Bognár György: Az utolsó mohikán 

Olyan dolgok ellen harcoltam, amiket a legjobban szeretek a világon!

Forrás: Paks

A magyar labdarúgás atomenergiája ismét bizonyított!

 

A Hivatásos Labdarúgók Szervezete ugyanis bejelentette, hogy a szavazásán Bognár György lett a legjobb edző (tavaly is ő nyert), míg Ádám Martin a legjobb mezőnyjátékos (az NB I-es kategóriában – a szerk.), a további helyezettek és a díjazottak listája a linkre kattintva érhető el.

A HLSZ voksolásán az előző bajnokság legjobbjait jutalmazták meg és őszintén bevallom, hogy örültem a paksiak sikereinek.

 

Egyrészt azért, mert csak magyarokat alkalmaznak. És ezzel kapcsolatban fontos leszögeznem, semmilyen bajom nincsen egyetlen légióssal sem emberileg, származásilag, vallásilag, bőrszínileg, mert mindenkit, így a labdarúgókat is a teljesítményük, viselkedésük alapján kell megítélni. 

 

Viszont, ha egy légiós nem jobb a „mi kutyánk kölkénél”, akkor lehet, hogy a jelen helyzetben olcsóbb, mint egy magyar (most nem az élcsapatokban szereplőkre gondolok elsősorban), de hosszabb távon nem biztos, hogy az lesz az adott klubnak (és így a magyar labdarúgásnak), csak akkor, ha busás haszonnal adnak rajta tovább.

A paksiak is busás haszonnal szoktak túladni a játékosaikon (pénzügyileg nem, de amúgy a legnagyobb sztorijuk az volt, amikor az egyik játékosukat úgy tudom, hogy 17 millióért eladták egy másik magyar élvonalbeli klubnak, majd 2 millióért visszavették...), csak ők magyarok. 

Ádám Martint a Vasasból ismerhette meg a közvélemény, az angyalföldieknél 139/27-es mutatóval rendelkezett, amikor távozott.

És a maga szempontjából jól tette, hogy távozott (előbb Kaposvárra igazolt, majd onnan Tolnába), mert bizony ő maga kérte, hogy elmehessen a Vasastól, méghozzá 2019 januárjának közepén. A klub távozásáról szóló hivatalos közleményében Ádám a következőket mondta, de figyelem, mert nagyon korrekt és őszinte nyilatkozat idézése következik:

„Köszönöm szépen mindenkinek, akivel az elmúlt években együtt dolgozhattam itt a Vasasnál az Akadémiától a felnőtt csapatig – kezdte Ádám Martin. - Rengeteg szép élménnyel távozom, de úgy érzem, eljött az ideje a váltásnak. Nyáron is felmerült ez már, lett is volna lehetőségem távozni, de a kiesést követően nem szerettem volna elhagyni a csapatot. Ahogy azonban telt az idő, úgy éreztem, váltásra van szükségem, az az igazság, hogy kicsit belefásultam az ittlétbe, már nem éreztem magam jól a bőrömben. Úgy voltam vele, új lendületre van szüksége a karrieremnek. Nyáron, amikor elkezdtük a felkészülést, már szó esett róla, hogy hosszabbítsunk, ezt a klub vezetése fel is ajánlotta, de én korainak éreztem, és kértem, várjunk a tárgyalásokkal. Most az őszi szezon végeztével ismét visszatértünk erre. A klubvezetés jelezte, hogy annak ellenére is szeretnének már most hosszabbítani, hogy az ősszel kétszer is sérüléssel bajlódtam, és nem tudtam elegendő meccsen játszani, és a gólok sem úgy jöttek, ahogy mindenki remélte. Mivel már kevesebb, mint fél év volt csak vissza a szerződésemből, így a szabályok szerint más klubok ajánlatait is meghallgathattam, és ezt követően úgy döntöttem, kérem a szerződésem felbontását, mivel nem láttam annak értelmét, hogy egy fél évig még úgy futballozzak itt, hogy közben már tudom, nyáron majd máshol folytatom. Azt gondolom, a helyzetet a Vasas vezetői is hasonlóan ítélték meg, és végül nem volt vita köztünk, úgy váltunk el egymástól, hogy senkiben sincs tüske. Köszönöm az eddigi éveket, és köszönöm szépen a Vasas vezetésének, hogy hozzájárult a szerződésem felbontásához. Sok sikert kívánok a csapatnak és a szurkolóknak egyaránt, nagyon fogok szurkolni, hogy meglegyen a feljutás.”

