Szárnyakat adhat a Vasasnak és a Paksnak is a balhé

Nagyot hibáztak Belgrádban, Kádár szellemisége lengte be Angyalföldet.

Forrás:

A magyar labdarúgás ünnepe volt!

Négy év után jutott vissza a Vasas az NB I-be, és ahogy közeledtem a legendás Illovszky Rudolfról elnevezett létesítménybe, eszembe jutott, hogy a jelzett időszakban gyakorlatilag csak az NB1.HU és a Nemzeti Sport tisztelte meg az angyalföldi klubot azzal, hogy kijártunk az NB II-es mérkőzéseire tudósítani.

Egyébként a Vasasnál nagy változások történtek az évek alatt, azok közül, akik ott voltak, amikor kiestek a piros-kékek, gyakorlatilag már senki nincsen a klub alkalmazásában, azok közül meg pláne, amikor 1995-ben először tudósítottam a Fáy utcából.

Buck Miklós, a Vasas legendás hangosbemondója viszont ott volt, aki hosszú évekkel ezelőtt az ikonná nemesedett, de sajnos az élők sorából már távozott Breyer Zoltán feladatát vette át (tökéletesen oldja meg), ám legnagyobb sajnálatomra hűséges barátját, a klub egyik leglelkesebb és legnépszerűbb szurkolóját, Réz bácsit most nem láttam, szívből remélem, hogy nem beteg, illetve azt is, hogy legközelebb már újra üdvözölhetjük egymást.

 

Bizakodva, a találkozóra szent ünnepként tekintve közelítették meg az angyalföldi hívek a kezdés előtt a létesítményt, többen olyan feldobottak voltak, hogy újra NB I-es meccsre mehetnek a kedvenc stadionjukba, hogy azt hittem, a gravitáció és a fizikai törvényeit legyőzve, mosolyogva repülnek majd be a helyeikre a boldogságtól vezérelve, piros-kék szárnyak segedelmével.

 

Látszott rajtuk, hogy álmodoznak, illetve az is, hogy a piros-kék szemeik előtt lebegő illúzióban semmilyen más történetnek nincsen helye, mint csak annak, hogy a Vasas 1977 után újra bajnok lesz.

Nem biztos, hogy a nagy, dédelgetett, féltve őrzött álom már ebben a kiírásban valóra válik majd, és ezt a legjobban az a Nagy Miklós sportigazgató tudja, aki a rajt előtt többször is lenyilatkozta, hogy nem akar nagy terhet tenni a játékosok és az edzők vállaira, ezért nagyon helyesen csak arról beszélt, hogy a biztos a bennmaradás a csapat célkitűzése.

Azt most hagyjuk, hogy annál biztosabban nem lehet bennmaradni egyetlen osztályban sem, ha az adott csapat megnyeri azt a sorozatot, mert a bajnokság legnagyobb esélyese továbbra is a Ferencváros, akár tetszik ez a Vasas és más csapatok híveinek, akár nem.

Angyalföldre egyébként az a Paks látogatott, mely klub szerintem a magyar labdarúgás (egyik) legnagyobb csodája, mert hosszú évek óta gyakorlatilag a legkisebb költségvetésből stabil, megkerülhetetlen tényezője az NB I-nek.

Pakson, mint minden évben, most is az a cél, hogy a gárda minél előbb biztosítsa a bennmaradását. Hiába távozott az MTK-hoz az általam csodaedzőnek tartott Bognár György (és igazolt el Dél-Koreába az előző bajnokság gólkirálya Ádám Martin), a tolnaiaknak minden valós esélyük megvan arra, hogy most is magabiztosan teljesítsék a célkitűzésüket.

A kispadra ugyanis érkezett a magyar foci egyik legtehetségesebb, legszenvedélyesebb edzője Waltner Róbert, akinek az a Ferenczi István az első számú segítője, akire a szakterületén ugyanaz a megállapítás igaz, mint a jó barátjára. 

A találkozót felvezető beharangozómban két játékost említettem meg külön, a Vasasból Holender Filipet, a Paksból meg Kádár Tamást.

Holendert először 15 éves korában láttam játszani a Magyar Futball Akadémián, amikor még annak az intézménynek a telephelye is az eggyel ezelőtti Bozsik József Stadionban volt. Holender ott tolta az ipart becsülettel az ütött-kopott, a nyári melegben forró gumivá olvadó, évek óta egyébként használhatatlan műfüves pályán a társaival egyetemben, akik közül most kábé senki nincsen a Honvédban, ellenben a legjobb akadémistáik közül többen is a Vasasnál vannak már.

