Visszavonul a 26-szoros magyar válogatott

Hivatalos bejelentés.

A Champsport International Sport Agency az alábbi közleményt tette közzé a Facebook-oldalán:

,,Ügyfelünk, a 26-szoros válogatott labdarúgó, Korcsmár Zsolt 31 évesen úgy döntött, befejezi profi pályafutását. Döntése hátteréről elsőként a ChampSportnak adott interjúban beszélt, amelyben felidézte a pályafutása meghatározó szakaszait, és visszaemlékezett a csapataira, valamint a legnagyobb sikereire.

– Vége?
– Igen, úgy érzem, elérkeztem ahhoz a ponthoz, amikor meg kell húzni egy határt. Az elmúlt másfél évben folyamatosan sérüléssel bajlódom. A legutóbbi porcműtétem után, ami alig két hete volt, ugyan biztatott az orvos, hogy még tudnék futballozni néhány idényt, de nem akarom, hogy egy-két év miatt aztán az életem hátralévő részében fájdalmakkal kelljen élnem. Másrészt a Midtjyllandnál lejárt a szerződésem, ilyen állapotban pedig nem tudnám nyugodt szívvel azt mondani egy másik klubnak, hogy itt vagyok, számíthattok rám.

– Akkor mondhatjuk, hogy ez a döntés már régóta érlelődött benned?
– Igen, bár voltak időszakok még ebben az évadban is, amikor pozitív voltam, az utolsó pillanatig bíztam a visszatérésben. A klub mindenben támogatott, és amikor elkezdtem újra a csapattal edzeni, úgy gondoltam, bírni fogom, de amint nagyobb terhelést kaptam, mindig kijött valami új probléma. Legutóbb is éreztem egy roppanást a térdemben, majd jött az újabb beavatkozás, és akkor döntöttem úgy, hogy nem folytatom. Ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem fogok már futballozni, mert alacsonyabb osztályban még el tudom képzelni magam, de úgy érzem, a profi pályafutásomnak itt a vége. Talán így, hogy a járványhelyzet miatt hetekig egyedül kellett edzenem, kicsit könnyebb is az elválás. Nehezebb lett volna úgy, ha nap mint nap látom, ahogy a többiek dolgoznak, én pedig nem mehetek közéjük. Szóval mondhatjuk, hogy készültem erre a döntésre, most mégis nagy ürességet érzek.

– Mit gondolsz, a sok sérülés, ami végigkísérte a pályafutásodat, az alkatodból fakadt, vagy abból, hogy fiatalon Magyarországon nem kaptad meg a megfelelő fizikai felkészítést, azt az erősítést, amire neked szükséged lett volna? 
– Is-is. Mindig is sérülékeny voltam, már akkor is, amikor itthon játszottam. Nemrég ki kellett töltenem egy papírt a sérüléseimről. Be kellett ikszelnem, melyik testrészemmel volt problémám a pályafutásom során, és bizony jóval több volt az, amit be kellett jelölnöm, mint amit nem. Viszont arra már a felnőttcsapataimban, külföldön kellett rájönnöm, mennyire fontos a stabilizáció, a vázizomzat tudatos fejlesztése, hogy ma már nem elég, ha csak ügyes valaki, erősnek is kell lenni. Újpesten is erősítettünk, megoldottam úgy, ahogy tudtam, de itthon nem éreztem különösebben hátrányát annak, hogy vékony vagyok, hogy nem vagyok erősebb izomzatú, ezért nem is fektettem erre nagyobb hangsúlyt. Mondjuk sosem voltam az a típus, aki azt hiszi magáról, „én vagyok a király”, és akit semmi sem érdekel, de külföldön értettem meg, mennyire fontos ez a fajta tudatos munka. Az utóbbi időben egyébként is elkezdtem érdeklődni a test és a lélek kapcsolata iránt, olvastam is erről, előadásokat is hallgattam. Az minden szempontból nagy törést jelentett, amikor Németországban, a Fürth játékosaként elszakadt a térdszalagom, utána ugyanis már sosem volt ugyanolyan a lábam, mint előtte.

