Wales-Magyarország: a siket és vak diáklány igazsága – képek, videók

Újra a 90-es években – élménybeszámoló.

Forrás:

Smith ügynök: „Ön bizonyára látja Mr. Anderson, bizonyára tudja már, hogy nem nyerhet, tehát értelmetlen a harc. Miért Mr. Anderson? Miért? Miért ilyen makacs?”
Neo: „Mert így döntöttem!”
(Mátrix – Forradalmak 4.37-től)

Pontosan olyan jó volt minden kedden Cardiffban, mint a 90-es években. 

Azokban a 90-es években, amikor semmi más nem érdekelt, mert csak az idegenbeli túrák éltettek. Aludtam megfagyva vasútállomáson és buszmegállóban is, éjjel-nappal nyitva tartó kocsmában az asztalra vagy a pultra dőlve, vagy addig nem ismert lányoknál. Ettem és ittam azt, amire össze tudtam gyűjteni, ha elfogyott, akkor a társaim az utolsó falatjaikat és az utolsó kortyukat is megosztották velem. És én is velük. És soha nem csináltunk elszámolást, hogy akkor ki, kinek és mennyivel tartozik!

Soha, semmilyen sorozatot nem nyertünk meg, sőt, szerintem mindig, minket vertek meg a legjobban. Volt, amikor nem csak a pályán a játékosainkat, hanem minket az utcán is.

És mégis mentem legközelebb is. Újra és újra. Tudva azt, hogy mivel jár a szenvedélyem.

Aztán 1999-ben áruló lettem, mert újságírónak álltam, és ez a lakótelepeken és a lelátón megbocsájthatatlan bűn. 

Amikor váltottam, nem tudtam, hogy mi lesz az, ami a legjobban fog zavarni a szakmámban. Nehéz beszélni róla, mert nem biztos, hogy könnyű megérteni.

Az egészben az a legborzalmasabb, hogy a racionalitás megpróbál úrrá lenni az emberen. Ami azt jelenti, hogy ha megkérdeznek egy meccsről, akkor azért kérdeznek meg, mert az vagyok az nb1.hu-nál 20 éve, aki vagyok. Sem titulust, sem minősítést nem írok, mindenki eldöntheti minek gondol.

„Két-három góllal sajnos jobbak nálunk, de nyerni kell, mint mindig, mindenhol!” - válaszoltam őszintén mindenkinek az elmúlt napokban, aki megkérdezett.

A válaszom eleje a racionalitás, a borzalmas, érzelmek nélküli, száraz tényközlés. A másik fele meg a vágy, az álom, ami viszont messze is tud ám lenni a valóságtól.

Ha az összes játékosunk hadra fogható lett volna és mindannyian életük formájában játszanak, Wales akkor is jobb nálunk. MOST(ANÁBAN)! Elég a világranglista helyezésükre, a legutóbbi Eb-n mutatott teljesítményükre gondolni és arra, hogy milyen klubcsapatokban játszanak a legjobbjaik. Meg arra, hogy a mieink hol tolják.

Mégis útnak indultam én is, és egyáltalán nem bántam meg.

Soha nem tudok aludni válogatott meccsek előtt (remélem, ahogy figyelgetnek előre az évszámaim, ez azért másképpen lesz majd), így nagyjából 24 óra ébrenlét után szálltam be az nb1.hu pesti küldöttségét szállító taxiba. Mégsem voltam álmos vagy nyűgös, onnantól kezdve meg, ahogy kiértünk a reptérre, pláne nem.

Már a göbzin eléggé fain volt a hangulat, már ott ment a szurkolás, aztán Cardiffban bandázva mindenhol lehetett magyarokkal találkozni. Jót röhögtünk, hogy hármunk közül egyikőnk sem volt képes hálózati átalakítót hozni, majd azon még jobban, hogy utána sikerült kettőt vennünk, arra viszont büszkék voltunk, hogy kiemelkedően jó helyet sikerült találnunk törzshelynek, ahol viszont összeesküvések áldozatai lettünk, így nagy duzzogva kénytelenek voltunk elkezdeni sörözni – nagyjából éhgyomorra

 

Azon nem lepődtem meg, hogy a magyar sportújságírók ebédjéről csak mi késtünk el. Egyébként minden idegenbeli válogatott meccs előtt van ilyen és minden, ott lévő médium képviselteti magát, mert a magyar focival foglalkozók kölcsönösen tisztelik és segítik ám egymást, fittyet hányva mindenre, ami a mi „buborékunkon” kívül történik a szakmánkban.