Holenderről az a legfontosabb közlendőm, hogy a középső védő posztjain kívül mindegyik másikon láttam már válogatott szintű teljesítményt nyújtani. És bizony ezen a szinten is futballozott tegnap is (az első pillanatban már szerzett egy gólt, amit a VAR elvett tőle, majd szerzett még egy szabályosat és gólpasszt is adott), de a meccs részleteit nem mesélem el ebben a blogban, mert azt már péntek este megtettük.

Azt nem tudom, hogy előző klubjánál, a legendás Partizan Beogradnál mit gondoltak akkor, amikor lemondtak róla, de a Vasasnál köszönték szépen, éltek a lehetőséggel, lecsaptak rá. Holender meg ezt úgy köszönte meg, hogy már az első mérkőzésén belopta magát az angyalföldi szurkolók szíveibe.

Kádár az egyik legkeményebb magyar védő, mind a pályán és mind a habitusában. Előbbit mindig látni, amikor pályán van (és igen, szokott hibázni ő is, fájdalmasakat is, mert ő is ember) utóbbit meg akkor tapasztaltam meg, amikor egyszer jó alaposat beszélgettünk egymással telefonon.

Szerintem egyikünk sem felejtette még el azt a diskurzust és nem is fogja soha! Az eszmecseréről annyit elárulhatok, hogy eléggé szenvedélyes volt, de ami még maradandóbb emlék, hogy még annál is férfiasabbra sikeredett.

 

Ha viszont egy magyar klubcsapat szakmai döntéshozója lennék, elsőként őt igazolnám le, mert vezér a pályán és az öltözőben is.

 

A Vasas ellen is szívből, igen karakteresen élt együtt a játékkal, ahogyan egy középső védőtől alapelvárás. Kőkeményen irányította a társait, ugyanilyen elánnal igyekezett megakadályozni a hazaiak támadásait is, ráadásul állandó kapcsolatban volt Waltnerrel, akihez többször is kiment a kispadhoz, hogy gyorsan, lényegre törően megbeszéljék, mire, hogyan kell figyelni, és tették ezt a legnagyobb egyetértésben, ami jelzi, hogy a vezetőedző és az egyik legfontosabb játékos között a kommunikáció is tökéletes.

A meccs utáni sajtótájékoztatón rá és kérdeztem a szakembernél a kapcsolatukra, aki megerősítette azt általam leírtakat. Azt viszont továbbra sem értem, hogy ha négy év után először volt tele a Vasas sajtópáholya és a meccs után a sajtóterme, akkor miért csak én kérdeztem tőle (a krónikához hozzátartozik, hogy Somogyi Zsolt a Nemzeti Sporttól 10/10-es kérdéseket intézett a Waltnert váltó Kuttorhoz, így a Vasas edzőjénél már nem csak én érdeklődtem)...

Waltner precízen, de szerencsére nem túlrizsázva elmesélte, hogy miként és miért változtatott a mérkőzésen, miért a látott kezdőcsapatot küldte a pályára, illetve azt is, hogy milyen tervekkel küldte be a pályára a cseréit.

Mint ahogyan azt is őszintén elmesélte, hogy azért sem tudtak győzni, mert az első fordulóban, a Videoton ellen aratott győzelmük után a csapata benne maradt a flowban...

Waltnerhez hasonlóan Kuttor Attila is jól meccselt (a bejegyzés elején rögzített „A magyar labdarúgás ünnepe volt!” kijelentésemhez ugyanis a magyarokból álló szakmai stábtagok és klubvezetések is kellettek), de ezt már vele kapcsolatban is lehetett tudni a találkozó elején.

Amint ugyanis a kezdőcsapatok és a kispadon helyen foglaló cserejátékosok nevei megjelentek az MLSZ adatbankjában a neten, első ránézésre lehetett tudni, hogy a Vasas olyan alapfelállást választott (pontosabban a vezetőedző), amilyenben még nem láttuk a piros–kékeket, amióta Kuttor a szakmai munka irányítója.

Szerintem afelett már elmúlt az idő, hogy azt higgyük, hogy 4-4-2-ben, vagy 3-5-2-ben, vagy 5-3-2-ben (és így tovább) játsszák végig a csapatok az aktuális mérkőzéseiket, mert a modern fociban mindenkinek van védekező és támadó feladata, ezért a játékosokkal egyetemben a pozíciók is állandó mozgásban vannak, (legfőképpen a szárnyakon), viszont az angyalföldiek most három belső védővel kezdtek (Baráth, Iyinbor, Otigba) míg a két szélen Szivacski és Sillye (amikor a Paksnál volt a labda és nem gyors kontrát vezettek a tolnaiak, hanem a pozíciós játék uralta a perceket) visszahúzódott az említett hármas vonalába, míg támadásban felléptek a középpályára, míg onnan Hinora és Radó iparkodott egy vonalba kerülni, az egyébként a labdáért rendre visszalépő, azaz nem alibiző Holenderrel.