A Vasas végül csak idén jutott fel, a nyáron Dél-Koreába igazolt támadónak így nem kell pályára lépnie (egyelőre) volt csapata ellen.

A legjobban viszont az azóta az MTK-hoz távozott és a kék-fehérekkel szintén menetelő, egy diósgyőri kisiklást leszámítva a csapatával szinte mindig örömfocit bemutattató Bognár György újbóli sikerének örültem.

Nem feltétlenül azért, mert csodáltam már a játékát is, nem is azért, mert nagyjából 20-25 éve ismerem, hanem azért, amit az előbbi bekezdésben a legfontosabb jellemvonásának gondoltam: „a csapatával szinte mindig örömfocit bemutattató”. 

És ami a legjobb, hogy mindegyik csapatával erre törekedett mindig!

 

És mi, akik a világ legfontosabb és legcsodálatosabb játékának, pláne a magyar változatának a legfanatikusabb szerelmesei vagyunk, ezt szeretjük a legjobban a fociban.

 

A gólokért, a cselekért (és persze a csapatunk győzelméért) járunk ki a stadionokba hóban, fagyban, esőben, kánikulában, aszályban, szerelmesen, szakítás után vagy éppen a harmadik világháború kirobbanásának a hajnalán is szurkolni (remélem, hogy a világban minél előbb vége lesz minden fegyverropogásnak, mert lőni szerintem nem feltétlenül férfias dolog), de persze imádjuk a becsúszásokat, a párharcokat és a zseniális védéseket is.

Bognár György abszolút a támadófoci híve, akárhol is dolgozik, szeretem nézni a csapatának a játékát, mert tudom, hogy sok gólra számíthatok (az ellenfeleknek is lesznek bőven helyzeteik az előttük megnyíló területek miatt).

Ám a legjobban akkor szerettem, amikor Pakson dolgozott. Pakson ugyanis nincsenek olyan anyagi és egyéb lehetőségek, mint a többi klubnál, nincsen akadémia sem, mégis nevelik ki a jobbnál jobb magyar játékosokat vagy nyújtanak segítő kezet a bajba jutott (értsd: máshonnan elküldött) focistáknak. 

Bognár György szerintem annak a focinak, amit megszerettem, az utolsó, egzotikus képviselője, aki a szenvedélyre és a szívből jövő döntésekre is helyezi a hangsúlyt és ezt elvárja a játékosaitól is.

 

Az egyik utolsó mohikánnak gondolom abból a korból, amikor a tudomány, az adatelemezés és a videórendszerek még nem segítették (és tényleg segítik!) olyan mértékben a labdarúgást, mint manapság.

 

Amikor nézem a meccset, a történeteit lebilincselően elmesélni tudó James Fenimore Cooper (1789. szeptember 15. — 1851. szeptember 14.) zseniális sorai jutnak eszembe az amúgy felülmúlhatatlan, 1826-ban megjelent Az utolsó mohikán című könyvéből (a belőle adaptált filmet is láttam vagy százszor, amikor még kisdrazsé voltam):

„Én egy könyvet olvasok, s az olyan egyszerű és közérthető, hogy nem kell sokat rágódni az értelmén. Ez az olvasmányom már negyven éve, s még nem untam meg. (...) Nézz körül, itt fekszik előtted kinyitva. Ez a könyv a természet: sorai az erdők, a dombok, a patakok.”

 

Az én könyvem a labdarúgás, sorai a szurkolás/szenvedély, a gólok és a cselek (és persze a már említett, szintén parádés mozzanatok).

 

Viszont azt a mai napig nem értem, hogy ameddig futballoztam, miért középső védő voltam, hogy mindezeket megakadályozzam...

Legfrissebb híreink