Meghalt a szakember, akinek talán a legtöbb szenvedésem köszönhetem

Egy bajnokság, amikor egyszerre győztem le aput és a Nemzeti Sportot!

Forrás:

„Miért mindig csak a Barcelonáról és a Real Madridról ír a Sport a spanyol focinál?” - kérdeztem meg majdnem 35 évvel ezelőtt aputól az egyik olyan alkalommal, amikor Magyarország egyetlen sportnapilapjából próbáltam megtanulni olvasni.

„Azért, mert az a két legeredményesebb és legnagyobb klub” - válaszolta, és én elhittem neki, mert már akkor tudtam, hogy mindent, mindenkinél jobban tud a világon.

Annak ellenére, hogy elhittem a válaszát, valami nem hagyott nyugodni. Tényleg csak ez a két csapat létezik ott?

Ezért rákérdeztem: „Melyik a következő spanyol csapat, amelyiket ismerni kell?”

„Az Atlético Madrid.”

„Miért?”

„Mert soha nem lesznek jobbak, mint a Barcelona vagy a Real Madrid!” - válaszolta apu határozottan, és emiatt a mondata miatt emlékszem az egész párbeszédünkre.

Mert ez volt az a szent pillanat, hogy eldöntöttem: a kedvenc külföldi klubcsapatom mostantól az Atlético Madrid lesz, ami azóta az „Én Kis Atlético Madridommá” nemesedett.

Hosszú évekig úgy szurkoltam nekik, hogy egy pillanatot nem láttam az életükből. Akkor tudtam csak meg, hogy mit játszottak, amikor szombaton, vasárnap vagy hétfőn megtaláltam a Nemzeti Sportban az eredménysort. 

Mondatokat az új szerelmemről nem, vagy nagyon keveset, mert szinte minden karakter a már említett másik két klubról szólt a cikkekben. És én minden ilyen eset után csak azért is még jobban megszerettem az Én Kis Atlético Madridomat, mert apu után most már az NS-t is le akartam győzni. 

Ahogy teltek és múltak az évek rájöttem, hogy ebben bizony nem lesz túl gyakran részem, de ez engem egyáltalán nem érdekelt.

Csak szurkoltam, csak szurkoltam és csak szurkoltam nekik.

Aztán majd' 10 évvel később apu beszólt a szobámba, és ezt mondta: „ezt nézd meg, a kedvenced az Atléticóba igazolt.”

Átmentem a szobájába, és az egyik műholdas csatorna (már voltak ilyenek, de nem hazudok, arra már nem emlékszem melyik), egy bejátszást mutatott arról, hogy a Diego Maradona utáni kedvenc külföldi játékosom, Diego Simeone a mi mezünkben játszik.

Akkor láttam először a mezünket.

Akkor láttam először a stadionunkat.

Az a csapat úgy játszott, ahogyan a Simone játszott a világbajnokságokon (a vb-ket ugye a magyar tévé is közvetítette). Mindenki futott, becsúszott, ütközött, a tüdejét kiköpve harcolt.

Fogalmam nincs, hogy melyik csapat ellen láttam az Én Kis Atlético Madridomat először (összefoglaló volt), de nem is érdekel. Mert tudtam, hogy jól választottam. Én, akinek már akkor Robin Hood volt az egyik legnagyobb példaképe!

Aztán 1995/96-ban duplán győztem le aput és a Barcelona és Real Madrid-szurkoló Nemzeti Sportot, mert bajnokok és kupagyőztesek lettünk! 

Én voltam a világ legboldogabb embere és emiatt egész évben és azóta is szentként csodáltam egy embert, a vezetőedzőnket, akiről apu azt mondta, fényévekkel előzi meg a többi szakembert tudásban és emberségben.

Ő volt Radomir Antics.

És sajnos már csak tényleg volt.

Tegnap este vettem észre az Én Kis Atlético Madridom Facebook-oldalán, hogy a világ valaha volt egyik legjobb edzője, hosszú betegség után meghalt.

Szerintem percekig nem vettem levegőt, lejátszódott a szemeim előtt az összes olyan felvétel (álló- és mozgó egyaránt), amiken az a megtiszteltetés ért, hogy láthattam őt.

Őt, aki a világ legkeményebb sziklájává varázsolta az Én Kis Atlético Madridom iránt érzett szenvedélyemet.

Amióta ez megtörtént, egyszer-egyszer voltunk jobbak a Barcelonánál és a Real Madridnál. 
Egyszer, amikor az utolsó fordulóban Barcelonában dőlt el a bajnoki cím sorsa köztünk és a katalánok között. 1-1 lett a vége, így mi ünnepelhettünk. Egyszer meg a Bernabeuban húztuk be a Spanyol Kupát a Real Madrid ellen.

Mindkét esetben Diego Simeone szakmai útmutatásai alapján...

Minden más esetben csak szenvedés és fájdalom járt azért, mert szerelmes vagyok életem végéig (amiről jelenleg én sem tudom megmondani, hogy meddig tart, mert lehet, hogy napokon belül engem is elvisz a vírus...) az Én Kis Atlético Madridomba.

És emiatt tartozom a leginkább örökké tartó hálás köszönettel Radomir Anticsnak. 

Mert a kudarcok, a fájdalmak és az arcomat éles szamurájkardként szétvájó könnycseppek megedzettek. Erősebbé, kitartóbbá, szenvedélyesebbé tettek!

Olyan embernek köszönhetem mindezt, aki az egyetlen a világon, aki volt az Én Kis Atlético Madridom, a Barcelona és a Real Madrid vezetőedzője is.

Drága Mester: nyugodj békében! Ameddig élek nem felejtem el, hogy mit tettél értem úgy, hogy azt sem tudod, hogy ki vagyok.

Csak egy dolgot tudok neked kívánni, méghozzá a legfontosabbat: UTAZZ ODA, AHOL MINDIG NYERSZ!
 

Legfrissebb híreink