Ebben a kocsmában voltak egyébként a Kispest fanatikusai is. Vissza a városba sokkal gyorsabban haladtunk, mint az összejövetelre, mert már nagyon, de nagyon ott akartunk lenni a magyar fanatikusok között. 

Hiába rúgott Wales kettőt, hiába jutottak ki ők egyenes ágon az Eb-re, amit innentől kezdve átéltünk, azt soha, senki nem fogja tőlünk elvenni. 

A videók és a képek szerintem mindent visszaadnak, amit csak lehet, de azt azért elmondom, hogy walesi családok (brit származásúak és bevándorlók is) álltak kint a házaik előtt, és sokatmondó, hogy nem féltek, hanem integettek, felvételeket készítettek a vonuló magyarokról.

Sok vonuláson vettem már részt életemben, de mindig a legutolsó a legemlékezetesebb. És így van ez a legutolsó szurkolással is, mert amit a meccs közben a magyarok a lelátón ismét műveltek, arra egész egyszerűen nincsenek szavak. 

De a legkeményebb még csak ezután következett, Cardiff repterén, a gépek indulására várva. Lányok, srácok és kisdrazsék ültek és pihentek elképesztő pózokban elcsigázva, lelki fájdalomtól átitatva. Odafelé a gépen két olyan szombathelyi srác mellett ültem, akik hajnali kettőkor indultak el, és mivel szerda reggel ötkor érkeztünk vissza Ferihegyre, bele sem tudok gondolni, honnan volt még (lelki)erejük nekik és a többieknek is hazautazni...

Ott a reptéren és a hazaút alatt már nem volt szurkolás. Mindenki, mindent kisajtolt magából odafelé és a stadionban.

Láttam, hiszen ott voltam közöttük, hogy mennyire fájt nekik. Nem is az, hogy nem jutottunk ki egyenes ágon az Eb-re, hanem, hogy kikapott a magyar válogatott.

Akiknek ennyire fáj egy vereség, azok tudnak csak igazán, tiszta szívből és teljes erőből szeretni.

A szeretet meg mindig erőt és elszántságot ad a gazdatestnek. Újra és újra.

Ezért, amikor megérkeztünk a Ferihegyre és sétáltunk kifelé, már lehetett hallani a mondatokat. A mondatokat, amiért ennek az egésznek értelme van. Még kérdésként lettek megfogalmazva, de úgyis kijelentések lesznek belőlük.

„Legközelebb is megyünk?”

A kérdésben, amiből ugye kijelentés lesz, benne van minden. A lányok, a gyerekek és a felnőtt férfiak (nem csak Cardiffban, hanem minden meccsel kapcsolatban mindenhol), feláldozták magukat. 

Minden egyes vereség alkalmával a földre kerülnek, de újra felállnak úgy, mint Neo, amikor a Mátrix 3. részében Smith ügynökkel csépelték egymást.

A bunyót és végül a harcot Smith nyerte, Neo meghalt (a Mátrix 4. részét hogyan oldják meg, az most lényegtelen), de a többiek életben maradtak.

Életben, így újra remélhetnek, tervezhetnek, vágyakozhatnak, álmodozhatnak. 

Mi, szurkolók is így teszünk.

Pedig a valóság, melynél fájdalmasabb és keserédesebb dolog nincs ám az életnek becézett káprázatban, azt diktálja, hogy a magyar válogatottnak nincsen helye az Eb-n (a szurkolótábora viszont nem csak a földrészen, hanem a világon a legjobb).

De a racionalitás nem győzhet! Hosszútávon semmiképpen.

Most még fáj, és azt is pontosan tudjuk, hogy ha a pótselejtezőn elbukunk, az még jobban fog.

De mégis ott leszünk. És ha ott is elbukunk, akkor a következő alkalommal is ott leszünk. 

Tudjuk, hogy értelmetlen, hogy nem győzhetünk. De akkor is, csak azért is ott leszünk!

Mert tudjuk a lényeget.

Scott Westerfeld (világ egyik legjobb sci-fi írója) azt vallja, hogy „Nem az utazáshoz kell a bátorság... Bátorság ahhoz kell, hogy elhagyd az otthonodat.”

Márai Sándor talán még pontosabban fogalmazott: „Utad értelme nem a cél, hanem a vándorlás.”

Ám a legpontosabban talán az a Helen Keller fogalmazott, aki az első siket és vak diák, aki diplomát szerzett. 

Ő ezt vallotta:

„Az élet egy vakmerő kaland, vagy semmi!”

És igaza van! 
Mert inkább bukjunk el mindig, mint egyszer sem tegyünk meg mindent a győzelemért.

A végső győzelemért!

Legfrissebb híreink