Cserébe a Paks mindent megtett azért, hogy Haraszti minél szabadabban tudjon szervezni (pláne a meccs elején ez rendre sikerült is), Osváth és Szabó oda-vissza többször is felszántotta a széleket, a Balogh-Windecker duó adta a pálya tengelyében a stabilitást és a nyugalmat.

Viszont azt is látni kell, hogy Bőle Lukács, a bizalmat élvezve sokkal felszabadultabban és jobban futballozik, mint tette azt a Kispestben, míg a gólt is szerző Szabó Bálintban minden alapképesség megvan ahhoz, hogy egyszer válogatott futballista lehessen, de az, hogy ez összejön-e neki, csak és kizárólag rajta múlik, mint ahogyan abban is biztos vagyok, hogy a Paksnál (és már az ellenfeleknél is), pontosan tisztában vannak azzal, hogy mire gondolok pontosan...

A lefújás előtti pillanatokban már senki nem tudta kordában tartani a győzni akarását, azaz a szenvedélyét és nekem éppen ezért nincs is semmi bajom azzal, ami a Paks kispadja mellett történt.

Mert az a jelenetsor azt bizonyította, hogy mindenki, aki így vagy úgy, de nevezve volt a találkozóra, győzni akart.

És állítom a legkeményebbet is: hosszabb távon mindkét csapat jobban járhat azzal, hogy a dulakodásba feccölték bele az energiájukat a játékosaik és az edzőik a legvégén.

És, hogy miért?

Egy győzelem valóban két ponttal többet ér, mint egy döntetlen, de ahogy Waltner is mondta: a Vidi elleni sikerükbe beleragadtak a paksiak, ezért sem tudták legyőzni a Vasast.

Az viszont, amikor játékosok és az edzők, kiállnak egymásért fizikailag is, piros lapokat és eltiltásokat is kockáztatva (szerencsére senkinek nem lett ebben a szegmensben sem semmi baja) sokkal többet ér egy győzelemnél.

 

Mert a bajtársiasság még jobban összekovácsolja a csapatokat. 

 

Az az érzés és az a tudat, hogy a társad kockáztat érted (mindegyik), egyből a védelmedre siet mindenki, megtöbbszörözi a kohéziót és az egyéni hozzáállást, mert tudod, hogy a többiek egész egyszerűen nem hagynak cserben. És így van ezzel mindenki a csapatodban.

A Vasas azért jutott vissza 4 év után az NB I-be, mert az előző kiírásban csapattá érett játékban és összetartásban, a Paks meg azért a magyar klubfutball egyik legnagyobb csodája a 2006/2007-es az első NB I-es évada óta, mert mindig is ez jellemezte, no meg a családiasság.

Szerintem sem a Vasas, sem a Paks nem fog kiesni, ráadásul mindkét csapatban megvan az a potenciál, hogy ha nem is hosszú sorozat (bajnokság) minden egyes állomásán, de egy-egy adott mérkőzésen bárhol, bárkit képes legyőzni.

Éppen ezért a szurkolóik helyében (mindkét tábor bőven kitett magáért) a kupagyőzelemről álmodozgatnék...

Vasas FC-Paksi FC 2-2 (2-1)
Új Illovszky Stadion, 2429 néző, v.:
Pillók
gólszerzők: Holender (37.), Radó (45.), illetve Szabó B. (8.), Haraszti (48.)
sárga lap: Hinora (34.), Holender (93.), illetve Kádár (45+2.), Szabó B. (58.), Lenzsér (78.), Sajbán (93.)
Vasas FC: Jova - Iyinbor, Baráth, Otigba - Szivacski, Berecz, Hinora, Hidi (Hidi M. 85.), Silye - Holender, Radó (Feczesin, 69.)
Paksi FC: Rácz - Osváth (Vas, a szünetben), Kádár, Lenzsér, Szabó J. - Balogh (Papp K., a szünetben), Windecker - Bőle (Sajbán, a szünetben), Haraszti, Szabó B. (Nagy R., 66.) - Varga (Böde, 70.)

Legfrissebb híreink