak emiatt sem játszhattam túl sokat a Newcastle-ben, felejthetetlen az az időszak. Ma is szeretem a várost, az angol futballkultúrát, fantasztikus, amilyen rajongással találkoznak arrafelé a labdarúgók. Nagyon korán szembesülhettem azzal, mit jelent Angliában futballistának lenni, és legalább a küszöbig eljuthattam a világ legjobb bajnokságában. 

A maiak nemhogy Newcastle-nek, de Angliának sem jutnak a közelébe sem. Miért nem?
Akkor sem volt könnyű kint karriert csinálni, úgy igazán csak Gera Zolinak sikerült a Premier League-ben. Mi, fiatalok egész sokan megpróbáltuk, és ha nem is sikerült meghódítani Angliát, fontos tapasztalatokat szereztünk, és egész jó helyekre kerültünk el onnan. A maiak inkább a Bundesliga felé veszik az irányt, mert ott találni jó példákat. Amúgy pedig a német bajnokság a legjobbak egyike, büszke lehet, aki eljut oda. 

Némi önkritika is szorult abba, amikor azt mondod, nem futottatok be karriert Angliában, amellyel mintegy az odavágyók dolgát is megnehezítettétek?  
Akár. Csakhogy a tizenhét évesen kikerülő fiatal nincs felkészítve arra, ami ott várja. Elképesztően nagy ugrás, aminek iszonyatosan nehéz megfelelni. Mire átveszed az angol futballstílust, azt a dinamikát, futómennyiséget, évek telnek el. Nekem legalábbis ez volt a tapasztalatom.

Most, hogy ismét kezd acélosodni a Newcastle, és meglehet, néhány éven belül sztárcsapat lesz, nem vágysz vissza egy-egy meccsre?
Angliában jártam azóta, sajnos a Newcastle fellépésére nem, a Manchester City Tottenham elleni mérkőzésére viszont eljutottam. De valamikor még biztosan visszatérek, mert azt a hangulatot újra át kell élni.


Amúgy az a típusú futballista vagy, aki nézni is nagyon szereti a focit, vagy olyan, aki inkább csak műveli? 
Szeretem nézni, már csak azért is, hogy tanuljak belőle. Minden meccsből lehet. Túlzásba nem eshetek persze, mégiscsak van egy társam az életben, aki kellő figyelmet érdemel, hát még, ha hárman leszünk…

FRISSÍTÉS:

21.24:

Legfrissebb híreink