– Volt olyan döntés a karrieredben, amit később esetleg megbántál? Utólag visszanézve hogyan értékeled például a posztváltásodat, hiszen középpályásból lettél védő?
– Ha nincsenek a sérülések, talán többet is ki tudtam volna hozni magamból, de úgy érzem, összességében elégedett lehetek. A posztváltás szerintem jót tett, mert a védelembe kerülve ki tudtam emelkedni azzal, hogy középpályás fejjel gondolkodtam a helyezkedéseknél, a labdakihozataloknál, ez hosszú távon az előnyömre vált. Ami a pályafutásomat illeti, fontos kiemelni, hogy mindig olyan közeget választottam, ahol túl a szakmai oldalon, emberileg is jól éreztem magam, tudtam, hogy megbecsülnek, fontos vagyok. Talán ezért is van, hogy nem volt sok csapatom, felnőttként összesen öt klubban játszottam, és mindegyikben örömmel futballoztam. Most is úgy érzem, jó döntéseket hoztam. Komlón kezdtem serdülőként, majd Pécsről kerültem Újpestre tizenhárom évesen, ami akkor óriási ugrás volt számomra. Onnan az utánpótlásból kikerülni, és eljutni a felnőttcsapatig olyan válogatott játékosok közé, mint Erős Károly vagy Kovács Zoltán, hatalmas motivációt jelentett. Az Újpesttel vívott nemzetközi meccsek is kellettek ahhoz, hogy külföldre kerülhessek. Aztán a Brannban sokat fejlődtem, Bergenben ismertem meg a páromat, onnan lettem válogatott, majd kipróbálhattam magam Németországban is, ahol jött a szerencsétlen sérülés. De nem keseregtem rajta, mert aki mindig hátrafelé tekint, sosem jut előre. Ezért szívesen mentem a Vasashoz is, mert éreztem, hogy bíznak bennem, és hittem abban, hogy esetleg visszakerülhetek a válogatottba. Utóbbi akkor nem sikerült, ellenben a Vasasnál remek időszakot tölthettem, hiszen előbb bennmaradtunk az NB I-ben, a következő idényben pedig bronzérmesek lettünk, és kupadöntőt játszottunk a Fradival. Majd következett a Midtjylland, amely pályafutásom legerősebb csapata volt, és az első idényemet, amelyben bajnokok lettünk, sérülések nélkül, alapemberként tudtam végigjátszani, majd a következő idényben kupagyőztesek is lettünk. Ahhoz, hogy ezt az utat végig tudjam járni, szükség volt azokra az emberekre, akik mellettem álltak, támogattak. Gondolok itt a szüleimre, a feleségemre, az edzőimre vagy éppen Matyira és PG-re (a ChampSport labdarúgásért felelős munkatársai, Farkas Mátyás és Papp Gábor).

– Említetted a válogatottat: 26 válogatott meccs sok vagy kevés? Karriered egészét nézve, melyek azok a mérkőzések, amelyekre a legszívesebben gondolsz vissza, és melyekre kevésbé?
– A sérüléseim a válogatottságra is kihatottak. Dárdai Pálnál például csak az első meccsén játszottam, Románia ellen, pedig utána is kaptam meghívót, ám nem tudtam rendelkezésre állni. A 2016-os Eb előtt is bekerültem Bernd Storck bő keretébe, de akkor is adódott egy kisebb problémám. Ami egyértelműen pozitív emlék, az a 2009-es, számunkra bronzéremmel záruló U20-as világbajnokság, melynek minden meccsére jó érzéssel gondolok vissza. Ami rossz emlék, és sokszor eszembe jut, az a bukaresti 3–0-s és legfőképp az amszterdami 8–1-es vereség a válogatottal, de említhetjük az Újpest Steaua elleni vereségét is, melyen először állítottak ki. Ezeket a mérkőzéseket később sokszor visszanéztem, és igyekeztem tanulni a hibákból, ami sokat segítetett a folytatásban. Az amszterdami mérkőzés azt mutatta meg, hogy ezen a szinten, ilyen játékosok ellen már nem férnek bele a legapróbb rontások sem. A Steaua elleni meccsen – túl azon, hogy az egy jobb csapat volt, mint az Újpest – pedig azt kellett megtapasztalnom, hogy a nemzetközi mérkőzéseken sokkal előbb villannak a lapok, mint az NB I-ben. Talán ez is kellett ahhoz, hogy azt követően már csak egyszer állítottak ki a karrierem során.

– Összesen közel tíz évet futballoztál külföldön, miközben manapság már az is ritkaságszámba megy, hogy valaki ki tudjon szerződni az NB I-ből. Mit tudnál tanácsolni a fiataloknak? Mi kell ahhoz, hogy valaki ilyen sokáig helyt tudjon állni külföldön, különböző országokban, csapatokban?
– Türelem és nyitottság. Amikor odakerülsz egy új csapathoz, új közegbe, nem várhatod, hogy azonnal alapember leszel, és ha van egy-két jó meccsed, nem jelentkezhetsz, hogy szeretnél egy jobb szerződést. Mindennek eljön az ideje, ha megdolgozunk érte. Másrészt akárhol játszottam, fontosnak tartottam éreztetni a többiekkel, hogy társak vagyunk a pályán és azon kívül is. A meccseken a legjobb tudásom szerint mindig keményen odatettem magam, de közben nyitott voltam a társak felé, és nemcsak a pályán. Talán ezért is éreztem azt, hogy mindegyik csapatomnál szerettek, megbecsültek. Ez azért fontos, mert megfelelő légkörben, egymást segítő, motiváló közegben képes az ember a lehető legtöbbet kihozni magából.

– Adja magát a kérdés: hol és hogyan tovább?
– A Midtjylland abban is nagyon korrekt volt, hogy már a szerződésem lejárta előtt távozhattam, így már vissza is költöztünk Norvégiába, Bergenbe, mert közben megszületett a második kisfiunk is. Vannak terveim. Ami biztos, hogy a futballtól nem kívánok teljesen eltávolodni. Jól érzem magam Norvégiában, egyelőre itt tervezzük az életünket, de mivel magyar vagyok, mindig is Magyarország lesz az otthonom, ezért onnan sem szeretnék teljesen elszakadni. Magyarországon fogok jelentkezni az edzőképzésre, szeretnék kezdetben gyerekekkel dolgozni, tapasztalatot szerezni, aztán meglátjuk…  
 
NÉVJEGY
KORCSMÁR ZSOLT
Született: 1989. 01.09., Komló
Poszt: belső védő (korábban középpályás)
Profi klubjai: Újpest FC, Brann (norvég), Fürth (német), Vasas FC, FC Midtjylland (dán)
Válogatottságainak száma: 26
Legnagyobb sikerei: dán bajnok és kupagyőztes, U20-as vb-bronzérmes"