A fájdalom legyőzte a legkeményebb ultrákat – "temetésről jelentjük"

Fradista vigasztalt újpestit AZ angyalföldiért.

Forrás:

Szia, Sese!
 
Utoljára akkor sírtam, amikor annak a mindenkinél imádnivalóbb asszonynak a temetésén hallgattam a búcsúbeszédnek a sorait, akinek az orvosok megmondták, hogy meghal, ha a megszül.
 
Ő viszont földöntúli erővel rendelkezett, szembement a tudománnyal és a világra hozott. Azt a beszédet én írtam meg, és amikor odaadtam a papnak az óbudai temetőben, annyit kérdezett tőlem, hogy nem tudom-e, kiket igazol-e még a kedvenc csapata. Tudod, drága Sese, ezt két perccel az édesanyám temetési szertartásának a kezdete előtt volt képes megtenni.
 
Ekkor kezdtem el érezni életem legnagyobb gyűlöletét az egész világ iránt (alapból sem a kedvencem, ami van…), ami felfoghatatlan, ordító zokogásba tört át, miközben picit később hallgattam a saját magam által megírt sorokat.
 
Nem olyan rég ugyanezt éreztem és éltem át. 
 
Amikor megtudtam, hogy meghaltál!
 
Te, akinek soha nem lett volna szabad meghalnia! 
 
 
Te, aki rábeszéltél, hogy menjek be a táborba, nem kell félnem, mert ismered a nagyokat.
 
Te, akinél jobban senki nem érdemelte még meg soha, hogy a Vasas bajnok legyen.
 
Te, aki ma lettél 40 éves.
 
Te, aki már soha nem élheted át a legnagyobb álmodat!
 
Te, akit ma temettek el!
 
És én nem voltam ott…
 
Ennek két oka van, de ha nincs az első, akkor sem biztos, hogy ott vagyok a második, fontosabb ok miatt.  
 
Bárki kinevethet érte, de tudod túlságosan gyenge lettem volna ahhoz, hogy ott legyek. Utána pedig cefetül bekúrtam volna és tudom, hogy életem legnagyobb baromságát csináltam volna.
 
Az illúzió, amit életnek hazudnak, nem igazságos.
 
Te egy annyira nyíltszívű, jó ember voltál, aki soha egy pillanatra sem felejtettél el a családodnak segíteni, soha, sehol nem tagadtad meg a barátaidat, soha, egy pillanatra nem tagadtad meg a Vasast – még akkor sem, ha a csontjaid törtek -, hogy neked még szurkolnod kellene. Itt közöttünk, nem valahol máshol, ahol viszont sokkal jobb lehet, mint ebben a borzalomban.
 
Remélem ma is láttad, hogy mit jelentesz, nem csak az angyalföldieknek, hanem a szervezett szurkolói szubkultúra gyakorlatilag valamennyi tagjának. 
 
Sese: azt mondta az előbb sírva a „paplaci” a telefonba, hogy fradista vigasztalt újpestit a temetéseden. Ismétlem: a paplaci sírt, a fradista meg vigasztalta az újpestit.
 
Érted? A paplaci sírt, az ember, akinél erősebb lelke az Ördögnek nincs. A kijelentése másik részét meg nem pláne nem kell ecsetelni…
 
Azt, hogy a Töfivel és a Polóval mi lehet – bele sem merek gondolni. És az Ádival, a Nyúllal, az Antival, a szolnoki Balázzsal, az injekció Atival Savoy Bárral és a Totival? És a többiekkel?
 
Ebben az utálatoktól, előítéletektől hemzsegő világban és országban megteremtetted a világbékét. 
 
A legkeményebb, legnagyobb csatákat megélt ultrákat készítetted ki a haláloddal. Olyan arcokat, akik ma annyi italt fognak meginni fájdalmukban, amennyit el nem tudsz képzelni!
 
Az élet viszont kegyetlen, egy pillanatra nem áll meg.
 
A csapatok már edzenek, közeledik a bajnokság, a rivalizálás minden szinten folytatódni fog, a pályán, a lelátón, az utcán, a kocsmákban, a szórakozóhelyeken és az interneten is. Senkire és semmire nem lesz figyelemmel.
 
Nektek viszont ott, valahol, már nem kell küzdenetek, csak szurkolnotok. Megvívtátok mind a csatáitokat, megérdemlitek, hogy már csak tiszta szívből szurkoljatok.
 
A csapatod soha nem lett bajnok, míg éltél, te viszont legyőzhetetlen lettél a 40. születésnapodra! És ez a nem mindegy!
 
Vigyázz magadra, drága barátom és énekeld tiszta szívből, üveges sörökkel a kezedben a kedvenc dalaidat!
 
Mi ma sírunk és gyászolunk, de ígérem, holnaptól újra férfiak leszünk!
 
Az emlékeitekért!
 

Legfrissebb híreink